2016. január 13., szerda

93.- Test(sz)építésről nagy vonalakban

"Új év, új én!"-szól a régi közhely, s erre az elegendő fekete humorral megáldott egyének reakciója csak ennyi: "Mikor meglátom, hogy valami léha lotyó kiírja, csak ennyi jut eszembe: A p.nán nincs Reset gomb!"

Na, de most komolyabbra véve a dolgokat... Az elmúlt rövidebb-hosszabb időszakban Bonnienak is az Élete részévé váltak az ilyesfajta dolgok. (Nem, nem mondom ki, hogy Életmódváltás- mert elcsépelt, mindamellett, hogy a kifejezéstől is a falra tudnék mászni, mert nekem teljesen negatív töltetű a dolog. Mintha eddig két évtizede, csak szeméttel táplálkoztam volna, amellett, hogy csak a tv-néző izmaimat fejlesztettem, plusz még emberileg sem álltam meg a lábamon. Szóval bármi csak ne ez...)
Ezen okokból kifolyólag igen gyakran felmerül ez témaként is, akár hétköznapi beszélgetésekben is. De előre szólok: Ez az írás az én véleményemet tükrözi. Ha valaki másképp gondolja, szíve joga.. 

Mindenkit érnek az életében kisebb-nagyobb traumák, amelyek megítélése az adott egyén számára szubjektív, (midőn ugyanazokat a dolgokat nem éli meg két ember ugyanúgy). De lényeg, hogy általában, ha valaki gyomorszájon rúg az általa valóságnak tartott illúzióval, miszerint "Te meghíztál!" "Elhagytad magad!" vagy szűk a nadrág, ami 1-2 hónapja még jó volt, netán az archívumból előkerülnek olyan fotók, amelyeken legszívesebben kikockáznánk a fejünket, mert nem akarjuk a nevünket adni a saját külsőnkhöz, akkor állunk neki. Az esetek többségében megfelelési kényszerből amely lehet valaki mással szemben, vagy akár önmagunkkal. De mindig van egy ok. Egészen addig míg ezt motivációként és célként nem tűzzük ki. Telik az idő. Nekiállni először vagy másodszor nem túl nagy kihívás, végigvinni az elképzeléseid és szívből küzdeni viszont csak a legnagyobb harcosoknak adatik meg. Bárki válhat azzá, ha képes legyőzni a saját ego-ját, amely megpróbálja visszahúzni. Csak el kell dönteni mi éri meg jobban. A legnagyobbak is elkezdték egyszer, s akár már vasárnap nekiálltak, hogy egy nappal előrébb legyenek azokhoz képest, akik csak "majd jövő héttől".

Rendben, tételezzük fel eljutottunk odáig, hogy rávette magát az ember. Terem vagy otthon? 
Ez alapján 3 típust különböztetünk meg: 
- 1. Akik anyagilag nem engedhetik meg a termet (van, amikor teljesen érthető)
- 2. Akik luxusnak/fennhéjázásnak tartják (ehhez nem fűznék kommentárt, mert nem bírnák el a karakterek a stílust)
- 3. A szegett szárnyú madár (Avagy a magamfajta, akit épp eleget piszkáltak már ahhoz, hogy bármiféle közösségi mozgásformák puszta gondolatától is leverje a víz. Nem izgatja már, hogy mások mit gondolnának, de felmerül benne a gondolat, ahogy a legközelebbi negatív hangvételű hozzászólással zavaró egyén arcába beletol valami nagyot, keményet, súlyosat, izomból...)

