Mintha nem tartozna sehova és senkihez. Mikor alszik és pihen, de rá kell döbbennie, hogy nem a teste, hanem a lelke fáradt el, ami minden másra is rányomja a bélyegét. Nem önmaga. Megy és menekül.
A nap amikor már nem kavarognak benne az érzések, hanem eluralkodik rajta egy általános melankólia és semmihez nincs hangulata. Ürességet érez.
Tudja mennyi mindent kellene tennie, de egyszerűen semmihez nincs ereje. Kikelni sem az ágyból. Mintha teljesen kikapcsolták volna. Csak a belső feszültséget érzi, amitől remegnek a tagjai és képtelenné teszi mindenre.
Kérne segítséget, de nem látja értelmét. Ha itt volna, valaki, aki erre adja a fejét, mégis mit mondana neki? Hogy nincs benne semmi? Mert hát voltaképp erről van szó.
Elmenne messzire.
Oda, ahol senki sem tudja a nevét.
Ahol csak azért szólítják meg, mert nem látták még arra fele.
Ahol lehet ülni a világ tetején egy rakat cigarettával, hátát a falnak támasztva, egy bort kortyolgatva úgy, ahogy van, palackból.
Ahol ritkán látott csodákat lehet megörökíteni. Semmi selfie, semmi pózolós-álszent kép, amit mindennap készítünk magunkról, mert újat akarunk mutatni.Ahol a felhőket felülről lehet nézni, s alattunk úgy terül el a világ, hogy a problémáink semmissé váljanak.
Ahol rámosolyoghat az ember a másikra és ezért nem tartják hibbantnak. Hisz a boldogsághoz nem kell ok.
Ahol tűz van és szenvedély. Mert egy szempárban meglátod azt, ami benned epillanatban csak pislákol.
Ahol az emberek a tűz körül énekelnek egy szál gitárral. Semmi allűr, vagy fennhéjázás, mert a tökéletességük csak a tisztaságban rejlik nem pedig abban, hogy a daluk nem hamis.
S, hogy velem tarthatna-e valaki?
Talán. De nem egy társaság, hanem maximum egy ember.
Olyan, aki eltud viselni teljes valómban, akár heteken át. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése