2016. április 3., vasárnap

99.- Tökéletes vagy!

Végérvényesen és visszavonhatatlanul itt a tavasz! El nem tudom mondani, mennyire várta már téli-hólepelbe bújt lelkem ezt az időjárást! Bár igaz, jelen helyzetben még leginkább csak a közösségi portálon található képeken, illetve a teraszról csodálhatom, de nem sokára már medvehagymát szeretnék szedni, a virágba borult mecseki sétányokon!
Az ember ilyenkor szeret elmélázni mindenen, hisz ideje és lehetősége adódik rá. Hazudnék, ha mondanám magam nem tettem meg. Így elég érdekes következtetésekre jutottam, amelyet most megosztanék veletek.
Először is, ahogy Édesanya szokta mondani: "Helyezzük magunkat a megfelelő polcra!"- magyarul, legyünk tisztában az értékeinkkel. Nem is olyan régen elkövettem azt a hibát, hogy nem tartottam magamat a tanácsához. Másban kerestem a boldogságot, miközben a saját vélt/valós hibáimat ezzel felnagyítottam. Szerintem mindenkivel fordult már elő, hogy megfelelési kényszere támadt, mindaddig míg a gyeplő teljesen ki nem csúszott a kezéből. Nos, magam is így jártam.. Olyan emberben láttam meg csak és kizárólag a jó tulajdonságait (illetve a negatívumai felett elsiklottam), aki úgy tűnik nem volt méltó rá, mert érzelmileg nem áll azon a szinten, ami mondjuk egy jól működő kapcsolathoz kellett volna.
Vagy legalábbis hozzám biztosan nem. Ettől függetlenül nincs rá egy rossz szavam sem, remélem ez kölcsönös. Megtanultam, hogy igenis ki kell állnom mindig és mindenkor magamért és az, hogy hajlandó vagyok kompromisszumokat kötni nem szabad, hogy azzal járjon, hogy folyamatos stresszben érzem magam, vagy megpróbálok gyökeresen változtatni az alapszemélyiségemen. Így mindkettőnknek megvan az esélye megtalálni a megfelelő társat, ezen kívül pedig épp elég fontos van az életben, amire lehet koncentrálni, ez éppen csak kikívánkozott belőlem. :)  

Elméláztam a helyzeten, hogy mennyire furán viselkedik az ember, ha azt szeretné, hogy szeressék. Rágörcsöl mindenre. Próbál úgy öltözni, beszélni, vagy gondolkodni, egyáltalán önnön jellemét megtagadni, mert valamely külső tényező azt sugallja: ezt kell tennie. 
Tisztázzuk: Az egyéniséged (mindazt, aki valójában TE vagy és senki más) nem jogod, hanem KÖTELESSÉGED megőrizni! Nincs az az ember, akiért érdemes volna eldobni azt a csodát, aki te vagy. 
Lehetsz introvertált vagy extrovertált személyiség, bolondulhatsz a természetért, vagy épp az éjszakai életért, szeretheted az életed, vagy épp válthatsz életmódot, mindaz ami benned van tökéletessé tesz a magad valójában! Mindössze annyi a dolgod, hogy ezeket másban is észrevedd. A leggorombább, legmogorvább, legellenszenvesebb emberben is ott van a szeretet,a jóság, a szépség, akkor is, ha nehezebb észrevenni. Ám, ha sikerül, büszke lehetsz magadra, mert mindenkiben képes vagy a legjobbat látni.
Mostanra csak ennyi és ne feledd: Akinek számítasz, olyannak szeret, amilyen MOST vagy és, ha változol akkor is fog. A Nagy Ő pedig a hibáiddal együtt fog mindennél jobban imádni. 
Előbb-utóbb mindenki életében eljön az Igazi, akiért megéri várni a holnapot, s, aki mellett nem akar majd elaludni, mert szebb lesz a valóság, még az álmainál is! 

