2016. február 6., szombat

96.- Nem egyedülálló páratlan!

A különbség a két szó közt hatalmas, attól függetlenül, hogy a jelentésük nem sokban tér el.
Szinglinek lenni. Az interneten rengeteg kép terjeng különböző családi állapotokról, s való igaz, hogy attól, mert valakinek nincs kinn például a legnagyobb közösségi portálon, nem jelenti azt, hogy például nincs társa.
Pont ma gondolkodtam el ezen, mit is jelent a 21. Században függetlennek lenni (amelyet ez esetben a társtalanságra értek). Nem rég olvastam arról, hogy az intelligens nők jelentős része inkább választja az egyedül létet, mint, hogy az igényeiből leadjon egy esetlegesen nem is megfelelő társ miatt. Lehet nevetni, de magam is inkább ezt választom.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kapom meg gyakran a kérdést:"20 éves lányként nincs pasid?" Most következzék a saját álláspontom a dolgok állásáról.
A virtuális térben egyre gyakrabban látom csak egyik, vagy csak másik oldalára kihegyezve a helyzetet. Hogy mennyire rossz, hogy nincs kihez hozzábújni, esetleg mennyire szerencsés helyzetben van az illető, mert bárkit megkaphat. Nos, akik sűrűn ilyen képeket tesznek ki, azoknak az önértékesükkel igen komoly probléma lehet.
Nem tudom ki-hogyan vélekedik a dolgokról, de az éremnek mindig 2 oldala van (plusz pereme). Szingliként van szabadidőm, amikor akarom, nem kell partnerhez igazodni és szabadon randizgathatok. Ám de ott vannak a számomra legfontosabbak, akiknek az időbeosztását ugyanúgy figyelembe veszem nap, mint nap ezáltal ugyanott tartunk.
Gondot fordítok magamra. Minden nap adok magamnak Én-időt. Önzőség? Szerintem a legkevésbé sem. Mert hogyan várhatjuk el majd a párunktól, hogy szeressen és úgy fogadjon el bennünket, ahogy vagyunk, ha magunkkal szemben erre nem vagyunk képesek?
A randizgatás. Na ez egy elég komplex kérdés. Van időszak mikor sikítva tudnék menekülni a szó puszta hallatán, ám, ha belemegyek szívvel-lélekkel-izgalommal készülök anélkül, hogy gondolkodnék hogyan tovább. Majd kiforrják magukat a dolgok. Akinek helye van az Életedben, minden előzetes figyelmeztetés nélkül be fog lépni, akinek pedig el kell tűnnie onnan.. Nos, az bármennyire is tiltakoznánk ellene, el fog.
A magányról. Úgy gondolom ez független a kapcsolati státuszunktól. Volt már rá precedens, hogy kapcsolatban éreztem magamat olyannyira elhagyatottnak, hogy nem egyszer sírtam el magam és hiába voltunk együtt, naponta 5 percet nem tudtunk beszélgetni, annyira eltávolodtunk egymástól. Nem együtt éltünk, hanem egymás mellett. Fogalmunk nem volt arról mi zajlik a másikban, s, ha az érdeklődés erre csak az én oldalamról volt meg. Van ilyen.
Ezzel szemben jelenlegi helyzetemben mindennek érzem magamat, csak magányosnak nem. Legjobb barátom, a családom, barátaim... ők mindig itt vannak nekem. Nem kell taktikákhoz folyamodjak, hogy figyeljenek rám és ugyanúgy szeretnek itthon kócosan, melegítőnadrágban, smink nélkül, mint kicsípve, lelkemet ünnepi díszbe öltöztetve.


Úgy gondolom, csakis ez számít. Soha többé nem akarom hanyagolni őket senki miatt, hozzám tartoznak, a lelkem legfontosabb részei és, ha majd egyszer felbukkan a mesebeli Nagy Ő, akkor velük és ezekkel a dolgokkal együtt kell elfogadjon, mert másképp lehetőséget sem fogok biztosítani rá.

