2016. április 9., szombat

101.- A Végzet Emlékirataiból 7.- A Tökéletes Ember

PSz megint megihletett... (A Végzet Emlékiratainak múzsája) :) Mai beszélgetésünk alkalmával felvetette, hogy még mindig szeretem-e a régi filmeket, amelyre természetesen igennel válaszoltam. Ő pedig ajánlotta a Tökéletes Férfi című filmet. 
- Az egy mese?
- Nem, rendes film.
Utána esett le neki elsőre mire gondoltam, majd helyesbített: Nem mese, monda!- nevetett. 

Ezek után pedig röviden elmondtam neki, hogy szerintem nem létezik tökéletes férfi, ahogy nő sem. Csak olyan ember létezik, akit minden hibájával együtt és azok ellenére is szeretni tudunk. (Persze, azt már nem tettem hozzá, hogy erre ő maga döbbentett rá. Sejtem, hogy el fog gondolkodni rajta szabad perceiben és talán rájön. ) 

Eleve meddő a gondolat, hogy létezhet hibátlan ember. Induljunk ki egy nagyon egyszerű példával. A fentebb említett delikvenst példának okáért ki tudom kergetni a világból, ha felhozom neki, hogy Mc Haver és a Teknő voltaképp melegek és egy pár, míg engem az tesz boldoggá, ha másoknak jó. (Apropó, erre inkább nem térnék ki, hogy ez nálunk hogyan került szóba. A lényeg annyi, hogy én nevetek, ha látom, hogy falra mászik a puszta gondolattól is. :D ) Az pedig, ha valaki a saját neméhez vonzódik a legkevésbé sem zavar. (Aki azzal lehet, akibe őszintén szerelmes az boldog, aki pedig boldog, az nem árt másoknak. Ennyire egyszerű az én tézisem.) Vagy például, hogy ő nem szokott kávézni reggelente, ezzel szemben, míg én nem iszom képes lennék álló helyemben elaludni. Tehát a legalapvetőbb dolgokból is származhatnak apróbb(-nagyobb) nézeteltérések. Pont ezért, mert nem vagyunk ugyanolyanok. 
Ez csak vicc, de szerintem nagyon aranyos :) 

Évekkel ezelőtt láttam egy vígjátékot, aminek Eddie Murphy volt a főszereplője. (A címe most nem ugrik be.) Épp házasodás előtt állt, mielőtt a trónra lépne és a számára kijelölt nőt kellett volna elvennie. Elvonult egy szobába beszélgetni vele.. (Kis piszkok, nem rosszra gondolni! Tényleg csak társalgási célból.) Megkérdezte a nőt, hogy mi a kedvenc étele, hobbija, színe stb. és mindegyikre ugyanaz volt a válasza: "Az, ami Önnek Felség!"-majd mikor rájött, hogy a nő valóban így lett nevelve, hogy egy önálló gondolata ne legyen, elmenekült Amerikába "világot látni". Természetesen ott meglátta a Nagy Őt, aki épp foglalt volt, mert valami nyálfejű reklámmuksóval kavart, akit az apja rá akart tukmálni. Majd egymásba szeretnek és happy end lesz. (Elnézést kérek a spoilerért, de így életszerű a példa.) Tehát a tanulság ebből is az, hogy a Nagy Ő sem hibátlan, sőt! Úgy gondolom igazán akkor tudunk beleszeretni valakibe, ha felnézünk rá, mert valamiben jobb nálunk. 

Nem mondom, hogy az ember fia-lánya nem borul el a rózsaszín ködtől. Ez így normális, ez adja meg a dolgok varázsát. A kémia legbájosabb és legkegyetlenebb játéka, mikor a Józan Ész reális látképet biztosító útját elvágja és beszórja habos-babos vattacukorral. Az Eddie Murphy Show-t legjobb barátom ajánlotta még nekem anno megtekintésre. (Mindenkinek csak ajánlani tudom.) Olyan szarkasztikusan-nyílt őszinteséggel és sajátos humorral beszél a párkapcsolatokról, hogy sokadszorra is ugyanúgy végig tudom nevetni, majd mikor az utolsó vidám könnycseppem is elmorzsolom, csak filozofálni kezdek. (Több kedvenc példámat is ide szándékoztam írni, de meggondoltam magamat. Majd megnézitek.. ;) ) 