A testépítésről férfiak terén: Van a Férfi, aki képes szívvel végigvinni az elképzeléseit. Lemegy, majd otthon sem a chipset tolja kilószámra az arcába colával, hanem odafigyel a táplálkozására. Idegesítő, vagy fennhéjázó? Nem, csak elhivatott. Szerintem tiszteletreméltó a hozzáállás. Sz@rból nem lehet várat építeni. (Vagyis de, lehet, csak, ha a nyakadba borul belefulladsz..) 
De még itt is több hibába bele lehet futni. Például azokba, akik csak a felsőtestükre edzenek. Ennek nem látom túl sok értelmét azon kívül, hogy a butább tyúkoknak lehet vele villogni, hogy gyúrni jár. 

Ahogy elnézem, ő is túledzette magát...
Nők terén: Na igen, sokaknál megy a hiszti a barátnőknek (akinek nem inge...), hogy hurkás a poci, hájas a popsi, majd nagy bánatában lenyom egy kiló süteményt és benyomja az Esmeralda és José Armando románca című ismeretterjesztő műsort a Romantika tv-n. "Nem fogok edzeni, mert túl izmos leszek!"- a világ legnagyobb hülyeségeinek egyik legékesebb példája... Akaratán kívül még senki nem lett izmos a történelem során! :D És csak remélni tudom, hogy ezt soha, senki nem gondolta egy percig sem komolyan. :D

2015. december 31., csütörtök

92.- Óév zárás

Körülbelül 10-11 éves korom óta minden szilveszter napján csinálok egy összesítőt az elmúlt évemről. Visszatekintek, egy csokorba gyűjtök mindent, amire büszke vagyok és szembenézek a hibáimmal, hogy lehetőség szerint többet ne kelljen velük ilyen szinten szembesülni. Nos, nézzük Bonnie és a blog 2015-ös évét.

Bonnie Világában az év első felében megismerkedhettetek Patrick-kel az Aranyszívű bohó sráccal, aki azóta úgy tűnik hál'isten megtalálta azt a lányt, aki hozzá illik és akire mindig is vágyott. Nem Bonnie volt a megfelelő társ számára, de ezúton is kívánok nekik még sokszor ennyi boldogságot, mint amennyi idén érte őket.

Ugyanígy jelent meg, mint derült égből villámcsapás Karl a lány életében. S mivel egyikük sem volt rá igazán felkészülve, számítani lehetett rá, hogy a történetnek nem lesz a legpozitívabb végkimenetele. De ezúton is szeretném átadni neki az Bonnie/Marina köszönetét. Elindította az Önmegvalósítás útján, megmutatta neki mennyit ér valójában, megtanította korlátok és feltételek nélkül tiszta szívből szeretni és azt, hogy hogyan élvezzük ki életünk minden napját, mintha az az utolsó volna. Soha nem fogja tudni elmondani neki, hogy mennyit is tett érte az alatt a rövid idő alatt, amit együtt tölthettek. De Marina nevében is nyilatkozhatok, itt mindig lesz barátként, aki hazavárja tárt ajtókkal és késő este gyros tálat csinál neki, ha épp azt szeretne.

Majd az ősz kezdetével került elő az a bizonyos PSz, akit sosem neveztünk nevén, ám mégis Ő a "Végzet Emlékirataiból"-bejegyzés sorozat múzsája. Az ember, akivel minden nap élmény, ám nélküle időnként főhősnőnk csak egy kétségbeesett kislánnyá válik. A Férfi, aki mellett olyan néha, mint egy hullámvasúton, mikor csak reménykedni tudsz, hogy teljesen biztonságos.
Még akkor is, ha már az elejétől tudni lehetett, hogy sosem volt az. De mellette boldog a lány, s érzi, hogy minden rendben lesz. Előbb vagy utóbb biztosan.

Köszönettel tartozunk továbbá minden régi és új Barátnak, valamint Bonnie családjának, akik végig mellette ültek és akár 100x meghallgatták ugyanazt a históriát, hogy boldoggá tegyék a lányt. Mikor maga alatt volt, nem engedték összetörni, s csak remélni tudom, hogy Ők sem érezték magukat soha elhanyagolva. Jövőre még több időt szeretne veletek tölteni, amennyit csak tud.