2016. február 3., szerda

95.- Teddy maci szindróma

Az ihlet mindig megtalál, nem kell keresd... Általában mikor kellően intenzív érzéseid vannak bármivel kapcsolatban... 

Mint például, hogy akkor tudok olyan írást kiadni a kezemből, amihez szívesen adom a nevemet, ha valamin kattogok és például akkor tudok a legintenzívebben edzeni, ha felidegesítem magamat...
A mostani terv is ez. Jár az az agyam, cikáznak a gondolatok a fejemben és voltaképp a semmin húzom fel magamat. De in medias res... 
Hogyan válik két ember pillanatok alatt idegenné? Melyik az a pont mikor eljutsz oda, hogy valakit, aki fontos volt neked egyszerűen elkezdesz kizárni a mindennapjaidból? 
Mindenkitől más az, amit hajlandóak vagyunk "elviselni" azért, hogy az életünk részének tudhassuk. Természetes reakciónk, hogy kaparunk azért, hogy ne veszítsük el, csak a mérték változó. De szó, mi szó, aki ki akar zárni, az kifog... Nem nekünk kellene küzdenünk, hogy ott maradhassunk, ahol. 
Mert sokan ilyenek, hogy kiválasztanak a plüssjátékok közül, leporolnak, szeretgetnek, ölelgetnek, netán oda is tesz a párnájára, hogy mellette legyél.. De valami történik. Kap egy jobbat, szebbet, vagy egyszerűen csak megun. Először csak a polcra tesz fel, hogy még rád tudjon pillantani, ha épp kellesz neki, majd fog és a sarokba dob, mert kell a hely a többinek. Te meg fejjel lefelé pillantgatsz ki a penészes falak derékszögéből, hogy mit ronthattál el... 
Hiszen te ugyanaz maradtál, akit megszeretett, talán csak ő változott meg, vagy.. a legfájdalmasabb felismerés: félreismerted. 
Ha nosztalgiázni vágyik majd leporol, de megeshet, hogy eljutsz odáig, hogy akkor már magadtól esel be az ágy alá, hogy ne találjon meg. Mert kicsi a sansz akkor már, hogy felforgatja az egész szobát, hogy a nyomodra bukkanjon. 

Ne adj isten számolsz azzal, hogy egy másik ember nem egy plüss, akivel akkor játszol akivel akarsz? Amikor leltárt készítesz az életedben, boldog vagy, esetleg épp a kispárnád sírod tele valaki miatt, számolsz azzal, hogy valakiben te is pontosan ugyanilyen érzéseket generálsz? 
Mindig jobb csalódni, mint kételyek közt lenni. Pontosan ezért utálnak engem annyian, mert kimondom, amit gondolok. Igyekszem finoman, de sokszor fájó még így is. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. 
Csak egyet kérek (ha nem teszed meg, a te dolgod, nem az én érdekem) tanulj meg őszinte lenni! Vállald fel a véleményed és a tükörbe fogsz tudni nézni! Másnak pedig esélyt adsz arra, hogy megtalálja azt, akinek anélkül is fontos, hogy küzdenie kellene érte. 

2016. január 31., vasárnap

94.- Őszinteségroham

Éreztétek már úgy, hogy a sok apróság elkezdett lerakódni bennetek, s egyszer csak eljutottatok arra a szintre, hogy kirobbant? Bizonyára mindenki. Nos Bonnienál ez a pillanat most jött el.
Lehet páran ezek után nem fognak szóba állni vele, de nem érdekli. Az legyen a "sértettek" egyéni szoc. problémája. Fogadjátok szeretettel főszereplőnk vallomását a jelenlegi élethelyzetéről. 