Szeretettel Ölel: 
Bonnie

2016. április 1., péntek

98.- A szerelemről

"Várlak. S, ha majd 20 év múlva látlak, lehet, hogy ugyanúgy megkívánlak, mint Április elején." Rúzsa Magdolna-Április

Oly' bolondos, s oly' bohókás. Mennyi kínt okozó, mégis vágyjuk, mint fulladó egy lélegzetet. Holott, ami miatt megszűnik a lég, s forró tikkasztó után, észrevétlenül hirtelen csap át szúró-hűvösbe... Igen, ez volna a szerelem. Genetikailag belénk kódolva vágya. Nem tudunk mit tenni ellene, s talán a leginkább kontrollálhatatlan az Életünkben.
Istenem, milyen könnyű volna azt szeretni, akit az elménk megfelelőnek érez. Hisz' nézd csak Bonnie! Szeret téged, óvna, s vigyázna rád, meghallgatná szíved minden óhaját, s megjavítaná lelked minden repedését. Nem csorognának tőle könnyek arcodon, mert feltétel nélkül vágyódik hozzád.- magam pedig pislantok kettőt, halovány mosoly jelenik meg arcomon, majd tekintetem afelé fordítom, kiről tudom, hogy jót akar nekem, s csak ennyit mondok: "Nem Ő az Igazi."
Ahogy az előző században mondanák, elszalaszt az ember lánya egy jó partit. Mindezt azért, mert szíve inkább húz a gyötrelem felé. Hívhatod, ahogy akarod, a szerelem nem egy nyugodt vízi sétahajózás.
A reinkarnáció hívői úgy tartják, egy valami nem változik egyetlen életünkben sem: a szemünk. Midőn a lélek külvilág felé fordult tükre, így ketten, akik már találkoztak valamely előző létükben felismerik egymást tudat alatt.
Lehet az ember szkeptikus. Senki nem tiltja meg. Ám, ha belegondol, maga is ráeszmél, hogy nézett már farkasszemet olyasvalakivel, akinek a tekintete ezer és millió gondolatot ébresztett benne. Vonzódást, vágyat, s a tudatot, hogy ismeri, de fogalma sincs honnan. Lehet ezeket karmikus találkozásoknak nevezni, ám a lényegen mit sem változtat.
Két ember véletlen találkozása nem létezik. Számomra maga a gondolat is legalább oly abszurd, mint a tézis, hogy az ember leélheti a neki szabott időt Élete Párjával teljesen konfliktusmentesen. Ugye milyen balgaság? Hisz' kell a küzdelem, az átsírt éjek, s a fájdalom..
Vannak, kik azt hiszik kiábrándultak ebből, nem keresik, s valahol lényük mélyén próbálnak beletörődni a "sorsukba", hogy nem találják meg a másik felüket. Ám a boldogság iránti vágyukat már csak emberi mivoltukból kifolyólag sem fogják tudni soha elfojtani magukban, s előbb-utóbb homlokon csókolja őket a felismerés: Enélkül sosem lehet az ember maradéktalanul boldog.
Nincs, ami pótolni tudná...
A torokban dobogó szív, remegő kezek, zavart szavak motyogása mikor hozzád szól. A legjobb formádat mutatnád, s ahogy múlnak a percek döbbensz rá, hogy egy épkézláb mondatot nem bírsz összetenni, míg egy légtérben vagytok.
Majd, ha románccá válik, a (titkos) légyottok varázsa, lopott percek, elkószált gondolatok, titkos összekacsintások, majd a pillanatnyi mosolyok, melyektől utána olyannyira eufórikus érzés kerít hatalmába, hogy elmédben csak ódákat tudnál zengeni róla... az általad túlmisztifikált átlag emberhez. Aki mindeközben legalább annyira botor,s gyarló, mint bárki más. Ettől függetlenül reménytelen egy rózsaszín ködfátyoltól elvakult embert szembesíteni az Imádott hibáival. Csak ellenállást váltunk ki belőle, s védeni fogja, mert Ő látja benne azt, amit más nem vesz észre.
Vele minden pillanat szebb, nélküle kínzóbb, hisz kalandos, mint egy hullámvasút. Emberfeletti magasságok, s lassan-gyilkoló, belülről csendben emésztő völgyek. Szerelem és gyűlölet. A kettő közt pedig mindössze egyetlen hajszál. Ami stabilabb a világon mindennél. Mert Nagy Ő, hiába van csak egy, de, ha valakibe az ember Szerelmes volt, akkor az a sejtjeibe ivódik, sosem múlik el teljesen.
Emlékeket hagy maga után, s olyan művészeti alkotásokat, amelyek tovább élnek, mint az alkotó. Mert jöhet bármilyen modern kor, ez az érzés megmarad. A maga tiszta, gyönyörű, angyali és kegyetlen valójában.