Mindez idő alatt Bonnie elkezdte a 2016-os év legnagyobb meglepetését, amelyről csak nagyon-nagyon kevesen tudnak, de figyeljetek és higgyétek el, hatalmas dobás lesz. ;)

Köszönetet szeretnék nyilvánítani továbbá mindenkinek, aki részt vett Ebben az Évben (is) a lány életében. Átnevetett/végig beszélgetett napok és éjjelek, dobogós versenyeredmények, napokra elszökések a Világ elől, jó tanácsok, biztatások, időnként korholások.

"Valamint hálás vagyok mindenkinek és büszkeséggel tölt el, hogy segítettek abban, hogy az év minden napján Önmagam legjobb verziója lehessek. Nélkületek nem jutottam volna oda, ahol most vagyok. Köszönöm drágáim <3"- Bonnie Parker

Kívánom minden álmotok váljon valóra az Új Évben, sose veszítsetek a motiváltságotokból, emberi kapcsolataitok fűződjenek még szorosabbra és Sose feledjétek:
Önmagatok legjobb barátja és legnagyobb ellensége TI MAGATOK VAGYTOK!

2015. december 25., péntek

91.- Karácsonyi képeslap

Kedves Migráns Jézuska!

Milyen furák az emberek, nem? Ünneplik a születésed, mikor a Te családod is bevándorló volt, aki menedékért könyörgött és vannak ateisták, akik az "apád" létezésében sem hisznek.


Persze nem hagynak más alternatívát, mert ilyenkor a 80. unokatestvér is előkerül. Hogy a hirtelen ebben az időszakban támadt "nagy családi összetartozás"-érzése vagy a hazai ízekre korgó gyomra hozta el ilyen messze hozzánk, nem tudja senki sem. Mindemellett kit érdekel? Mert a már 20 éve kinn dolgozó rokon hoz valami csilli-villi dolgot külföldről, mert hát felvitte az Élet az Ő dolgát, itthon a minimálbér töredékéért robotolt, napi 12 órát és kenyeret alig tudott venni. Most viszont tudod, van az az Életszínvonal emelkedése, amely okán megengedhette ezt is magának.
De hát szégyellje el magát. Külföldre megy ki dolgozni? Holott itthon annyi munkalehetősége lenne közmunkásként, hogy ő lehetne a panel-sejk. Persze, ha fenn tudná tartani, mert Magyarország jobban teljesít és Abu Dhabiban azon aggódnak, hogy szebb arany stukkókkal díszített stadionjaink lesznek, mint nekik. Mondjuk focizni nem tudunk. De az kit érdekel? Legalább lesz hol lefutni a felcsúti gyerekeknek a Cooper-t...
Visszatérve a születésnapodra (mert ez a nap mégis csak a tied)..
A magam részéről már rég túl vagyok azon a ponton, hogy értsem mi ennek az ünnepnek a valódi lényege. Vagyis, felfogom, csak pusztán elméleti szinten.
Mert már szeptember óta nyomják az arcomba a legjobb ajánlatokat, amikre össze sem kell spórolnom a 15ezres ösztöndíjamból, mert szinte utánam vágják. Sőt, majdnem a boltok fizetnek nekem, hogy vigyem el az árujukat, mert kell a hely az újaknak. Vagy csak ki akarnak takarítani, tudja a fene.
A gyarló ember meg kompenzálni akar. "Egész évben köcsög voltam veled, de tessék, parancsolj egy plazmatévé, aztán kuss legyen jövő karácsonyig!" Meg új fogásokkal kísérletezünk karácsonykor, amik ízre lehet, hogy ehetetlenek, de jól mutatnak majd a Pistagramon. #éncsináltam #órákatszívtam #utálomeztakaját #utálomacsaládom #demostegyévigmegintnemkell
A képmutatás felsőfoka. Persze, lehet maradi vagyok, amellett, hogy én sem eszek meg bármit amit elém raknak, de én még valami olyasmiről hallottam közel 20 éve, hogy ez a szeretet ünnepe. Ahhoz képest többet hallottam arról, hogy a kedves rokont is szívesen tálalnák egy almával a szájában...
De tételezzük fel, hogy nem ezt a részét nézzük a dolgoknak, hanem, hogy valakinek családja sincs. Ők meg bármit megadnának egy arcot tépkedő Uncle Ben-ért. Mert ami nincs, az kell, ami meg van, attól meg megszabadulnánk...
De nézzük a mai napot (December 25.) átlag Pista bá koleszterin, illetve véralkohol szintje már az egekben van, déli 12 tájékán, mert mindenből enni kell, hogy az asszony be ne rágjon és nincs olyan rokon, akinek az egészségére ne kellene lehúzni egy kupicával. (Éljenek kis hazánk hagyományai! Ezzel nincs is semmi gond.) Még akkor is, ha esetleg átlag Pistunak elkattan az agya a töménytelen mennyiségű töménytől és agyonveri az asszonyt meg a családot, akik esetleg a jól léte felől érdeklődtek, vagy pusztán hangosan levegőt mertek venni a közelében. De psszt, erről nem beszélünk, mert Facebookon mindenhol vidám posztok vannak, én meg erre nem kapnék elég like-ot..
Egy szó, mint száz: Boldog születésnapot Kishaver! Remélem egyszer sikerül ezt a 3 napos ünneplést is méltóképp véghezvinni..