"Nem fogom szidni a világot, sem az embereket. Magam intéztem ilyennek a dolgokat, én barátkoztam össze azokkal, akik számomra fontosak és a hulladék-embereket is magam vonzottam az életembe. Siránkoznék, hogy miért pont nekem, de azért mert megérdemeltem. Szükségem volt egy kis simogatásra, meg arra a pár pofonra is, ami kijózanított, hogy egyes dolgokat mennyire jól csinálok, másokat pedig olyan szarul, hogy rossz belegondolni. 

Itt vagyok, elmúltam 20 éves. Rengeteg dolgot tudhatok magam mögött és hiszek benne, sokszor ennyi vár még rám. 
A középiskolát ellébecoltam, hanyag voltam és lógós. Az érettségim ehhez képest nem lett rossz, de nem voltam elég elkötelezett magammal szemben. Ez nem abban nyilvánult meg, hogy vagy 20-25 alkalommal ki akartak rúgni például dohányzás miatt, vagy ilyesmi. Ezek diákcsínyek. Inkább, hogy bepánikoltam. Mi van, ha nem vagyok elég jó az álmaimhoz? Így mentem, amerre a lábam vitt és kikötöttem egy vendéglátós-technikumon. Nos, az őszinteséghez hozzátartozik, hogy alapvető célom volt, hogy megtanuljak főzni, de egyetlen percig nem gondoltam komolyan, hogy az életem során ezt szeretném csinálni. Minden tiszteletem azoké, akik ezt hosszú évtizedeken keresztül képesek csinálni szívvel-lélekkel.
Rengeteg értékes embert ismertem meg az elmúlt másfél év alatt, gyakorlati helyemen olyan emberekkel találkoztam, akiknek az életük ez a hivatás, ezért is éreztem, hogy mennyire nem tartozom oda. Meg akartam felelni úgy, hogy fogalmam nem volt róla, hogy kinek és miért. Ennek egyenes következménye pedig az lett, hogy minél jobban szerettem volna például jó felszolgáló lenni, annál bénább voltam, remegett a kezem, bénáztam, lányos zavaromban összeakadt a nyelvem és nem egyszer sírtam el magamat, hogy mennyire nem megy ez nekem. Ezért hoztam meg pár nappal ezelőtt a döntést, hogy az utolsó hónapokban ki fogom hozni magamból etéren (is) a maximumot úgy, hogy  önmagam legjobb formáját adom, nem pedig másokhoz mérem magam. Így, ha májusban a kezemben lesz a bizonyítvány, a tükörbe fogok tudni nézni, hogy mindent megtettem, nem az én világom, van ilyen. Szeptembertől pedig média-kommunikáció szakon megyek tovább, ami kislánykorom óta szívem vágya, írni fogok és azon, amitől valaha rettegtem csak mosolyogni mennyi erőt adott valójában, 

Ezzel párhuzamosan a rengeteg új ismerősből nem egy (úgy gondolom) életre szóló barátság született és például legjobb barátomat, valamint egyik fogadott bátyámat is annak köszönhetem, hogy ide keveredtem. Ezen a téren úgy érzem olyan sikereket értem el, hogy minden nap hálát adok az életnek azért, amilyen embereket, ma barátaimnak tarthatok. A haveri kör nagy, az igazi bizalmi kör viszont 
lényegesen szűkebb, ami tökéletes elégedettségemre szolgál. Boldog vagyok, hogy vagytok nekem. 