Késő esti monológom zárósoraiként pedig a következőket rónám a virtuális papírra: Butaság keresni a hibát bárkiben. Másokban is, magunkban is, pedig folyton azt tesszük, s mily' hasztalan! Amikor rátalálsz arra, akit az Igazi-nak érzel már semmi nem fog számítani. Az álmatlan éjszakák, a lecsordult könnyek, s az a rengeteg tapasztalat, míg Rá vártál, hogy megismerd.. Minden lényegtelenné válik és bizonytalanná, Csak azt fogod tudni, hogy Vele akarsz lenni, akkor is, ha olyan, amilyen. 
Mert a szerelem nem ismeri az emberek mércéit, mert más szemüvegen keresztül nézi a világot. S akár tetszik, akár nem, ránk is ránk fogja adni, előbb vagy utóbb. 






2016. április 6., szerda

100.- Mindennapi bűnök

Számtalanszor olvastam már a két végletről: a vallásosságról és a meggondolatlan-féktelenségről. Úgy tűnik nincs átmenet. S, ha már bomba, szóljon nagyot! Százszor inkább leszek néha bűnös, mint ártatlan!  Az emberben persze van, hogy megszólal a lelkiismerete, mikor már neki is sok, amit tett, de ez alapvető. Bocsánatot kérni is tudni kell. Ám most nem erről szeretnék mesélni. 

Az utóbbi időben igen sokszor futottam bele vallásos, majd "lázadó"gondolatokba. Megmondom őszintén, engem ez világéletemben hidegen hagyott. Kevés dolog köt le kevésbé a vallásnál. Mindenről megvannak a saját nézeteim és nem vagyok hajlandó gondolkodás nélkül hinni valamiben, amit mások akarnak a számba rágni.  

Megtehetném, hogy úgy élek, ahogy a "helyes" lenne. Leszokom a dohányzásról, mérsékelem a húsfogyasztást, az időnkénti alkoholfogyasztást pedig nullára redukálom. Megérem a 100 évet cserébe lemondok mindenről, ami miatt megérné... :D (Jó, ez egy morbid vicc volt.)

Tegye fel a kezét a monitor előtt az, aki még soha nem szeretett bele olyan emberbe, akibe nem lett volna szabad. A minap olvastam, hogy tudósok a szerelmet, nem is mint érzés, hanem mint addikció definiálták. Mert az érzés legalább annyira függővé tesz, mint a kemény szerek. (Megfigyelte már valaki, hogy azoknak mennyire vakvágányon, illetve kényszerpályán van az életük, akik kemény drogokkal élnek? Pont azért, mert a két érzés, majdnem egy és ugyanaz. Ölhet, butíthat, nyomorba dönthet.) A szerek használójának a drog a minden, míg a szerelmesnek imádata személye. Hova is jutottunk? "Ne tisztelj más Isteneket!"-ezzel is csak azt ismerik el, hogy vannak.. Nemde? Valamint, hogy "Ne imádj bálványt!"-ergo, ha valaki a szerelme képeit kiteszi akár a közösségi oldalára vagy csak az íróasztalára, megszegi a Tízparancsolatot.

Előfordult az már vajon mással is, hogy hazudnia kellett valaki érdekében? Azért, mert segíteni akart neki, vagy akár csak, mert saját magát kellett kivágnia szorult helyzetből? Nem kételkedem, hogy mindenkivel megesett már. Ne legyünk álszentek. A mai világban lehetőségünk nem volna érvényesülni, ha mindig csak az igazat mondanánk. Természetes, hogy törekednünk kell rá, de kérdem én, hibát vét-e, aki a hallgatásával valakit óvni akar a fájdalomtól? Szubjektív meglátásom erről azt hiszem egyértelmű. Így eljutottunk addig, hogy "Ne tégy hamis tanúságot!"