2015. december 11., péntek

90.- Most élsz!

"Most élsz! Most örülj, hogy szép a nyár! Most örülj, hogy van ki vár és a két karjába zár!"
Máté Péter

Úgy élünk napról-napra, mintha elég időnk volna. Minden számunkra fontos dolgot halogatunk, mert azt hisszük lesz még rá lehetőségünk, hiszen egy élet áll még előttünk. Ebben nem is tévedünk, csak a kérdés az, mikor lesz az utolsó nap, melyik mosoly lesz a leginkább szívhez szóló, vagy mikor kerül sor a csókra, mely magában hordozza a "soha viszont nem látás" keserű ígéretét. 
A legtöbben egy látszatvilágot építettek ki maguknak. Ezt várja el tőlünk a társadalom. Fogyasszunk, szaporodjunk, aztán távozzunk... Lehetőleg minél nagyobb nyomot hagyva magunk után a történelem színpadán, hogy a következő generáció majd a mi nevünket feledhesse el, mint közülünk oly' sokan az elődeinkét. 

Mert, ha elhagyjuk ezt a tünékeny illúziót, amelyet jobb szó híján életnek nevezünk mi marad utánunk? Őszinte szívfájdalom, szép emlékekkel, vagy pár feltűnési viszketegségben szenvedő jó ismerősünk, aki csak a saját érdekeit nézni ebben is. Bár ez szerencsére már nem fog fájni. Remélhetőleg egy sokkal jobb helyen leszünk, ahol olyannak látnak minket, amilyenek vagyunk és magasról tojunk azokra, akik nem szerettek minket őszintén. Akinek pedig tényleg számítottunk, annak örökké a szívében fogunk élni. 
De míg földi napjaink telnek, egyik a másik után... Taposómalom. A hétköznapok szürkének titulált vérre menő harcai, hogy behódolunk-e az unalomnak, s beletörődünk-e abba, hogy soha nem Éltünk, csak léteztünk, vagy felvesszük-e a kesztyűt és emelt fővel a Végzet Arcába kiáltjuk-e: Nem félek tőled! 