No és persze a magánélet. Az évek során rengeteg jópofa mesét hallottam magamról, hogy miket-mikor és hogyan tettem meg. Ha csak a fele igaz lenne már rég elvitt volna a szívroham, vagy kinyírtak volna. :D 
Gyűlölöm az újévi fogadalmakat, úgy gondolom, ha változtatni akarok valamin azt MOST kezdem el, de szó mi szó, akkoriban jutottam el addig, hogy ráuntam azokra a játszmákra, amiket folytattam a múltban. Az egész egy rohadt nagy macska-egér játék volt. Manapság elítélik, aki nyíltan a másik arcába mondja, amit érez, rábízva a szabad döntés jogát ezáltal. 
Nem.. Mert kellett a dráma, kellett a karrier, a hitegetés, a hazug szavak és a csodálkozás, hogy ezek után miért nincs semmiről-semmi lövésünk. 
Panaszkodnak a nők, hogy a férfiak éretlenek, nem úgy viselkednek, nem kezelik őket hercegnőként. Hát kérem, a társ akit választunk abban a pillanatban minket minősít. 
A Férfiak pedig arról regélnek, hogy minden lány könnyűvérű. Akkor kérem szépen rossz helyen keresgélnek. Sanszos, hogy nem a kikent-kifent lotyó lesz a feleséged, aki múlt hétvégén tánc közben a hátsóját direkt a farkadhoz dörgölte, mint egy párzási rituáléként egy olyan miniszoknyában, amiből még az Éva-csutkája is kinn van. 

Jöjjünk már rá, hogy nincs rossz döntés, ha a szívünket követjük. Igen, fájhat, rossz lehet, de másképp boldognak sem lehet lenni. Nincs olyan, hogy egy rossz kapcsolat után a másikra haragszunk, bármit is mesélünk be a világnak. Tudat alatt rohadtul magunkra haragszunk, mert irreális elvárásokat támasztottunk a másik felé, abban reménykedve hátha megugorja. 
Ne legyen elvárás. Megfelelő párt kell választani, olyat, akinek a hibáit is szeretni tudod. Ennyire "egyszerű".

Nem, én sem beszélek könnyen. Tele vagyok kételyekkel e-téren is, jó és rossz tapasztalatokkal egyaránt rendelkezem. Amikor azzal beszélek, akiről úgy érzem kezdi meglágyítani a szívem olyan ideges leszek, mint egy kiskamasz. Félek, hogy tolakodásnak veszi, ha írok neki, minden kérdés után fogom a fejem, hogy úristen mit fog reagálni, de őszintén mosolygok, ha reagál, akár fél-szavakkal is. Próbálom jónak mutatni magam, mert nem merek hinni abban, hogy valaki úgy fog szeretni, ahogy vagyok, minden kis különcségemmel együtt. Mégsem vagyok képes megjátszani magam. Nem tudom és talán nem is akarom.. Csak abban szeretnék hinni, hogy a dolgok a lehető legjobban alakulnak és, hogy benne is hasonló dolgok játszódnak le, miközben velem beszél... "

Hatalmas Ölelés Drágáim :*
Bonnie


2016. január 13., szerda

93.- Test(sz)építésről nagy vonalakban

"Új év, új én!"-szól a régi közhely, s erre az elegendő fekete humorral megáldott egyének reakciója csak ennyi: "Mikor meglátom, hogy valami léha lotyó kiírja, csak ennyi jut eszembe: A p.nán nincs Reset gomb!"

Na, de most komolyabbra véve a dolgokat... Az elmúlt rövidebb-hosszabb időszakban Bonnienak is az Élete részévé váltak az ilyesfajta dolgok. (Nem, nem mondom ki, hogy Életmódváltás- mert elcsépelt, mindamellett, hogy a kifejezéstől is a falra tudnék mászni, mert nekem teljesen negatív töltetű a dolog. Mintha eddig két évtizede, csak szeméttel táplálkoztam volna, amellett, hogy csak a tv-néző izmaimat fejlesztettem, plusz még emberileg sem álltam meg a lábamon. Szóval bármi csak ne ez...)
Ezen okokból kifolyólag igen gyakran felmerül ez témaként is, akár hétköznapi beszélgetésekben is. De előre szólok: Ez az írás az én véleményemet tükrözi. Ha valaki másképp gondolja, szíve joga.. 