"És: most mondja Erzsi. Mi a kegyetlenség, mi a gyávaság, és mi az erkölcs? Maga iránt ne legyek kegyetlen, aki aki annyi fájdalmat okozott nekem-s Ő iránta, a Jóság, a reménytelen jóság, a hallgató, kíváncsiság nélküli, igénytelen, önzetlen szeretet iránt igen? Mondja, mi kötelez e földön Erzsi- ha nem a Jóság? " (Füst Milán levele Jaulusz Erzsébethez-részlet)

2016. február 25., csütörtök

97.- Élet a halál előtt

Lépett a megszokott-szűk utcácskában, s már körül sem nézett. Vitték lábai egyenest az otthon felé. Eső áztatta hosszú fekete szövetkabátját, kontyára halk cseppenéssel ült le minden csepp, s ujjai egyre csak a cigarettát szorongatták. Általában naponta többször végigmegy ezen az úton, s mindig oly' mélyen el tud merülni gondolataiba, hogy az ismerős lécberakásos kaput is már úgy nyitja, hogy körbe sem néz. Kutyája összegömbölyödve pihen a bejárati ajtó előtt, melynek tükrében megpillantja önmagát. Nem téveszt meg, nincs baráti félhomály, hiszen mutatja az ázott kabátot, s felhívja figyelmét az esőtől a frizurából kigöndörödő apró tincsekre is. Pont, mint kislány korában. 
A különbség annyi, hogy abban az időben még nem volt társadalmi elvárás mindig a maximumot nyújtani, ha a szükség megkívánja kegyesen hazudni, vagy hallgatni. Kimondhatott mindent következmények nélkül, s ha valakinek a hibáira gyermeki őszinteséggel rávilágított csak a szülőhöz fordultak váll veregetve milyen értelmes csemetéje van. 
Manapság sikk a vélemény-nyilvánítás, ha ugyanaz, mint a tömegé. Vannak aktuális a kedvencek, akikről mindenki beszél, s a legtöbben ugyanazt mondják. (Talán ez generációnk egyik legnagyobb rákfenéje.) 
Lázadozunk folyton, minden ellen. Nem találjuk a helyünket, mégis úgy próbálnak legtöbben beilleszkedni, hogy pocskondiáznak, vagy az egekig magasztalnak bizonyos dolgokat, hogy ne tűnjenek ki a csordából, hátha ezáltal tartozhatnak valahova. Tetszik, nem tetszik, ez szembetűnő, ha valaki kicsit is figyel... 
Kíváncsivá tett a gondolat, mellyel eljátszadoztam, hogy mi leszünk az első vérbeli B-megoldások generációja? Mert beszélünk mind nagy álmokról, szőke herceg(nő)ről, nagy házról, gondtalan-víg életről. Persze, az álmok fontosak, ám ha megnézzük a korosztályunk tagjait, voltaképpen hol is tartunk? Legtöbben a kényszermegoldásoknál, látszat-kapcsolatoknál... 
Kell egy pillanat, ami sorsdöntő. Az elhatározás, majd a sziklaszilárd akarat, amellyel úgy döntünk, nem hagyjuk magunkat eltántorítani a céljainktól. Mindig a helyes út a nehezebb. Bátorság kell ahhoz, hogy felvállald a véleményed, kiszállj egy rossz kapcsolatból, vagy éppen elkezdj felkészülni annak az életnek a következő lépcsőfokára, amire igazán vágysz. 
Az "ego" amely vissza akar húzni téged a komfort zónádba, mindig ott fog lesben állni, s integet neked, hogy gyere vissza. Csábító szavával próbál visszaédesgetni, hogy "Ugyan már, minek mondanád a szemébe? Rosszul is elsülhet." S te inkább némán üvöltve visszasüppedsz a fotelba, ahol nem érhet impulzus. 
S a döntést az Élet a kezünkbe adja, mit akarsz magad után hagyni? Egy életművet, mellyel következő generációk sorsát is megalapozhatod, vagy a segged lenyomatát a fotelben.. 

