2014. december 9., kedd

64.- Nélküle


Az elejétől kezdve tudta, élete egyik legnehezebb periódusa elérkezett. A bánat hideg kezével kopogtatott az ajtón, s nagy mosollyal belépett az életébe leghűségesebb barátaival karöltve: a magánnyal, a hiánnyal, és a félelemmel.

Ki a legkedvesebb számára, elment. Könnyes szemmel eltűnt a kisbuszban ülve, a koromfekete éjszakában, hogy az életet egy időre máshol folytassa.
S a szerető itt maradt, ahogy a család is. A napok múlásával rádöbbentek mindannyian, hogy mostantól, míg haza nem ér, semmi nem lesz ugyanaz.
A színek mik eddig tűélesen rajzolódtak szeme előtt a ragyogó napsütésben ugyanúgy, mint mikor tejköd szállott a házak tetejére, eltűntek. Minden mattá vált, mi addig tündökölt. A sárga ágytakaró csüggedten lógott a kanapén, s a csíkos-pöttyös ágynemű is szomorúan terült el az ágyán, ahonnan már csak Ő hiányzott, s az, hogy Bonnie a mellkasához bújhasson, s így, egymás karjában találjon rájuk a hajnal.
Napok teltek el oly' lassan, mintha hosszú hónapok lettek volna, s a fiatalokon már kezd látszani az mi bennük játszódik. Sápadt arcukat mutatják egymásnak fényképeken, hogy a másik remegő kezével simíthassa végig a képernyőt, ahol kirajzolódik a hűn szeretett arc, amely most mindennél távolabbinak tűnik.
Patrick nincs egyedül fizikailag. Vannak körülötte olyanok, akik vigyáznak rá, s szerencsére nincs sok ideje elmélázni honvágyán, de estére már csak ketten maradnak. Ő és a gondolatai.
Bonnie pedig ráeszmélt, mi az a társas magány. Szerettei vigyázni próbálnak rá, s kezüket nyújtják mikor látják, hogy a lány zuhan a kőkemény padló felé. Csak talán nem akarja annyira megfogni.
Egyszerűen mindenhol idegenül érzi magát. Mintha nem tartozna senkihez és sehova.
A fekete pólója, mely előtte Patrické volt, rajta pedig combig lógott, s a vállán a fiútól kapott plüsskörte üldögélt. Ott mosolygott mikor válla alatt az ülőhelye lassú léptekkel, hófehér arccal, remegő kézzel dohányozni ment. Majd mikor a mikrosütőre ültették, amíg a lány reggelit csinált két személyre, holott tisztában volt vele, hogy nincs senki, akivel megoszthatná. Majd a maradékot, letakarta és töltött két szál cigarettát, hogy együtt mehessen ki rágyújtani azzal, aki a legközelebb áll a szívéhez, s mégis a legmesszebb van tőle.
A nikotinrudat az asztalon hagyja, "Majd felveszi."-gondolja, s a kimerültségtől szédelegve kilép a teraszra, hogy szívjon egy slukkot a fájdalma csillapítójának kikiáltott halálrúdból.
Sasszézik, forog, énekel, révedező tekintettel az ég felé, s várja, hogy a fiú keze egyszer csak a derekához érjen, s ne engedje el többé.
De még hány és hány ilyen nap lesz, mikor rádöbben ez csak egy álom epillanatban? Hiú remény, amit táplál, hogy egy reggel arra ébred, mellette szuszog a szerelem.
Addig csak nézi, ahogy kiszőkült hajába belekap a szél, s simítja arcát a szebb holnap ígérete, amelyben már nem a plüsskörtécskét fogja kézen, hanem azt, akinek az ujjai közé a legtökéletesebben illenek az övéi...