De ami a legjobban kiborít, az a "bujasághoz" való hozzáállás. Egyszerűen a hátam borsózik a gondolattól, hogy vannak emberek, akiknél még megállja a helyét a tézis, hogy "Szeretkezni csak abból a célból szabad ha gyereket szeretnének!"- elkeserítő. Ha ebben a témában olvasgatok, gyakran belefutok a "másik tábor" igen gyenge lábakon álló ellenérveibe, miszerint a mai fiatalok orrba-szájba közösülnek mindennel és mindenkivel, aki az útjukba akad. 
Hja kérem, ez nem a korszak hibája, hanem a szülőké, akik nem figyelnek oda a gyerekükre és azoké, akik mindig csak a másikra mutogatnak. Mert lehet le kellene ülni azzal a kiskamasszal (lehetőleg mihamarabb) és ha kínos, ha nem, elmondani neki a tényállást. Persze, nem lehetne így sem megvédeni őket mindentől, de legalább benne lenne az esély, hogy elgondolkodik. 
Édesanyám mindig azt mondta nekem, mikor anno erről kérdezgettem, hogy: "A szeretkezés a szerelem legmélyebb kifejezése."- s bár tudom, hogy manapság ez már nem feltétlenül állja meg a helyét, szeretnék hinni benne, hogy ez valóban így van. Mert szexelni lehetne bármikor, bárkivel és semmi nem különböztetne meg minket az állatoktól. De az sem lenne kevésbé kellemetlen, ha mondjuk az ifjú pár a nászéjszakán ejtené meg az első aktust és ott bukna ki, hogy nem működik köztük a kémia. 

A magam részéről sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy az ember legyen becsületes és tiszta lelkű, lehetőségeihez mérten pedig segítsen másokon. Mindeközben pedig adja Önmagát. Nem a társadalmi nyomásnak kell megfelelni, mert a döntéseit mindenki maga hozza meg, a következményeket pedig szintúgy ő viseli. Csak arra figyelj, hogy: Mindig bele tudj nézni a tükörbe! 






2016. április 3., vasárnap

99.- Tökéletes vagy!

Végérvényesen és visszavonhatatlanul itt a tavasz! El nem tudom mondani, mennyire várta már téli-hólepelbe bújt lelkem ezt az időjárást! Bár igaz, jelen helyzetben még leginkább csak a közösségi portálon található képeken, illetve a teraszról csodálhatom, de nem sokára már medvehagymát szeretnék szedni, a virágba borult mecseki sétányokon!
Az ember ilyenkor szeret elmélázni mindenen, hisz ideje és lehetősége adódik rá. Hazudnék, ha mondanám magam nem tettem meg. Így elég érdekes következtetésekre jutottam, amelyet most megosztanék veletek.
Először is, ahogy Édesanya szokta mondani: "Helyezzük magunkat a megfelelő polcra!"- magyarul, legyünk tisztában az értékeinkkel. Nem is olyan régen elkövettem azt a hibát, hogy nem tartottam magamat a tanácsához. Másban kerestem a boldogságot, miközben a saját vélt/valós hibáimat ezzel felnagyítottam. Szerintem mindenkivel fordult már elő, hogy megfelelési kényszere támadt, mindaddig míg a gyeplő teljesen ki nem csúszott a kezéből. Nos, magam is így jártam.. Olyan emberben láttam meg csak és kizárólag a jó tulajdonságait (illetve a negatívumai felett elsiklottam), aki úgy tűnik nem volt méltó rá, mert érzelmileg nem áll azon a szinten, ami mondjuk egy jól működő kapcsolathoz kellett volna.
Vagy legalábbis hozzám biztosan nem. Ettől függetlenül nincs rá egy rossz szavam sem, remélem ez kölcsönös. Megtanultam, hogy igenis ki kell állnom mindig és mindenkor magamért és az, hogy hajlandó vagyok kompromisszumokat kötni nem szabad, hogy azzal járjon, hogy folyamatos stresszben érzem magam, vagy megpróbálok gyökeresen változtatni az alapszemélyiségemen. Így mindkettőnknek megvan az esélye megtalálni a megfelelő társat, ezen kívül pedig épp elég fontos van az életben, amire lehet koncentrálni, ez éppen csak kikívánkozott belőlem. :)  