Mindenkit érnek az életében kisebb-nagyobb traumák, amelyek megítélése az adott egyén számára szubjektív, (midőn ugyanazokat a dolgokat nem éli meg két ember ugyanúgy). De lényeg, hogy általában, ha valaki gyomorszájon rúg az általa valóságnak tartott illúzióval, miszerint "Te meghíztál!" "Elhagytad magad!" vagy szűk a nadrág, ami 1-2 hónapja még jó volt, netán az archívumból előkerülnek olyan fotók, amelyeken legszívesebben kikockáznánk a fejünket, mert nem akarjuk a nevünket adni a saját külsőnkhöz, akkor állunk neki. Az esetek többségében megfelelési kényszerből amely lehet valaki mással szemben, vagy akár önmagunkkal. De mindig van egy ok. Egészen addig míg ezt motivációként és célként nem tűzzük ki. Telik az idő. Nekiállni először vagy másodszor nem túl nagy kihívás, végigvinni az elképzeléseid és szívből küzdeni viszont csak a legnagyobb harcosoknak adatik meg. Bárki válhat azzá, ha képes legyőzni a saját ego-ját, amely megpróbálja visszahúzni. Csak el kell dönteni mi éri meg jobban. A legnagyobbak is elkezdték egyszer, s akár már vasárnap nekiálltak, hogy egy nappal előrébb legyenek azokhoz képest, akik csak "majd jövő héttől".

Rendben, tételezzük fel eljutottunk odáig, hogy rávette magát az ember. Terem vagy otthon? 
Ez alapján 3 típust különböztetünk meg: 
- 1. Akik anyagilag nem engedhetik meg a termet (van, amikor teljesen érthető)
- 2. Akik luxusnak/fennhéjázásnak tartják (ehhez nem fűznék kommentárt, mert nem bírnák el a karakterek a stílust)
- 3. A szegett szárnyú madár (Avagy a magamfajta, akit épp eleget piszkáltak már ahhoz, hogy bármiféle közösségi mozgásformák puszta gondolatától is leverje a víz. Nem izgatja már, hogy mások mit gondolnának, de felmerül benne a gondolat, ahogy a legközelebbi negatív hangvételű hozzászólással zavaró egyén arcába beletol valami nagyot, keményet, súlyosat, izomból...)

A testépítésről férfiak terén: Van a Férfi, aki képes szívvel végigvinni az elképzeléseit. Lemegy, majd otthon sem a chipset tolja kilószámra az arcába colával, hanem odafigyel a táplálkozására. Idegesítő, vagy fennhéjázó? Nem, csak elhivatott. Szerintem tiszteletreméltó a hozzáállás. Sz@rból nem lehet várat építeni. (Vagyis de, lehet, csak, ha a nyakadba borul belefulladsz..) 
De még itt is több hibába bele lehet futni. Például azokba, akik csak a felsőtestükre edzenek. Ennek nem látom túl sok értelmét azon kívül, hogy a butább tyúkoknak lehet vele villogni, hogy gyúrni jár. 

Ahogy elnézem, ő is túledzette magát...
Nők terén: Na igen, sokaknál megy a hiszti a barátnőknek (akinek nem inge...), hogy hurkás a poci, hájas a popsi, majd nagy bánatában lenyom egy kiló süteményt és benyomja az Esmeralda és José Armando románca című ismeretterjesztő műsort a Romantika tv-n. "Nem fogok edzeni, mert túl izmos leszek!"- a világ legnagyobb hülyeségeinek egyik legékesebb példája... Akaratán kívül még senki nem lett izmos a történelem során! :D És csak remélni tudom, hogy ezt soha, senki nem gondolta egy percig sem komolyan. :D

2015. december 31., csütörtök

92.- Óév zárás

Körülbelül 10-11 éves korom óta minden szilveszter napján csinálok egy összesítőt az elmúlt évemről. Visszatekintek, egy csokorba gyűjtök mindent, amire büszke vagyok és szembenézek a hibáimmal, hogy lehetőség szerint többet ne kelljen velük ilyen szinten szembesülni. Nos, nézzük Bonnie és a blog 2015-ös évét.