2014. december 4., csütörtök

63.- Fel nem fogható

"Kérlek hagyjatok utoljára!"-préselte ki magából könnyeivel küszködve, s nézte ahogy a családja búcsút vesz szerelmétől. Majd odalépett hozzá, belenézett hatalmas zöldes-barna szemeibe és elfelejtette még egyetlen röpke pillanatra a világot. Érezte, ahogy a búcsúzás fájdalmának cseppjei gördülnek le arcukon, miközben egyetlen csókba sűrítve próbálták egymásnak kifejezni érzelmeik legmélyebb részeit. 
"Nagyon szeretlek."-suttogta Patrick búcsúzóul a lány fülébe. "Kérlek, hogy nagyon vigyázz magadra!"-s az amúgy is halk hangja elcsuklott, ahogy próbálta magát tartani.
"Te is vigyázz magadra életem. Ne feledd, itthon várunk téged és én leszek az első aki a nyakadba fog ugrani mikor hazaérsz.."-válaszolt a lány remegő hanggal és testtel.
Mikor a kisbusz még ki sem kanyarodott a sarkon, kitört belőle pár momentum erejéig, amit olyannyira igyekezett az elmúlt napokban visszafojtani. De tudta, nem lehet összetörni. Nem teheti meg. Egy biztos pontnak kell maradnia szerettei életében, akkor is, ha ez felfoghatatlanul nehéz feladatnak is tűnik a közeljövőre nézve. Tudta, hogy megígérte a fiúnak, hogy rengeteget fog tanulni és, hogy a külön töltött időt önmaga fejlesztésére fordítja majd. Ám de a kimondott szavak, csak szavak maradnak, míg az ígéretté nem válik egy olyasvalakivel szemben, akit mindennél jobban szeret. Onnantól életcél lesz és kötelesség, melynek tudatával fekszik és kel. Nem mondom, hogy könnyen és boldogan, de így lesz.
Ahogy belépett a fiú szobájába, hirtelen nyugalom töltötte el a szívét. "Nem is ment el.."-mondta neki a belső hang. "Mindjárt hazajön, nevetve belép a küszöbön és annyit mond: "Csak vicceltem.."-majd magához szorítja és folytatódik az álomvilág, amiben együtt élnek. Aztán egyszer csak szembesül vele, hogy az ajtó nem fog kitárulni. Nem lesz mellette a fiú, aki félálomban leellenőrzi be van-e rendesen takarva, aki naponta többször leül vele a konyhába csak, hogy hajlandó legyen enni, akinek duruzsolhat néha olvasás közben, mikor a fiú esetleg egy kicsit játszik. 
S a lány majd reggel keresi az ölelést, amelyet már az éjjel sem talált. Ki lesz az, akit majd keltegethet reggelente vagy fél órán át, el ne késsenek? Ki lesz az, akinek majd elköszönéskor a nyakába tekerheti a sálát és fejébe húzhatja a sapkáját, mert odakinn farkasordító hideg van? 
Patrick lesz az, mikor hazaér. Mert ő az egyetlen ember, akivel minden nap különleges. Aki mellett ugyanolyan felemelő boldogság felébredni reggelente, mint először. 
Csak egyelőre az, hogy nincs mellette fel nem fogható. Mert a következő hónapok legsokkolóbb traumája az lesz, mikor rádöbben, hogy milyen messze vannak egymástól, s a legszebb mikor belegondol, hogy percről-percre közelebb van a viszontlátás...