2016. február 6., szombat

96.- Nem egyedülálló páratlan!

A különbség a két szó közt hatalmas, attól függetlenül, hogy a jelentésük nem sokban tér el.
Szinglinek lenni. Az interneten rengeteg kép terjeng különböző családi állapotokról, s való igaz, hogy attól, mert valakinek nincs kinn például a legnagyobb közösségi portálon, nem jelenti azt, hogy például nincs társa.
Pont ma gondolkodtam el ezen, mit is jelent a 21. Században függetlennek lenni (amelyet ez esetben a társtalanságra értek). Nem rég olvastam arról, hogy az intelligens nők jelentős része inkább választja az egyedül létet, mint, hogy az igényeiből leadjon egy esetlegesen nem is megfelelő társ miatt. Lehet nevetni, de magam is inkább ezt választom.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kapom meg gyakran a kérdést:"20 éves lányként nincs pasid?" Most következzék a saját álláspontom a dolgok állásáról.
A virtuális térben egyre gyakrabban látom csak egyik, vagy csak másik oldalára kihegyezve a helyzetet. Hogy mennyire rossz, hogy nincs kihez hozzábújni, esetleg mennyire szerencsés helyzetben van az illető, mert bárkit megkaphat. Nos, akik sűrűn ilyen képeket tesznek ki, azoknak az önértékesükkel igen komoly probléma lehet.
Nem tudom ki-hogyan vélekedik a dolgokról, de az éremnek mindig 2 oldala van (plusz pereme). Szingliként van szabadidőm, amikor akarom, nem kell partnerhez igazodni és szabadon randizgathatok. Ám de ott vannak a számomra legfontosabbak, akiknek az időbeosztását ugyanúgy figyelembe veszem nap, mint nap ezáltal ugyanott tartunk.
Gondot fordítok magamra. Minden nap adok magamnak Én-időt. Önzőség? Szerintem a legkevésbé sem. Mert hogyan várhatjuk el majd a párunktól, hogy szeressen és úgy fogadjon el bennünket, ahogy vagyunk, ha magunkkal szemben erre nem vagyunk képesek?
A randizgatás. Na ez egy elég komplex kérdés. Van időszak mikor sikítva tudnék menekülni a szó puszta hallatán, ám, ha belemegyek szívvel-lélekkel-izgalommal készülök anélkül, hogy gondolkodnék hogyan tovább. Majd kiforrják magukat a dolgok. Akinek helye van az Életedben, minden előzetes figyelmeztetés nélkül be fog lépni, akinek pedig el kell tűnnie onnan.. Nos, az bármennyire is tiltakoznánk ellene, el fog.
A magányról. Úgy gondolom ez független a kapcsolati státuszunktól. Volt már rá precedens, hogy kapcsolatban éreztem magamat olyannyira elhagyatottnak, hogy nem egyszer sírtam el magam és hiába voltunk együtt, naponta 5 percet nem tudtunk beszélgetni, annyira eltávolodtunk egymástól. Nem együtt éltünk, hanem egymás mellett. Fogalmunk nem volt arról mi zajlik a másikban, s, ha az érdeklődés erre csak az én oldalamról volt meg. Van ilyen.
Ezzel szemben jelenlegi helyzetemben mindennek érzem magamat, csak magányosnak nem. Legjobb barátom, a családom, barátaim... ők mindig itt vannak nekem. Nem kell taktikákhoz folyamodjak, hogy figyeljenek rám és ugyanúgy szeretnek itthon kócosan, melegítőnadrágban, smink nélkül, mint kicsípve, lelkemet ünnepi díszbe öltöztetve.