Elméláztam a helyzeten, hogy mennyire furán viselkedik az ember, ha azt szeretné, hogy szeressék. Rágörcsöl mindenre. Próbál úgy öltözni, beszélni, vagy gondolkodni, egyáltalán önnön jellemét megtagadni, mert valamely külső tényező azt sugallja: ezt kell tennie. 
Tisztázzuk: Az egyéniséged (mindazt, aki valójában TE vagy és senki más) nem jogod, hanem KÖTELESSÉGED megőrizni! Nincs az az ember, akiért érdemes volna eldobni azt a csodát, aki te vagy. 
Lehetsz introvertált vagy extrovertált személyiség, bolondulhatsz a természetért, vagy épp az éjszakai életért, szeretheted az életed, vagy épp válthatsz életmódot, mindaz ami benned van tökéletessé tesz a magad valójában! Mindössze annyi a dolgod, hogy ezeket másban is észrevedd. A leggorombább, legmogorvább, legellenszenvesebb emberben is ott van a szeretet,a jóság, a szépség, akkor is, ha nehezebb észrevenni. Ám, ha sikerül, büszke lehetsz magadra, mert mindenkiben képes vagy a legjobbat látni.
Mostanra csak ennyi és ne feledd: Akinek számítasz, olyannak szeret, amilyen MOST vagy és, ha változol akkor is fog. A Nagy Ő pedig a hibáiddal együtt fog mindennél jobban imádni. 
Előbb-utóbb mindenki életében eljön az Igazi, akiért megéri várni a holnapot, s, aki mellett nem akar majd elaludni, mert szebb lesz a valóság, még az álmainál is! 

Szeretettel Ölel: 
Bonnie

2016. április 1., péntek

98.- A szerelemről

"Várlak. S, ha majd 20 év múlva látlak, lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak, mint Április elején." Rúzsa Magdolna-Április

Oly' bolondos, s oly' bohókás. Mennyi kínt okozó, mégis vágyjuk, mint fulladó egy lélegzetet. Holott, ami miatt megszűnik a lég, s forró tikkasztó után, észrevétlenül hirtelen csap át szúró-hűvösbe... Igen, ez volna a szerelem. Genetikailag belénk kódolva vágya. Nem tudunk mit tenni ellene, s talán a leginkább kontrollálhatatlan az Életünkben.
Istenem, milyen könnyű volna azt szeretni, akit az elménk megfelelőnek érez. Hisz' nézd csak Bonnie! Szeret téged, óvna, s vigyázna rád, meghallgatná szíved minden óhaját, s megjavítaná lelked minden repedését. Nem csorognának tőle könnyek arcodon, mert feltétel nélkül vágyódik hozzád.- magam pedig pislantok kettőt, halovány mosoly jelenik meg arcomon, majd tekintetem afelé fordítom, kiről tudom, hogy jót akar nekem, s csak ennyit mondok: "Nem Ő az Igazi."
Ahogy az előző században mondanák, elszalaszt az ember lánya egy jó partit. Mindezt azért, mert szíve inkább húz a gyötrelem felé. Hívhatod, ahogy akarod, a szerelem nem egy nyugodt vízi sétahajózás.
A reinkarnáció hívői úgy tartják, egy valami nem változik egyetlen életünkben sem: a szemünk. Midőn a lélek külvilág felé fordult tükre, így ketten, akik már találkoztak valamely előző létükben felismerik egymást tudat alatt.
Lehet az ember szkeptikus. Senki nem tiltja meg. Ám, ha belegondol, maga is ráeszmél, hogy nézett már farkasszemet olyasvalakivel, akinek a tekintete ezer és millió gondolatot ébresztett benne. Vonzódást, vágyat, s a tudatot, hogy ismeri, de fogalma sincs honnan. Lehet ezeket karmikus találkozásoknak nevezni, ám a lényegen mit sem változtat.
Két ember véletlen találkozása nem létezik. Számomra maga a gondolat is legalább oly abszurd, mint a tézis, hogy az ember leélheti a neki szabott időt Élete Párjával teljesen konfliktusmentesen. Ugye milyen balgaság? Hisz' kell a küzdelem, az átsírt éjek, s a fájdalom..
Vannak, kik azt hiszik kiábrándultak ebből, nem keresik, s valahol lényük mélyén próbálnak beletörődni a "sorsukba", hogy nem találják meg a másik felüket. Ám a boldogság iránti vágyukat már csak emberi mivoltukból kifolyólag sem fogják tudni soha elfojtani magukban, s előbb-utóbb homlokon csókolja őket a felismerés: Enélkül sosem lehet az ember maradéktalanul boldog.
Nincs, ami pótolni tudná...
A torokban dobogó szív, remegő kezek, zavart szavak motyogása mikor hozzád szól. A legjobb formádat mutatnád, s ahogy múlnak a percek döbbensz rá, hogy egy épkézláb mondatot nem bírsz összetenni, míg egy légtérben vagytok.
Majd, ha románccá válik, a (titkos) légyottok varázsa, lopott percek, elkószált gondolatok, titkos összekacsintások, majd a pillanatnyi mosolyok, melyektől utána olyannyira eufórikus érzés kerít hatalmába, hogy elmédben csak ódákat tudnál zengeni róla... az általad túlmisztifikált átlag emberhez. Aki mindeközben legalább annyira botor,s gyarló, mint bárki más. Ettől függetlenül reménytelen egy rózsaszín ködfátyoltól elvakult embert szembesíteni az Imádott hibáival. Csak ellenállást váltunk ki belőle, s védeni fogja, mert Ő látja benne azt, amit más nem vesz észre.
Vele minden pillanat szebb, nélküle kínzóbb, hisz kalandos, mint egy hullámvasút. Emberfeletti magasságok, s lassan-gyilkoló, belülről csendben emésztő völgyek. Szerelem és gyűlölet. A kettő közt pedig mindössze egyetlen hajszál. Ami stabilabb a világon mindennél. Mert Nagy Ő, hiába van csak egy, de, ha valakibe az ember Szerelmes volt, akkor az a sejtjeibe ivódik, sosem múlik el teljesen.
Emlékeket hagy maga után, s olyan művészeti alkotásokat, amelyek tovább élnek, mint az alkotó. Mert jöhet bármilyen modern kor, ez az érzés megmarad. A maga tiszta, gyönyörű, angyali és kegyetlen valójában.