Egy olyan világban próbálunk érvényesülni, ahol nem lehet szabadon tenni semmit. Egy hatalmas akvárium üvegén keresztül szemlélhetjük csak milyen is a nagybetűs élet. Majd könnyes szemmel tekintünk a naptárra, hogy eltelt egy újabb esztendő, s még csak meg sem próbáltunk boldogak lenni. Fel kellene tennünk magunknak a kérdéseket:
- Teljesítettem bármely tételt a bakancslistámról?
- Nevettem már valaha annyira, hogy begörcsölt a hasam és potyogtak a könnyeim?
- Segítettem valakinek önzetlenül?
- Éreztettem a szeretteimmel, mennyire fontosak nekem?
És végül... Összeszedtem minden bátorságom, hogy a szemébe nézve az arcába merjem mondani azt, hogy szeretem?

Tegyük a kezünket a szívünkre. Aligha. Minden pontot biztosan nem pipálhatunk ki. Tipikus példái vagyunk annak, hogy a félelmeink győzedelmeskednek az iránti vágyunk felett, hogy boldogok legyünk. Megalkuszunk mindennel, beérjük C és D tervekkel, mert kisebb a kockázati tényező. Az emberek többsége ilyen. Minél nagyobb rizikófaktorral bír az álma, annál hamarabb és messzebbre távolodik el tőle. Küzdelem? Minek az? Beéri inkább a rosszabb-biztosabb melóval, az "alacsony kamatú banki hitelekkel" és a társsal, akitől azt a tartást és méltóságot várja el, amely belőle hiányzik. Majd, ha megéri a sokadik évét (mert ilyen "stresszmentes" élet mellett igen nagy esélye van rá") a leszármazottait fogja untatni azzal, mennyi minden válhatott volna belőle, ha nem fél megvalósítani az álmait. 

Jó úton haladunk magunk is efelé... Csak azt kellene megjegyezzük, hogy az Idő telik, függetlenül attól, hogy kihasználjuk-e.

A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a MA adomány!





2015. november 22., vasárnap

89.- A végzet emlékirataiból 6.- Az ész és a szív harca

" A fej gyönge percei, a szív legszebb órái." 
Móra Ferenc

"Remegő kezem emeli a telefont. Ujjaimmal indítom a hívást, s várom, hogy meghalljam a hangját. Megszólal, a szívem kihagy egy dobbanást. Nevetve futnak a percek, s hallom beszélgetésünk okán hangos kacaját. Nevetünk, mintha nem éreznénk ökölnyi gyomrunk folytonos morgását, kézen fogva a gombóccal, amely a torkunkban terpeszkedik. Nincs más vágyam abban a pillanatban, mint látni az arcát, ahogy gyermeki tisztasággal néz a szemembe, s bennem nem lenne más, mint az a szétáradó melegség, amit mindig érzek, s ehhez elég csak az, ha ránézek."

"Úton hozzá. A könyv mosolyog rám a táskámból, s mégsem tudok olvasni, mert nem fogom fel, mit mesél nekem. Álomképeket látok magam előtt. Úgy érzem magam, mint egy első-szerelmes kiskamasz. Finom arcrezdülés, s senki nem érti minek örülök annyira. Nem is fogják soha. Jár az agyam. Mitől válik valaki egyetlen kósza szempillantás alatt azzá, aki utána megmutatja magát minden apró gesztusodban is? Hogy lehet az a valaki különlegesebb, mint bárki, akivel valaha találkoztál? S mégis, ezt miért nem mered elmondani neki szemtől-szemben?
Mert az nem Én volnék..."


" Fogy az út a lábunk alatt, s ránézni is alig merek, nehogy megbotoljak. Inkább úgy fürkészem az utat, mintha valami érdekfeszítő képet mutatna. Ahogy beléptem a birodalmába, szívélyes üdvözlettel fogadott lényének minden apró része. Minden kép a falon, minden apróság a polcon, regényeket tudna mesélni arról az emberről, aki miatt néha olyan elveszettnek érzem magam, mint egy kölyök kutya."

