97.- Élet a halál előtt

Lépett a megszokott-szűk utcácskában, s már körül sem nézett. Vitték lábai egyenest az otthon felé. Eső áztatta hosszú fekete szövetkabátját, kontyára halk cseppenéssel ült le minden csepp, s ujjai egyre csak a cigarettát szorongatták. Általában naponta többször végigmegy ezen az úton, s mindig oly' mélyen el tud merülni gondolataiba, hogy az ismerős lécberakásos kaput is már úgy nyitja, hogy körbe sem néz. Kutyája összegömbölyödve pihen a bejárati ajtó előtt, melynek tükrében megpillantja önmagát. Nem téveszt meg, nincs baráti félhomály, hiszen mutatja az ázott kabátot, s felhívja figyelmét az esőtől a frizurából kigöndörödő apró tincsekre is. Pont, mint kislány korában. 

A különbség annyi, hogy abban az időben még nem volt társadalmi elvárás mindig a maximumot nyújtani, ha a szükség megkívánja kegyesen hazudni, vagy hallgatni. Kimondhatott mindent következmények nélkül, s ha valakinek a hibáira gyermeki őszinteséggel rávilágított csak a szülőhöz fordultak váll veregetve milyen értelmes csemetéje van. 

Manapság sikk a vélemény-nyilvánítás, ha ugyanaz, mint a tömegé. Vannak aktuális a kedvencek, akikről mindenki beszél, s a legtöbben ugyanazt mondják. (Talán ez generációnk egyik legnagyobb rákfenéje.) 

Lázadozunk folyton, minden ellen. Nem találjuk a helyünket, mégis úgy próbálnak legtöbben beilleszkedni, hogy pocskondiáznak, vagy az egekig magasztalnak bizonyos dolgokat, hogy ne tűnjenek ki a csordából, hátha ezáltal tartozhatnak valahova. Tetszik, nem tetszik, ez szembetűnő, ha valaki kicsit is figyel... 

Kíváncsivá tett a gondolat, mellyel eljátszadoztam, hogy mi leszünk az első vérbeli B-megoldások generációja? Mert beszélünk mind nagy álmokról, szőke herceg(nő)ről, nagy házról, gondtalan-víg életről. Persze, az álmok fontosak, ám ha megnézzük a korosztályunk tagjait, voltaképpen hol is tartunk? Legtöbben a kényszermegoldásoknál, látszat-kapcsolatoknál... 

Kell egy pillanat, ami sorsdöntő. Az elhatározás, majd a sziklaszilárd akarat, amellyel úgy döntünk, nem hagyjuk magunkat eltántorítani a céljainktól. Mindig a helyes út a nehezebb. Bátorság kell ahhoz, hogy felvállald a véleményed, kiszállj egy rossz kapcsolatból, vagy éppen elkezdj felkészülni annak az életnek a következő lépcsőfokára, amire igazán vágysz. 

Az "ego" amely vissza akar húzni téged a komfort zónádba, mindig ott fog lesben állni, s integet neked, hogy gyere vissza. Csábító szavával próbál visszaédesgetni, hogy "Ugyan már, minek mondanád a szemébe? Rosszul is elsülhet." S te inkább némán üvöltve visszasüppedsz a fotelba, ahol nem érhet impulzus. 

S a döntést az Élet a kezünkbe adja, mit akarsz magad után hagyni? Egy életművet, mellyel következő generációk sorsát is megalapozhatod, vagy a segged lenyomatát a fotelben..