Úgy gondolom, csakis ez számít. Soha többé nem akarom hanyagolni őket senki miatt, hozzám tartoznak, a lelkem legfontosabb részei és, ha majd egyszer felbukkan a mesebeli Nagy Ő, akkor velük és ezekkel a dolgokkal együtt kell elfogadjon, mert másképp lehetőséget sem fogok biztosítani rá.

2016. február 3., szerda

95.- Teddy maci szindróma

Az ihlet mindig megtalál, nem kell keresd... Általában mikor kellően intenzív érzéseid vannak bármivel kapcsolatban... 

Mint például, hogy akkor tudok olyan írást kiadni a kezemből, amihez szívesen adom a nevemet, ha valamin kattogok és például akkor tudok a legintenzívebben edzeni, ha felidegesítem magamat...
A mostani terv is ez. Jár az az agyam, cikáznak a gondolatok a fejemben és voltaképp a semmin húzom fel magamat. De in medias res... 
Hogyan válik két ember pillanatok alatt idegenné? Melyik az a pont mikor eljutsz oda, hogy valakit, aki fontos volt neked egyszerűen elkezdesz kizárni a mindennapjaidból? 
Mindenkitől más az, amit hajlandóak vagyunk "elviselni" azért, hogy az életünk részének tudhassuk. Természetes reakciónk, hogy kaparunk azért, hogy ne veszítsük el, csak a mérték változó. De szó, mi szó, aki ki akar zárni, az kifog... Nem nekünk kellene küzdenünk, hogy ott maradhassunk, ahol. 
Mert sokan ilyenek, hogy kiválasztanak a plüssjátékok közül, leporolnak, szeretgetnek, ölelgetnek, netán oda is tesz a párnájára, hogy mellette legyél.. De valami történik. Kap egy jobbat, szebbet, vagy egyszerűen csak megun. Először csak a polcra tesz fel, hogy még rád tudjon pillantani, ha épp kellesz neki, majd fog és a sarokba dob, mert kell a hely a többinek. Te meg fejjel lefelé pillantgatsz ki a penészes falak derékszögéből, hogy mit ronthattál el... 
Hiszen te ugyanaz maradtál, akit megszeretett, talán csak ő változott meg, vagy.. a legfájdalmasabb felismerés: félreismerted. 
Ha nosztalgiázni vágyik majd leporol, de megeshet, hogy eljutsz odáig, hogy akkor már magadtól esel be az ágy alá, hogy ne találjon meg. Mert kicsi a sansz akkor már, hogy felforgatja az egész szobát, hogy a nyomodra bukkanjon. 

Ne adj isten számolsz azzal, hogy egy másik ember nem egy plüss, akivel akkor játszol akivel akarsz? Amikor leltárt készítesz az életedben, boldog vagy, esetleg épp a kispárnád sírod tele valaki miatt, számolsz azzal, hogy valakiben te is pontosan ugyanilyen érzéseket generálsz? 
Mindig jobb csalódni, mint kételyek közt lenni. Pontosan ezért utálnak engem annyian, mert kimondom, amit gondolok. Igyekszem finoman, de sokszor fájó még így is. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. 
Csak egyet kérek (ha nem teszed meg, a te dolgod, nem az én érdekem) tanulj meg őszinte lenni! Vállald fel a véleményed és a tükörbe fogsz tudni nézni! Másnak pedig esélyt adsz arra, hogy megtalálja azt, akinek anélkül is fontos, hogy küzdenie kellene érte. 