Bonnie Világában az év első felében megismerkedhettetek Patrick-kel az Aranyszívű bohó sráccal, aki azóta úgy tűnik hál'isten megtalálta azt a lányt, aki hozzá illik és akire mindig is vágyott. Nem Bonnie volt a megfelelő társ számára, de ezúton is kívánok nekik még sokszor ennyi boldogságot, mint amennyi idén érte őket.

Ugyanígy jelent meg, mint derült égből villámcsapás Karl a lány életében. S mivel egyikük sem volt rá igazán felkészülve, számítani lehetett rá, hogy a történetnek nem lesz a legpozitívabb végkimenetele. De ezúton is szeretném átadni neki az Bonnie/Marina köszönetét. Elindította az Önmegvalósítás útján, megmutatta neki mennyit ér valójában, megtanította korlátok és feltételek nélkül tiszta szívből szeretni és azt, hogy hogyan élvezzük ki életünk minden napját, mintha az az utolsó volna. Soha nem fogja tudni elmondani neki, hogy mennyit is tett érte az alatt a rövid idő alatt, amit együtt tölthettek. De Marina nevében is nyilatkozhatok, itt mindig lesz barátként, aki hazavárja tárt ajtókkal és késő este gyros tálat csinál neki, ha épp azt szeretne.

Majd az ősz kezdetével került elő az a bizonyos PSz, akit sosem neveztünk nevén, ám mégis Ő a "Végzet Emlékirataiból"-bejegyzés sorozat múzsája. Az ember, akivel minden nap élmény, ám nélküle időnként főhősnőnk csak egy kétségbeesett kislánnyá válik. A Férfi, aki mellett olyan néha, mint egy hullámvasúton, mikor csak reménykedni tudsz, hogy teljesen biztonságos.
Még akkor is, ha már az elejétől tudni lehetett, hogy sosem volt az. De mellette boldog a lány, s érzi, hogy minden rendben lesz. Előbb vagy utóbb biztosan.

Köszönettel tartozunk továbbá minden régi és új Barátnak, valamint Bonnie családjának, akik végig mellette ültek és akár 100x meghallgatták ugyanazt a históriát, hogy boldoggá tegyék a lányt. Mikor maga alatt volt, nem engedték összetörni, s csak remélni tudom, hogy Ők sem érezték magukat soha elhanyagolva. Jövőre még több időt szeretne veletek tölteni, amennyit csak tud.

Mindez idő alatt Bonnie elkezdte a 2016-os év legnagyobb meglepetését, amelyről csak nagyon-nagyon kevesen tudnak, de figyeljetek és higgyétek el, hatalmas dobás lesz. ;)

Köszönetet szeretnék nyilvánítani továbbá mindenkinek, aki részt vett Ebben az Évben (is) a lány életében. Átnevetett/végig beszélgetett napok és éjjelek, dobogós versenyeredmények, napokra elszökések a Világ elől, jó tanácsok, biztatások, időnként korholások.

"Valamint hálás vagyok mindenkinek és büszkeséggel tölt el, hogy segítettek abban, hogy az év minden napján Önmagam legjobb verziója lehessek. Nélkületek nem jutottam volna oda, ahol most vagyok. Köszönöm drágáim <3"- Bonnie Parker

Kívánom minden álmotok váljon valóra az Új Évben, sose veszítsetek a motiváltságotokból, emberi kapcsolataitok fűződjenek még szorosabbra és Sose feledjétek:
Önmagatok legjobb barátja és legnagyobb ellensége TI MAGATOK VAGYTOK!

2015. december 25., péntek

91.- Karácsonyi képeslap

Kedves Migráns Jézuska!

Milyen furák az emberek, nem? Ünneplik a születésed, mikor a Te családod is bevándorló volt, aki menedékért könyörgött és vannak ateisták, akik az "apád" létezésében sem hisznek.


Persze nem hagynak más alternatívát, mert ilyenkor a 80. unokatestvér is előkerül. Hogy a hirtelen ebben az időszakban támadt "nagy családi összetartozás"-érzése vagy a hazai ízekre korgó gyomra hozta el ilyen messze hozzánk, nem tudja senki sem. Mindemellett kit érdekel? Mert a már 20 éve kinn dolgozó rokon hoz valami csilli-villi dolgot külföldről, mert hát felvitte az Élet az Ő dolgát, itthon a minimálbér töredékéért robotolt, napi 12 órát és kenyeret alig tudott venni. Most viszont tudod, van az az Életszínvonal emelkedése, amely okán megengedhette ezt is magának.
De hát szégyellje el magát. Külföldre megy ki dolgozni? Holott itthon annyi munkalehetősége lenne közmunkásként, hogy ő lehetne a panel-sejk. Persze, ha fenn tudná tartani, mert Magyarország jobban teljesít és Abu Dhabiban azon aggódnak, hogy szebb arany stukkókkal díszített stadionjaink lesznek, mint nekik. Mondjuk focizni nem tudunk. De az kit érdekel? Legalább lesz hol lefutni a felcsúti gyerekeknek a Cooper-t...
Visszatérve a születésnapodra (mert ez a nap mégis csak a tied)..
A magam részéről már rég túl vagyok azon a ponton, hogy értsem mi ennek az ünnepnek a valódi lényege. Vagyis, felfogom, csak pusztán elméleti szinten.
Mert már szeptember óta nyomják az arcomba a legjobb ajánlatokat, amikre össze sem kell spórolnom a 15ezres ösztöndíjamból, mert szinte utánam vágják. Sőt, majdnem a boltok fizetnek nekem, hogy vigyem el az árujukat, mert kell a hely az újaknak. Vagy csak ki akarnak takarítani, tudja a fene.
A gyarló ember meg kompenzálni akar. "Egész évben köcsög voltam veled, de tessék, parancsolj egy plazmatévé, aztán kuss legyen jövő karácsonyig!" Meg új fogásokkal kísérletezünk karácsonykor, amik ízre lehet, hogy ehetetlenek, de jól mutatnak majd a Pistagramon. #éncsináltam #órákatszívtam #utálomeztakaját #utálomacsaládom #demostegyévigmegintnemkell
A képmutatás felsőfoka. Persze, lehet maradi vagyok, amellett, hogy én sem eszek meg bármit amit elém raknak, de én még valami olyasmiről hallottam közel 20 éve, hogy ez a szeretet ünnepe. Ahhoz képest többet hallottam arról, hogy a kedves rokont is szívesen tálalnák egy almával a szájában...
De tételezzük fel, hogy nem ezt a részét nézzük a dolgoknak, hanem, hogy valakinek családja sincs. Ők meg bármit megadnának egy arcot tépkedő Uncle Ben-ért. Mert ami nincs, az kell, ami meg van, attól meg megszabadulnánk...
De nézzük a mai napot (December 25.) átlag Pista bá koleszterin, illetve véralkohol szintje már az egekben van, déli 12 tájékán, mert mindenből enni kell, hogy az asszony be ne rágjon és nincs olyan rokon, akinek az egészségére ne kellene lehúzni egy kupicával. (Éljenek kis hazánk hagyományai! Ezzel nincs is semmi gond.) Még akkor is, ha esetleg átlag Pistunak elkattan az agya a töménytelen mennyiségű töménytől és agyonveri az asszonyt meg a családot, akik esetleg a jól léte felől érdeklődtek, vagy pusztán hangosan levegőt mertek venni a közelében. De psszt, erről nem beszélünk, mert Facebookon mindenhol vidám posztok vannak, én meg erre nem kapnék elég like-ot..
Egy szó, mint száz: Boldog születésnapot Kishaver! Remélem egyszer sikerül ezt a 3 napos ünneplést is méltóképp véghezvinni..

2015. december 11., péntek

90.- Most élsz!