"És: most mondja Erzsi. Mi a kegyetlenség, mi a gyávaság, és mi az erkölcs? Maga iránt ne legyek kegyetlen, aki aki annyi fájdalmat okozott nekem-s Ő iránta, a Jóság, a reménytelen jóság, a hallgató, kíváncsiság nélküli, igénytelen, önzetlen szeretet iránt igen? Mondja, mi kötelez e földön Erzsi- ha nem a Jóság? " (Füst Milán levele Jaulusz Erzsébethez-részlet)

2016. február 25., csütörtök

97.- Élet a halál előtt

Lépett a megszokott-szűk utcácskában, s már körül sem nézett. Vitték lábai egyenest az otthon felé. Eső áztatta hosszú fekete szövetkabátját, kontyára halk cseppenéssel ült le minden csepp, s ujjai egyre csak a cigarettát szorongatták. Általában naponta többször végigmegy ezen az úton, s mindig oly' mélyen el tud merülni gondolataiba, hogy az ismerős lécberakásos kaput is már úgy nyitja, hogy körbe sem néz. Kutyája összegömbölyödve pihen a bejárati ajtó előtt, melynek tükrében megpillantja önmagát. Nem téveszt meg, nincs baráti félhomály, hiszen mutatja az ázott kabátot, s felhívja figyelmét az esőtől a frizurából kigöndörödő apró tincsekre is. Pont, mint kislány korában. 
A különbség annyi, hogy abban az időben még nem volt társadalmi elvárás mindig a maximumot nyújtani, ha a szükség megkívánja kegyesen hazudni, vagy hallgatni. Kimondhatott mindent következmények nélkül, s ha valakinek a hibáira gyermeki őszinteséggel rávilágított csak a szülőhöz fordultak váll veregetve milyen értelmes csemetéje van. 
Manapság sikk a vélemény-nyilvánítás, ha ugyanaz, mint a tömegé. Vannak aktuális a kedvencek, akikről mindenki beszél, s a legtöbben ugyanazt mondják. (Talán ez generációnk egyik legnagyobb rákfenéje.) 
Lázadozunk folyton, minden ellen. Nem találjuk a helyünket, mégis úgy próbálnak legtöbben beilleszkedni, hogy pocskondiáznak, vagy az egekig magasztalnak bizonyos dolgokat, hogy ne tűnjenek ki a csordából, hátha ezáltal tartozhatnak valahova. Tetszik, nem tetszik, ez szembetűnő, ha valaki kicsit is figyel... 
Kíváncsivá tett a gondolat, mellyel eljátszadoztam, hogy mi leszünk az első vérbeli B-megoldások generációja? Mert beszélünk mind nagy álmokról, szőke herceg(nő)ről, nagy házról, gondtalan-víg életről. Persze, az álmok fontosak, ám ha megnézzük a korosztályunk tagjait, voltaképpen hol is tartunk? Legtöbben a kényszermegoldásoknál, látszat-kapcsolatoknál... 
Kell egy pillanat, ami sorsdöntő. Az elhatározás, majd a sziklaszilárd akarat, amellyel úgy döntünk, nem hagyjuk magunkat eltántorítani a céljainktól. Mindig a helyes út a nehezebb. Bátorság kell ahhoz, hogy felvállald a véleményed, kiszállj egy rossz kapcsolatból, vagy éppen elkezdj felkészülni annak az életnek a következő lépcsőfokára, amire igazán vágysz. 
Az "ego" amely vissza akar húzni téged a komfort zónádba, mindig ott fog lesben állni, s integet neked, hogy gyere vissza. Csábító szavával próbál visszaédesgetni, hogy "Ugyan már, minek mondanád a szemébe? Rosszul is elsülhet." S te inkább némán üvöltve visszasüppedsz a fotelba, ahol nem érhet impulzus. 
S a döntést az Élet a kezünkbe adja, mit akarsz magad után hagyni? Egy életművet, mellyel következő generációk sorsát is megalapozhatod, vagy a segged lenyomatát a fotelben.. 