2016. január 31., vasárnap

94.- Őszinteségroham

Éreztétek már úgy, hogy a sok apróság elkezdett lerakódni bennetek, s egyszer csak eljutottatok arra a szintre, hogy kirobbant? Bizonyára mindenki. Nos Bonnienál ez a pillanat most jött el.
Lehet páran ezek után nem fognak szóba állni vele, de nem érdekli. Az legyen a "sértettek" egyéni szoc. problémája. Fogadjátok szeretettel főszereplőnk vallomását a jelenlegi élethelyzetéről. 

"Nem fogom szidni a világot, sem az embereket. Magam intéztem ilyennek a dolgokat, én barátkoztam össze azokkal, akik számomra fontosak és a hulladék-embereket is magam vonzottam az életembe. Siránkoznék, hogy miért pont nekem, de azért mert megérdemeltem. Szükségem volt egy kis simogatásra, meg arra a pár pofonra is, ami kijózanított, hogy egyes dolgokat mennyire jól csinálok, másokat pedig olyan szarul, hogy rossz belegondolni. 

Itt vagyok, elmúltam 20 éves. Rengeteg dolgot tudhatok magam mögött és hiszek benne, sokszor ennyi vár még rám. 
A középiskolát ellébecoltam, hanyag voltam és lógós. Az érettségim ehhez képest nem lett rossz, de nem voltam elég elkötelezett magammal szemben. Ez nem abban nyilvánult meg, hogy vagy 20-25 alkalommal ki akartak rúgni például dohányzás miatt, vagy ilyesmi. Ezek diákcsínyek. Inkább, hogy bepánikoltam. Mi van, ha nem vagyok elég jó az álmaimhoz? Így mentem, amerre a lábam vitt és kikötöttem egy vendéglátós-technikumon. Nos, az őszinteséghez hozzátartozik, hogy alapvető célom volt, hogy megtanuljak főzni, de egyetlen percig nem gondoltam komolyan, hogy az életem során ezt szeretném csinálni. Minden tiszteletem azoké, akik ezt hosszú évtizedeken keresztül képesek csinálni szívvel-lélekkel.
Rengeteg értékes embert ismertem meg az elmúlt másfél év alatt, gyakorlati helyemen olyan emberekkel találkoztam, akiknek az életük ez a hivatás, ezért is éreztem, hogy mennyire nem tartozom oda. Meg akartam felelni úgy, hogy fogalmam nem volt róla, hogy kinek és miért. Ennek egyenes következménye pedig az lett, hogy minél jobban szerettem volna például jó felszolgáló lenni, annál bénább voltam, remegett a kezem, bénáztam, lányos zavaromban összeakadt a nyelvem és nem egyszer sírtam el magamat, hogy mennyire nem megy ez nekem. Ezért hoztam meg pár nappal ezelőtt a döntést, hogy az utolsó hónapokban ki fogom hozni magamból etéren (is) a maximumot úgy, hogy  önmagam legjobb formáját adom, nem pedig másokhoz mérem magam. Így, ha májusban a kezemben lesz a bizonyítvány, a tükörbe fogok tudni nézni, hogy mindent megtettem, nem az én világom, van ilyen. Szeptembertől pedig média-kommunikáció szakon megyek tovább, ami kislánykorom óta szívem vágya, írni fogok és azon, amitől valaha rettegtem csak mosolyogni mennyi erőt adott valójában, 

Ezzel párhuzamosan a rengeteg új ismerősből nem egy (úgy gondolom) életre szóló barátság született és például legjobb barátomat, valamint egyik fogadott bátyámat is annak köszönhetem, hogy ide keveredtem. Ezen a téren úgy érzem olyan sikereket értem el, hogy minden nap hálát adok az életnek azért, amilyen embereket, ma barátaimnak tarthatok. A haveri kör nagy, az igazi bizalmi kör viszont 
lényegesen szűkebb, ami tökéletes elégedettségemre szolgál. Boldog vagyok, hogy vagytok nekem. 