2014. december 3., szerda

62.- A mi mesénk

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis város, melynek fiataljai egy este felkerekedtek, hogy kieresszék a mindennapok során felgyülemlett fáradt gőzt. S, mint az életben általában így van, kifürkészhetetlen útjai a sorsnak összevetettek két fiatalt, akiknek ezzel a sorsa megpecsételődött.
A fiút Patricknek hívták, míg a lányt, már jól ismerjük. Bonnieról van szó.
Akkor még csak pár mondat hangzott el köztük, de valami mégis megragadta a lányt a fiú különleges kisugárzásából, így hát úgy adódott, hogy a későbbiekben beszélgetni kezdtek interneten. Két egymás számára jóformán idegen ember ritkán, szinte soha nem érti meg egymást ennyire, mint ők első nekifutásra.
Teltek-múltak a napok, s valami olyasmi költözött be Bonnie szívébe, amiben már nem is hitt. A szerelem. Tiltakozhatott volna, de egyszerűen úgy érezte, most nincs rá szüksége. Az ösztönei egyszerűen megsúgták neki, hogy Ő más, mint a többi ember. Eltér mindenkitől, akivel eddig találkozott. S a legszebb az egészben, hogy nem tévedtek.
Már két héttel megismerkedésük után úgy döntöttek megpróbálják együtt,s éltek pár hétig a legnagyobb szeretetben együtt úgy, hogy tudták az esőfelhők katonás sorrendben sorakoznak fejük felett, a búcsú ígéretét magukban hordozva, amely bármely pillanatban lezúdulhat egyszerre rájuk, s elönti mindazt, ami a boldogságuk forrása. Egymás közelsége, ami oly' tünékeny..
Minden napot együtt töltöttek ezután. Ilyen rövid idő alatt kialakultak kis közös rutinjaik, bolondozásaik, s oly idilli volt az egész, hogy ha nem Bonnieval történt volna mindez, el sem hinném! Bebizonyosodott, hogy létezik a nagy Ő, s ne higgyétek, hogy ezt a rózsaszín ködfelhő mondatja!
Az érzés, mikor lényed minden porcikája azt súgja halkan a füledbe, amiben élsz... A gondolat, hogy ma is az ő mellkasán hajthatod álomra a fejed... A pillanat, mikor esténként megérkezel és a percekig ki sem látszotok a másik öleléséből, pedig csak fél nap telt el az előző találkozásotok óta... A beszélgetések, mikor az öledbe hajtja a fejét, s meséltek egymásnak mindenről, ami abban a pillanatban foglalkoztat benneteket...
S elérkezett a pillanat, amelytől a legjobban tartottunk. A fiút külföldre sodorja az élet. Hosszú hónapokig nem tudják majd újra egymást reggelente csókkal ébreszteni és tűkön ülve várják a pillanatot, hogy vége legyen ennek az időszaknak, ami még csak most kezdődik.

Tudjátok, én mindig azt tartottam, hogy minden mesének Happy End a vége. Ha még nincs itt a Happy End, a történetnek sincs még vége.
Senki nem mondta egy szóval sem, hogy könnyű lesz. Épp ellenkezőleg. Pokoli lesz a hiányérzet sokszor. Nem tudni kinek rosszabb ilyenkor, aki idegen környezetbe kerül, vagy annak, aki itt marad. Egyedül a régiben.
A megoldás egyszerű. Fogni egymás kezét, támogatni a másikat és emelt fővel számolni vissza a napokat. Mert minden perccel közelebb kerül a viszontlátás pillanata. S ez az, amire megérné akár egy életen át várni...

2014. november 9., vasárnap

61.-A Kulcs

A napsütéses délutánhoz képest azokban a késői órákban már csípős volt az idő. Elővette kölcsönkapott csomagját és kutatni kezdett az után, ami az ajtót nyitja. Nem találta a sok lehetséges között. Próbálkozott egyenként. Volt, amelyik egyáltalán nem passzolt, volt, amelyik többé-kevésbé beleillett, de tisztában volt azzal, hogy csak egyetlen megoldása van a kérdésnek: a megfelelő... Az, amelyikkel kitárhatja a dupla-biztonsági üveggel ellátott bejáratot. Mert hát, voltaképp erről van szó. Mindig csak egyetlen tökéletes alternatíva van, amelyikkel azt kapod, amire vágysz. Nem teheted meg, hogy a kulcs-csomót félrevágod a sarokba és leülsz cigarettázni azzal a tudattal, hogy valaki majd csak kinyitja azt a telibe cseszett ajtót, mielőtt tüdőgyulladást kapsz, vagy jégkocka lesz belőled.
Szív. Mennyire találó név. Hiszen, ha nem üt folyamatosan, belehalsz, mégis..Sokszor emészt miatta a kín. Mert tudod csak egyetlen tökéletes lehetőség van. egyetlen esély a mindenhez, ami a semmit jelenti, mégis ez az a nincs, amire a legjobban vágysz.
De mi az? Bonnie is úgy élt, hogy nem érzett, egy kis ideig. Szó szerint a tudata képezte benne a vágyat, hogy fájdalomra és boldogságra vágyjon. Ebben a pillanatban érez. Mind ott tolong benne, hogy elhitesse vele ő a legkülönb, s ő őrlődik, mint kávé a darálóban.
Hiszen élénkít, mégis a zaccot bedobod a kukába, s utána csak a tört-fehér csésze marad, üresen, foltosan.
Ő pedig, ha nem a költői megfogalmazásra vágyik az ember, kimondja: Szenved. "Mint egy kivert kutya. Ki vérbe fagyva, bár élve hagyva vár, hogy valaki befogadja."
Mondjuk ki nyíltan: Az emberek álszentek. Ő pedig nem kivétel. Ebben nem az a hiba, hogy másokban volna, hanem a tudata, hogy benne.
Fél. Attól, hogy lépne, de nem tudja merre. Vissza nem fordulhat újra a biztosat kutatva, hiába dobog hevesebben szíve a biztonságos meleg tudatától, mert tudja milyen árat fizetne. Ezért hát kénytelen-kelletlen ballag tovább az úton, amiről nem tudja, hova viszi. Rengeteg ösvény várja, s azt, hogy délibáb-e, vagy földi Paradicsom csak rálépve tapasztalhatná meg. S ő mégis leül. Időnként hátrapillant érzésektől telt, dobogó ki vérpumpájával, majd szomorúan sóhajt és előretekint. Hiszen menne ő, de nem a bizonytalanságba.


