2013. július 21., vasárnap

10.- A bástya a sárkány és a békakirályfik

A pénteki nap a depressziósok és az idegbetegek napja volt. Erre sikerült ráébredjek. Mindenki ki volt készülve körülöttem és vagy össze-vissza kicsapkodott minden üveget, ami "leállt vele kötekedni". Ez nem csak az alkohol hatása volt ismerősi körömben. Talán a hold állása, és a klíma az oka... Esetleg a mindenkinél szinte sorszerűen egyszerre összeálló negatív körülmények. Ha a vonzás törvénye létezik (márpedig szerintem van és punktum) akkor még a rezgéseink is egy hullámhosszra kerültek. Márpedig, ha az elméletem stimmel, akkor nem túl pozitív dolgok várnak ránk...
Ámbár igyekszem pozitívan hozzáállni mindenhez, még ha ez elég meddő próbálkozásnak is tűnik.
Mindig is erős embernek tartottam magamat. A padlóról mindig felálltam, a legnagyobb pofonok után is... Egyedül. Mefedron szerint, azért mert ezt én választottam. Nem lett volna rá szükség, mert lettek volna, akik segítenek.
Ezen magam is gondolkodtam. Talán az embereknek megszavazott bizalmam elveszítése az igazi ok. Félek megbízni másokban, ha bajban vagyok. Természetesen ez nem azt jelenti, h bennem nem lehet megbízni. Bárkinek, aki nekem fontos, problémája van, én azonnal állok a rendelkezésére. Csak én nem merek ennyire bízni másokban. Ha valaki segítene nekem, kiszolgáltatottnak érezném magamat. Belehalnék, ha nekem ilyen szinten kellene függjek valakitől.
A szombati nap, viszont a beszélgetések napja volt. Ezalatt pedig nem a felszínes csevejeket értem az új ruhákról, az időjárásról, vagy az aktuális kiszemeltről. Egyszerűen csak jó érzés volt, hogy más mondandója által döbbentem rá arra, ki vagyok és mit is akarok. (Még, ha én sosem tudom igazán, akkor is van ami megfogalmazódott bennem.)
Nehéz bevallani magunknak, hogy rosszul csináljuk. Hogy minden, amiben hittünk sosem létezett. Hogy volt, aki nem megmászta a bástya magas falát, amit magam köré építettem, hanem lerombolta. Mikor már csak porfelhő maradt, mosolygott és távozott. Évek munkáját döntötte le, egyetlen apró mozdulattal, s most hol egyedül, hol számomra fontos emberekkel próbálom újjáépíteni a falat. A belterületre csak az léphet, aki az építésben segédkezik. Akinek pedig ez az egész köszönhető, az az ember ott ül egy fa hűst adó árnyékában, sörözik, és mosolyogva lesi, hogy futunk ki mi munkások a határidőből...
Néha azt kívánom bárcsak esett volna le és halt volna szörnyet, mielőtt megölte volna a toronyt védő sárkányt is.

5 megjegyzés:

  1. A falat nem megépíteni segítjük, hanem mi magunk leszünk a fal, amit majd senki sem törhet át! :)

    VálaszTörlés
  2. Jó, ha az embernek ilyen barátai vannak <3 Köszönet érte, habár mindig azt mondod ne tegyem :)

    VálaszTörlés
  3. Nem a köszönetért élünk, hanem egymásért! :)

    VálaszTörlés