No és persze a magánélet. Az évek során rengeteg jópofa mesét hallottam magamról, hogy miket-mikor és hogyan tettem meg. Ha csak a fele igaz lenne már rég elvitt volna a szívroham, vagy kinyírtak volna. :D 
Gyűlölöm az újévi fogadalmakat, úgy gondolom, ha változtatni akarok valamin azt MOST kezdem el, de szó mi szó, akkoriban jutottam el addig, hogy ráuntam azokra a játszmákra, amiket folytattam a múltban. Az egész egy rohadt nagy macska-egér játék volt. Manapság elítélik, aki nyíltan a másik arcába mondja, amit érez, rábízva a szabad döntés jogát ezáltal. 
Nem.. Mert kellett a dráma, kellett a karrier, a hitegetés, a hazug szavak és a csodálkozás, hogy ezek után miért nincs semmiről-semmi lövésünk. 
Panaszkodnak a nők, hogy a férfiak éretlenek, nem úgy viselkednek, nem kezelik őket hercegnőként. Hát kérem, a társ akit választunk abban a pillanatban minket minősít. 
A Férfiak pedig arról regélnek, hogy minden lány könnyűvérű. Akkor kérem szépen rossz helyen keresgélnek. Sanszos, hogy nem a kikent-kifent lotyó lesz a feleséged, aki múlt hétvégén tánc közben a hátsóját direkt a farkadhoz dörgölte, mint egy párzási rituáléként egy olyan miniszoknyában, amiből még az Éva-csutkája is kinn van. 

Jöjjünk már rá, hogy nincs rossz döntés, ha a szívünket követjük. Igen, fájhat, rossz lehet, de másképp boldognak sem lehet lenni. Nincs olyan, hogy egy rossz kapcsolat után a másikra haragszunk, bármit is mesélünk be a világnak. Tudat alatt rohadtul magunkra haragszunk, mert irreális elvárásokat támasztottunk a másik felé, abban reménykedve hátha megugorja. 
Ne legyen elvárás. Megfelelő párt kell választani, olyat, akinek a hibáit is szeretni tudod. Ennyire "egyszerű".

Nem, én sem beszélek könnyen. Tele vagyok kételyekkel e-téren is, jó és rossz tapasztalatokkal egyaránt rendelkezem. Amikor azzal beszélek, akiről úgy érzem kezdi meglágyítani a szívem olyan ideges leszek, mint egy kiskamasz. Félek, hogy tolakodásnak veszi, ha írok neki, minden kérdés után fogom a fejem, hogy úristen mit fog reagálni, de őszintén mosolygok, ha reagál, akár fél-szavakkal is. Próbálom jónak mutatni magam, mert nem merek hinni abban, hogy valaki úgy fog szeretni, ahogy vagyok, minden kis különcségemmel együtt. Mégsem vagyok képes megjátszani magam. Nem tudom és talán nem is akarom.. Csak abban szeretnék hinni, hogy a dolgok a lehető legjobban alakulnak és, hogy benne is hasonló dolgok játszódnak le, miközben velem beszél... "

Hatalmas Ölelés Drágáim :*
Bonnie


2016. január 13., szerda

93.- Test(sz)építésről nagy vonalakban

"Új év, új én!"-szól a régi közhely, s erre az elegendő fekete humorral megáldott egyének reakciója csak ennyi: "Mikor meglátom, hogy valami léha lotyó kiírja, csak ennyi jut eszembe: A p.nán nincs Reset gomb!"

Na, de most komolyabbra véve a dolgokat... Az elmúlt rövidebb-hosszabb időszakban Bonnienak is az Élete részévé váltak az ilyesfajta dolgok. (Nem, nem mondom ki, hogy Életmódváltás- mert elcsépelt, mindamellett, hogy a kifejezéstől is a falra tudnék mászni, mert nekem teljesen negatív töltetű a dolog. Mintha eddig két évtizede, csak szeméttel táplálkoztam volna, amellett, hogy csak a tv-néző izmaimat fejlesztettem, plusz még emberileg sem álltam meg a lábamon. Szóval bármi csak ne ez...)
Ezen okokból kifolyólag igen gyakran felmerül ez témaként is, akár hétköznapi beszélgetésekben is. De előre szólok: Ez az írás az én véleményemet tükrözi. Ha valaki másképp gondolja, szíve joga.. 

