Máté Péter
Úgy élünk napról-napra, mintha elég időnk volna. Minden számunkra fontos dolgot halogatunk, mert azt hisszük lesz még rá lehetőségünk, hiszen egy élet áll még előttünk. Ebben nem is tévedünk, csak a kérdés az, mikor lesz az utolsó nap, melyik mosoly lesz a leginkább szívhez szóló, vagy mikor kerül sor a csókra, mely magában hordozza a "soha viszont nem látás" keserű ígéretét.
A legtöbben egy látszatvilágot építettek ki maguknak. Ezt várja el tőlünk a társadalom. Fogyasszunk, szaporodjunk, aztán távozzunk... Lehetőleg minél nagyobb nyomot hagyva magunk után a történelem színpadán, hogy a következő generáció majd a mi nevünket feledhesse el, mint közülünk oly' sokan az elődeinkét.
Mert, ha elhagyjuk ezt a tünékeny illúziót, amelyet jobb szó híján életnek nevezünk mi marad utánunk? Őszinte szívfájdalom, szép emlékekkel, vagy pár feltűnési viszketegségben szenvedő jó ismerősünk, aki csak a saját érdekeit nézni ebben is. Bár ez szerencsére már nem fog fájni. Remélhetőleg egy sokkal jobb helyen leszünk, ahol olyannak látnak minket, amilyenek vagyunk és magasról tojunk azokra, akik nem szerettek minket őszintén. Akinek pedig tényleg számítottunk, annak örökké a szívében fogunk élni.
De míg földi napjaink telnek, egyik a másik után... Taposómalom. A hétköznapok szürkének titulált vérre menő harcai, hogy behódolunk-e az unalomnak, s beletörődünk-e abba, hogy soha nem Éltünk, csak léteztünk, vagy felvesszük-e a kesztyűt és emelt fővel a Végzet Arcába kiáltjuk-e: Nem félek tőled!
- Teljesítettem bármely tételt a bakancslistámról?
- Nevettem már valaha annyira, hogy begörcsölt a hasam és potyogtak a könnyeim?
- Segítettem valakinek önzetlenül?
- Éreztettem a szeretteimmel, mennyire fontosak nekem?
És végül... Összeszedtem minden bátorságom, hogy a szemébe nézve az arcába merjem mondani azt, hogy szeretem?
Tegyük a kezünket a szívünkre. Aligha. Minden pontot biztosan nem pipálhatunk ki. Tipikus példái vagyunk annak, hogy a félelmeink győzedelmeskednek az iránti vágyunk felett, hogy boldogok legyünk. Megalkuszunk mindennel, beérjük C és D tervekkel, mert kisebb a kockázati tényező. Az emberek többsége ilyen. Minél nagyobb rizikófaktorral bír az álma, annál hamarabb és messzebbre távolodik el tőle. Küzdelem? Minek az? Beéri inkább a rosszabb-biztosabb melóval, az "alacsony kamatú banki hitelekkel" és a társsal, akitől azt a tartást és méltóságot várja el, amely belőle hiányzik. Majd, ha megéri a sokadik évét (mert ilyen "stresszmentes" élet mellett igen nagy esélye van rá") a leszármazottait fogja untatni azzal, mennyi minden válhatott volna belőle, ha nem fél megvalósítani az álmait.
Jó úton haladunk magunk is efelé... Csak azt kellene megjegyezzük, hogy az Idő telik, függetlenül attól, hogy kihasználjuk-e.
A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a MA adomány!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése