3.- Cigaretta és élettörténetek

Na, végre itthon! :) Az elmúlt 24 órában annyira sok környezeti inger ért, hogy már tegnap este kiírtam volna magamból, ha lett volna rá lehetőségem.
Buszmegállóban vártam barátaimat, hogy megérkezzenek (mint kiderül gyalog a város másik feléről). Rágyújtva egy szál cigarettára megláttam egyik "kedvenc" hajléktalanomat. Éppen csikkekre vadászott a kukában. Megsajnáltam. Mindig szoktam adni neki aprót és egy szál cigarettát. (Szimplán, mert jó látni, hogy valakinek örömet okoztam. ) Odamentem Giovannihoz, és adtam neki két szál cigarettát. Világéletemben azt hittem egy csendes, szerény, visszahúzódó ember. Tévedtem. Kérte, üljek le mellé. És mesélt. Giovanni állítása szerint Ravennában született és tanári diplomája van. Kissé szkeptikusan állok így utólag a dologhoz, mert ki tudja, kinek hihet az ember. Ettől függetlenül hallgattam. Mesélt. Állítása szerint csak azért csikkezett ilyen látványosan, mert remélte valaki odamegy hozzá. Neki csak így van lehetősége az emberekkel kontaktust létesíteni. Sajnálatos dolog, hogy még a járókelők is tátott szájjal lestek, hogy egy hajléktalan és egy hozzá képest láthatóan jól szituált lány, miért ülnek és dohányozgatnak egy buszmegállóban, beszélgetve. Kérdezte, hogy szeretnék-e tanulni tőle? Nem akartam udvariatlan lenni. Csak a bácsi felbátorodva azon, hogy eltársalogtam vele, hívott, hogy ha rendbe jön menjek el vele spagettizni. Visszautasítottam, erre megakart ölelni. Hát kérem alássan, vad idegen embereket nem fogok ölelgetni. Attól függetlenül, hogy egész eddig tisztelettel néztem rá, (mert helyzetét viszonylagos méltósággal tűrte) megijedtem tőle. A végére már örültem, hogy sikerült meglépnem, még, ha meg sem próbált utánam jönni.
A Szit-en töltött este olyan volt, mint az összes többi. Nagyon szeretek ott lenni. Ha tehetem minden időmet ott töltöm a barátaimmal, mert ott találom meg a lelki békémet és a barátaim nem hagyják, hogy belesüllyedjek zilált lelkivilágom göröngyös, pánikrohamokkal teli világába. Hazafelé menet odaköszöntem egyik barátomnak, erre egy kb 17-18 körüli  buzis srác belém kötött. Mert minek kötöttem bele a haverjába. Nézek rá nagy szemekkel, neked mi bajod? Erre nekiáll velem kiabálni, hogy "Mi, hogy kit uszítasz rám? Hozzál, akit csak akarsz!" Ha nem az ismerőseim között állt volna a gyerek, akkor (amúgy békés természetem ellenére) beleléptem volna a szájába a hangnemért. Ha legközelebb nem lesz ilyen relatíve jó hangulatom, talán meg is teszem.
Éjszaka egyik barátommal beszélgettem, mert nem tudtunk aludni, és rádöbbentett arra, hogy nem csak a kriminális-idegszaggató problémák okozhatnak gyakori fej- és szívfájást.
Na meg rátértünk Clyde-ra... *sóhaj* Nagyon nehéz róla beszélni. Rágondolni sem kellemes, még, ha minden nap az eszemben is van. Az egyik legkülönlegesebb ember (volt) az életemben. Ő volt az, akivel egymás minden rezdülését ismertük, akinek bármit elmondhattam... Mára mi maradt? Megfakított, sártól ragacsos emlékek. (Aminek jó részét ő szennyezte be.) Mégsem haragszom rá. Remélem egyszer visszaváltozik azzá a Clyde-á, akit én megismertem és aki olyan fontos volt nekem. (Még, ha erre jelenleg objektíven nézve semmi esély nincs is..) Ergo megint pár élménnyel gazdagabb lettem. :)