Mindenkit érnek az életében kisebb-nagyobb traumák, amelyek megítélése az adott egyén számára szubjektív, (midőn ugyanazokat a dolgokat nem éli meg két ember ugyanúgy). De lényeg, hogy általában, ha valaki gyomorszájon rúg az általa valóságnak tartott illúzióval, miszerint "Te meghíztál!" "Elhagytad magad!" vagy szűk a nadrág, ami 1-2 hónapja még jó volt, netán az archívumból előkerülnek olyan fotók, amelyeken legszívesebben kikockáznánk a fejünket, mert nem akarjuk a nevünket adni a saját külsőnkhöz, akkor állunk neki. Az esetek többségében megfelelési kényszerből amely lehet valaki mással szemben, vagy akár önmagunkkal. De mindig van egy ok. Egészen addig míg ezt motivációként és célként nem tűzzük ki. Telik az idő. Nekiállni először vagy másodszor nem túl nagy kihívás, végigvinni az elképzeléseid és szívből küzdeni viszont csak a legnagyobb harcosoknak adatik meg. Bárki válhat azzá, ha képes legyőzni a saját ego-ját, amely megpróbálja visszahúzni. Csak el kell dönteni mi éri meg jobban. A legnagyobbak is elkezdték egyszer, s akár már vasárnap nekiálltak, hogy egy nappal előrébb legyenek azokhoz képest, akik csak "majd jövő héttől".

Rendben, tételezzük fel eljutottunk odáig, hogy rávette magát az ember. Terem vagy otthon? 
Ez alapján 3 típust különböztetünk meg: 
- 1. Akik anyagilag nem engedhetik meg a termet (van, amikor teljesen érthető)
- 2. Akik luxusnak/fennhéjázásnak tartják (ehhez nem fűznék kommentárt, mert nem bírnák el a karakterek a stílust)
- 3. A szegett szárnyú madár (Avagy a magamfajta, akit épp eleget piszkáltak már ahhoz, hogy bármiféle közösségi mozgásformák puszta gondolatától is leverje a víz. Nem izgatja már, hogy mások mit gondolnának, de felmerül benne a gondolat, ahogy a legközelebbi negatív hangvételű hozzászólással zavaró egyén arcába beletol valami nagyot, keményet, súlyosat, izomból...)

A testépítésről férfiak terén: Van a Férfi, aki képes szívvel végigvinni az elképzeléseit. Lemegy, majd otthon sem a chipset tolja kilószámra az arcába colával, hanem odafigyel a táplálkozására. Idegesítő, vagy fennhéjázó? Nem, csak elhivatott. Szerintem tiszteletreméltó a hozzáállás. Sz@rból nem lehet várat építeni. (Vagyis de, lehet, csak, ha a nyakadba borul belefulladsz..) 
De még itt is több hibába bele lehet futni. Például azokba, akik csak a felsőtestükre edzenek. Ennek nem látom túl sok értelmét azon kívül, hogy a butább tyúkoknak lehet vele villogni, hogy gyúrni jár. 

Ahogy elnézem, ő is túledzette magát...
Nők terén: Na igen, sokaknál megy a hiszti a barátnőknek (akinek nem inge...), hogy hurkás a poci, hájas a popsi, majd nagy bánatában lenyom egy kiló süteményt és benyomja az Esmeralda és José Armando románca című ismeretterjesztő műsort a Romantika tv-n. "Nem fogok edzeni, mert túl izmos leszek!"- a világ legnagyobb hülyeségeinek egyik legékesebb példája... Akaratán kívül még senki nem lett izmos a történelem során! :D És csak remélni tudom, hogy ezt soha, senki nem gondolta egy percig sem komolyan. :D