" Meg akar lepni. Megfogadta, hogy olyan régi zenét fog mutatni, amit nem ismerek... Magam pedig boldogan énekeltem a dalokat, amelyeket mindig is olyannyira szerettem. S hányszor, hányszor mondták nekem, hogy miért hallgatok ilyeneket? Miért nem modernizálódok? Azért, mert megtaláltam azt az embert, aki mellett például John Lennon, Olivia Newton John, John Travolta, sőt még Dieter Bohlen is örömittasabban dalolja el nekünk kedvenc dallamait. Kiülünk az erkélyre. Az égen csillagok alig látszanak, mégis oly' lenyűgöző az egész. Ég a cigarettám, szétfeszít minden slukkja, mégis tudom, hiába csókol így szájon a halál százszor, Tőle egyetlen is végzetes."

"Előttem nem játssza meg magát. Tudom, hogy milyen kis bolondos tud lenni, s mégsem zavar. Mert én is lehetek mellette törékeny kislány, aki csak úgy tud elaludni, ha hozzábújik, s a Végzet Asszonya is, aki egyetlen pillantásával  akkora tüzet tudna okozni, hogy erdőket gyújthatna fel. Ő az az ember, aki szereti mikor kinyújtott lábam a levegőbe emelve, fejemet hátradöntve teljes bele éléssel éneklek, akár kissé hamiskásan is, aki élvezi, mikor a takaró mögül kikukkantva nézem, s erőnek-erejével visszafojtott kuncogásom okán, ő is hangosan kacagni kezd. Mert az Élet ettől szép."

"Lopott percek ezek. Elbújva a világ elől nézni reggel a meséket a tv-ben, mint 2 kisgyermek régmúlt Disney délutánokon, vagy akár koncerten tombolni a barátokkal. Pár órára nem létezik holnap, kín, vagy gyötrelem. Nem most fáj a fejünk, hogy mi lesz később. Mert minden tökéletes lesz. Sőt, pár apróságtól eltekintve azt hiszem, már most is majdnem az."

"S, ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen..."
József Attila



2015. november 8., vasárnap

88.-A modern Rómeó és Júlia

Rómeó és Júlia a két fiatal felnőtt összekeveredtek. A sors keze, a barátok mesterkedése, vagy épp csak az elfogyasztott alkoholmennyiség által? Sosem fogjuk megtudni.. 
Ami tény viszont, hogy mindkettőjükben feltámadt valami megmagyarázhatatlan érzés a másik iránt. Nem azért, mert tiltott gyümölcs volt a másik, (bár az is mindig oly' vonzó..) hanem, mert a lány már jegyben járt Tybalttal, Rómeó pedig egy megrögzött nőcsábász volt, aki, ha kinézett magának valakit, rövid időn belül már az ágyában tudta. 
Viszont a mi Casanovánk lelkében valami meglágyult, ahogy a lány tengerkék szemeire gondolt. Hogy az ő szívét egy nő elrabolja? Olyan Isten nincs.-gondolta magában, s újabb nők kegyeit kereste. Ám csak hamar rájött, hogy a mámoros kéjtől izzó tüzes éjszakák után jön a józanító hajnal, mikor legszívesebben kivágná az ajtón az elkenődött sminkes, félrecsúszott tangás partihercegnőt, s dobná utána a flip-flop papucsát is, hogy azt se lássa többé. 
Júliánk viszont azt tette, amit a legtöbb nő. Próbálta elfeledni a gaz-csábítót, kiverni a fejéből az általa üres szavaknak titulált ígéreteket, s beletörődni a sorsába.
Nemrég találkoztam velük. Hiába angyali teremtések önmagukban is, mintha egy-egy ketté tépett rajzot láttam volna. 
Rómeóval egy becsületsüllyesztőben egy-egy ital és egy kedves barátunk társaságában üldögélve beszélgettünk. Mesélt jóról-rosszról, s önfeledt fiatalként próbálta elfordítani tekintetét a nyilvánvalóról. Hiszen ő párkapcsolatban él. Érzi, hogy nem az igazi, a megszokás az, ami a leginkább összeköti őket, plusz az állandó komfortérzet. De egyszerűen tisztában van azzal, hogy nem most van lépéshelyzetben.
Mert mindeközben Júliánkból édesanya lett. 
- Boldog vagyok, megvan mindenem!- mondta ő hatalmas mosollyal, amelyről azt hiszem csak én éreztem rajta kívül, hogy a legkevésbé sem a szívéből jön. 
Hiszen eszébe jut bohósága, mikor fejvesztve elmenekült attól, aki mindent megadna neki, pusztán azokból, mert a látszat mást mutatott. Ő a szerelmét leginkább most a picurkáján éli ki. Hiszen az Igazi mindig ő lesz.
Az Élet kegyetlen játéka, hogy a fonalakat ismét megpróbálja egybefonni. Pontosan azért, hogy hatalmas gubancot csomózhasson a vékonyka mégis elszakíthatatlan szálra, ami összeköti őket. S egyetlen viszontlátástól most ül mindkettő a közösségi portál előtt, remegő kézzel írja, mennyire ölni tudna a másik egyetlen érintéséért, s mégsem azt küldik el. 
Ezer és millió megválaszolatlan kérdést folytatnak csak, mindig újabbakat felvetve, s remegve várja mindkettő, hogy alakulnak a dolgok.
Csak egy biztos: Nem most fog pont kerülni a Love Story végére. 