"Most élsz! Most örülj, hogy szép a nyár! Most örülj, hogy van ki vár és a két karjába zár!"
Máté Péter

Úgy élünk napról-napra, mintha elég időnk volna. Minden számunkra fontos dolgot halogatunk, mert azt hisszük lesz még rá lehetőségünk, hiszen egy élet áll még előttünk. Ebben nem is tévedünk, csak a kérdés az, mikor lesz az utolsó nap, melyik mosoly lesz a leginkább szívhez szóló, vagy mikor kerül sor a csókra, mely magában hordozza a "soha viszont nem látás" keserű ígéretét. 
A legtöbben egy látszatvilágot építettek ki maguknak. Ezt várja el tőlünk a társadalom. Fogyasszunk, szaporodjunk, aztán távozzunk... Lehetőleg minél nagyobb nyomot hagyva magunk után a történelem színpadán, hogy a következő generáció majd a mi nevünket feledhesse el, mint közülünk oly' sokan az elődeinkét. 

Mert, ha elhagyjuk ezt a tünékeny illúziót, amelyet jobb szó híján életnek nevezünk mi marad utánunk? Őszinte szívfájdalom, szép emlékekkel, vagy pár feltűnési viszketegségben szenvedő jó ismerősünk, aki csak a saját érdekeit nézni ebben is. Bár ez szerencsére már nem fog fájni. Remélhetőleg egy sokkal jobb helyen leszünk, ahol olyannak látnak minket, amilyenek vagyunk és magasról tojunk azokra, akik nem szerettek minket őszintén. Akinek pedig tényleg számítottunk, annak örökké a szívében fogunk élni. 
De míg földi napjaink telnek, egyik a másik után... Taposómalom. A hétköznapok szürkének titulált vérre menő harcai, hogy behódolunk-e az unalomnak, s beletörődünk-e abba, hogy soha nem Éltünk, csak léteztünk, vagy felvesszük-e a kesztyűt és emelt fővel a Végzet Arcába kiáltjuk-e: Nem félek tőled! 

Egy olyan világban próbálunk érvényesülni, ahol nem lehet szabadon tenni semmit. Egy hatalmas akvárium üvegén keresztül szemlélhetjük csak milyen is a nagybetűs élet. Majd könnyes szemmel tekintünk a naptárra, hogy eltelt egy újabb esztendő, s még csak meg sem próbáltunk boldogak lenni. Fel kellene tennünk magunknak a kérdéseket:
- Teljesítettem bármely tételt a bakancslistámról?
- Nevettem már valaha annyira, hogy begörcsölt a hasam és potyogtak a könnyeim?
- Segítettem valakinek önzetlenül?
- Éreztettem a szeretteimmel, mennyire fontosak nekem?
És végül... Összeszedtem minden bátorságom, hogy a szemébe nézve az arcába merjem mondani azt, hogy szeretem?

Tegyük a kezünket a szívünkre. Aligha. Minden pontot biztosan nem pipálhatunk ki. Tipikus példái vagyunk annak, hogy a félelmeink győzedelmeskednek az iránti vágyunk felett, hogy boldogok legyünk. Megalkuszunk mindennel, beérjük C és D tervekkel, mert kisebb a kockázati tényező. Az emberek többsége ilyen. Minél nagyobb rizikófaktorral bír az álma, annál hamarabb és messzebbre távolodik el tőle. Küzdelem? Minek az? Beéri inkább a rosszabb-biztosabb melóval, az "alacsony kamatú banki hitelekkel" és a társsal, akitől azt a tartást és méltóságot várja el, amely belőle hiányzik. Majd, ha megéri a sokadik évét (mert ilyen "stresszmentes" élet mellett igen nagy esélye van rá") a leszármazottait fogja untatni azzal, mennyi minden válhatott volna belőle, ha nem fél megvalósítani az álmait. 

Jó úton haladunk magunk is efelé... Csak azt kellene megjegyezzük, hogy az Idő telik, függetlenül attól, hogy kihasználjuk-e.

A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a MA adomány!