2016. február 6., szombat

96.- Nem egyedülálló páratlan!

A különbség a két szó közt hatalmas, attól függetlenül, hogy a jelentésük nem sokban tér el.
Szinglinek lenni. Az interneten rengeteg kép terjeng különböző családi állapotokról, s való igaz, hogy attól, mert valakinek nincs kinn például a legnagyobb közösségi portálon, nem jelenti azt, hogy például nincs társa.
Pont ma gondolkodtam el ezen, mit is jelent a 21. Században függetlennek lenni (amelyet ez esetben a társtalanságra értek). Nem rég olvastam arról, hogy az intelligens nők jelentős része inkább választja az egyedül létet, mint, hogy az igényeiből leadjon egy esetlegesen nem is megfelelő társ miatt. Lehet nevetni, de magam is inkább ezt választom.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kapom meg gyakran a kérdést:"20 éves lányként nincs pasid?" Most következzék a saját álláspontom a dolgok állásáról.
A virtuális térben egyre gyakrabban látom csak egyik, vagy csak másik oldalára kihegyezve a helyzetet. Hogy mennyire rossz, hogy nincs kihez hozzábújni, esetleg mennyire szerencsés helyzetben van az illető, mert bárkit megkaphat. Nos, akik sűrűn ilyen képeket tesznek ki, azoknak az önértékesükkel igen komoly probléma lehet.
Nem tudom ki-hogyan vélekedik a dolgokról, de az éremnek mindig 2 oldala van (plusz pereme). Szingliként van szabadidőm, amikor akarom, nem kell partnerhez igazodni és szabadon randizgathatok. Ám de ott vannak a számomra legfontosabbak, akiknek az időbeosztását ugyanúgy figyelembe veszem nap, mint nap ezáltal ugyanott tartunk.
Gondot fordítok magamra. Minden nap adok magamnak Én-időt. Önzőség? Szerintem a legkevésbé sem. Mert hogyan várhatjuk el majd a párunktól, hogy szeressen és úgy fogadjon el bennünket, ahogy vagyunk, ha magunkkal szemben erre nem vagyunk képesek?
A randizgatás. Na ez egy elég komplex kérdés. Van időszak mikor sikítva tudnék menekülni a szó puszta hallatán, ám, ha belemegyek szívvel-lélekkel-izgalommal készülök anélkül, hogy gondolkodnék hogyan tovább. Majd kiforrják magukat a dolgok. Akinek helye van az Életedben, minden előzetes figyelmeztetés nélkül be fog lépni, akinek pedig el kell tűnnie onnan.. Nos, az bármennyire is tiltakoznánk ellene, el fog.
A magányról. Úgy gondolom ez független a kapcsolati státuszunktól. Volt már rá precedens, hogy kapcsolatban éreztem magamat olyannyira elhagyatottnak, hogy nem egyszer sírtam el magam és hiába voltunk együtt, naponta 5 percet nem tudtunk beszélgetni, annyira eltávolodtunk egymástól. Nem együtt éltünk, hanem egymás mellett. Fogalmunk nem volt arról mi zajlik a másikban, s, ha az érdeklődés erre csak az én oldalamról volt meg. Van ilyen.
Ezzel szemben jelenlegi helyzetemben mindennek érzem magamat, csak magányosnak nem. Legjobb barátom, a családom, barátaim... ők mindig itt vannak nekem. Nem kell taktikákhoz folyamodjak, hogy figyeljenek rám és ugyanúgy szeretnek itthon kócosan, melegítőnadrágban, smink nélkül, mint kicsípve, lelkemet ünnepi díszbe öltöztetve.