2015. november 6., péntek

87.- Hamuba sült pogácsa

Eljön a nap, mikor az ember már eljut oda, hogy úgy érzi, sehol sem tart.
Mintha nem tartozna sehova és senkihez. Mikor alszik és pihen, de rá kell döbbennie, hogy nem a teste, hanem a lelke fáradt el, ami minden másra is rányomja a bélyegét. Nem önmaga. Megy és menekül.
A nap amikor már nem kavarognak benne az érzések, hanem eluralkodik rajta egy általános melankólia és semmihez nincs hangulata. Ürességet érez.
Tudja mennyi mindent kellene tennie, de egyszerűen semmihez nincs ereje. Kikelni sem az ágyból. Mintha teljesen kikapcsolták volna. Csak a belső feszültséget érzi, amitől remegnek a tagjai és képtelenné teszi mindenre.
Kérne segítséget, de nem látja értelmét. Ha itt volna, valaki, aki erre adja a fejét, mégis mit mondana neki? Hogy nincs benne semmi? Mert hát voltaképp erről van szó.
Elmenne messzire.
Oda, ahol senki sem tudja a nevét.
Ahol csak azért szólítják meg, mert nem látták még arra fele.
Ahol lehet ülni a világ tetején egy rakat cigarettával, hátát a falnak támasztva, egy bort kortyolgatva úgy, ahogy van, palackból.
Ahol ritkán látott csodákat lehet megörökíteni. Semmi selfie, semmi pózolós-álszent kép, amit mindennap készítünk magunkról, mert újat akarunk mutatni.
Ahol a felhőket felülről lehet nézni, s alattunk úgy terül el a világ, hogy a problémáink semmissé váljanak.
Ahol rámosolyoghat az ember a másikra és ezért nem tartják hibbantnak. Hisz a boldogsághoz nem kell ok.
Ahol tűz van és szenvedély. Mert egy szempárban meglátod azt, ami benned epillanatban csak pislákol.
Ahol az emberek a tűz körül énekelnek egy szál gitárral. Semmi allűr, vagy fennhéjázás, mert a tökéletességük csak a tisztaságban rejlik nem pedig abban, hogy a daluk nem hamis.
S, hogy velem tarthatna-e valaki?
Talán. De nem egy társaság, hanem maximum egy ember.
Olyan, aki eltud viselni teljes valómban, akár heteken át. :)