Úgy gondolom, csakis ez számít. Soha többé nem akarom hanyagolni őket senki miatt, hozzám tartoznak, a lelkem legfontosabb részei és, ha majd egyszer felbukkan a mesebeli Nagy Ő, akkor velük és ezekkel a dolgokkal együtt kell elfogadjon, mert másképp lehetőséget sem fogok biztosítani rá.

2016. február 3., szerda

95.- Teddy maci szindróma

Az ihlet mindig megtalál, nem kell keresd... Általában mikor kellően intenzív érzéseid vannak bármivel kapcsolatban... 

Mint például, hogy akkor tudok olyan írást kiadni a kezemből, amihez szívesen adom a nevemet, ha valamin kattogok és például akkor tudok a legintenzívebben edzeni, ha felidegesítem magamat...
A mostani terv is ez. Jár az az agyam, cikáznak a gondolatok a fejemben és voltaképp a semmin húzom fel magamat. De in medias res... 
Hogyan válik két ember pillanatok alatt idegenné? Melyik az a pont mikor eljutsz oda, hogy valakit, aki fontos volt neked egyszerűen elkezdesz kizárni a mindennapjaidból? 
Mindenkitől más az, amit hajlandóak vagyunk "elviselni" azért, hogy az életünk részének tudhassuk. Természetes reakciónk, hogy kaparunk azért, hogy ne veszítsük el, csak a mérték változó. De szó, mi szó, aki ki akar zárni, az kifog... Nem nekünk kellene küzdenünk, hogy ott maradhassunk, ahol. 
Mert sokan ilyenek, hogy kiválasztanak a plüssjátékok közül, leporolnak, szeretgetnek, ölelgetnek, netán oda is tesz a párnájára, hogy mellette legyél.. De valami történik. Kap egy jobbat, szebbet, vagy egyszerűen csak megun. Először csak a polcra tesz fel, hogy még rád tudjon pillantani, ha épp kellesz neki, majd fog és a sarokba dob, mert kell a hely a többinek. Te meg fejjel lefelé pillantgatsz ki a penészes falak derékszögéből, hogy mit ronthattál el... 
Hiszen te ugyanaz maradtál, akit megszeretett, talán csak ő változott meg, vagy.. a legfájdalmasabb felismerés: félreismerted. 
Ha nosztalgiázni vágyik majd leporol, de megeshet, hogy eljutsz odáig, hogy akkor már magadtól esel be az ágy alá, hogy ne találjon meg. Mert kicsi a sansz akkor már, hogy felforgatja az egész szobát, hogy a nyomodra bukkanjon. 

Ne adj isten számolsz azzal, hogy egy másik ember nem egy plüss, akivel akkor játszol akivel akarsz? Amikor leltárt készítesz az életedben, boldog vagy, esetleg épp a kispárnád sírod tele valaki miatt, számolsz azzal, hogy valakiben te is pontosan ugyanilyen érzéseket generálsz? 
Mindig jobb csalódni, mint kételyek közt lenni. Pontosan ezért utálnak engem annyian, mert kimondom, amit gondolok. Igyekszem finoman, de sokszor fájó még így is. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. 
Csak egyet kérek (ha nem teszed meg, a te dolgod, nem az én érdekem) tanulj meg őszinte lenni! Vállald fel a véleményed és a tükörbe fogsz tudni nézni! Másnak pedig esélyt adsz arra, hogy megtalálja azt, akinek anélkül is fontos, hogy küzdenie kellene érte.