Így hát kifekszik a poros úton, 
tekintetét az égnek emeli
és várja a csodát..

2014. november 2., vasárnap

60.- Névtelen iromány

"Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban csókod íze helyett, s nem jön az álom, az enyhet adó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

Valóban. Kinn ül a teraszon éjnek évadján, s töpreng. A meleg férfi bőrkabát sátorként terül el rajta, s gondoskodik arról, hogy legalább a teste melegen maradjon. Fehér ujjai közt egy szál cigaretta füstölög, míg szájához nem emeli, s le nem tüdőzi a halál újabb röpke csókját. Minden alkalommal, mikor a lány és a végzet ajka összeforr, húzódnak egymáshoz egyre szorosabban, s tudják: egy nap egymáséi lesznek. A végzetes találkozás előtt azonban élni még kell. Minden nap egy ajándék a sorstól, 'mit oly' sokan figyelemre sem méltatnak.
Egy borongós őszi reggelen, mikor gyors léptekkel sietsz a "vesztőhelyed" felé, fel sem fogod, hogy minden momentum múlandó. Az idő legyint majd panaszaidra, hogy mily' gyorsan elszállt.
De milyen "apró intelligenciával" rendelkező lénynek is teremtődtünk mi emberek. Belefásulva a hétköznapok szürkeségébe nem vesszük észre, hogy mennyi lehetőséget is kapunk a boldogságra. A csicsergő madár, mely szárnyait kitárva zengi nekünk lelke dallamát, vagy a vöröslő falevél,mely végigsimította poros bakancsunk orrát, hogy végigbuckándozva árkon-bokron terüljön ki fáradtan és nevetve.
Egy mosoly, mely többet mond a legcifrább szavaknál, s jobban gyönyörködtet, mint a legékesebben szóló mondatfoszlány. Az érintés, melynek bizsergését magadon érzed, mindig, mikor eszedbe jut.
Tudod, az emberik egy idő után elfelejtik mennyi jót cselekedtél velük, de egy életen át megmarad, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük.
Ennek tudatában tán újabb két évtized távlatában Bonnie sem biztos, hogy fel fogja tudni felidézni születésnapjának minden momentumát, csak azt, hogy játszi könnyedséggel nevettek akkor mindenen. Ahogy kifestve elmentek egy őszi éjszakán ünnepelni. Tán az ivóban üldögélő komát sem biztos, hogy megjegyzi, aki egy képen akarta megörökíteni a számára szokatlan megjelenésű fiatalokat. Vagy a névtelenségbe burkolózó illetőt, aki vendégül látta őket egy italra, majd egy másikat, aki ismeretlenül beállt velük asztali focizni.
Abban sem biztos, hogy addigra már újabb emlékektől hemzsegő emlékezetében felsejlik-e a buszon velük utazó, nevető, beszélgető férfi képe, aki zavarában alig tudott reagálni az előtte zajló gyermeki viselkedésre.
Tán egy napon majd azzal a baráttal végigtáncolt éjszaka képe is megfakul. Csak a pillantások, érintések érzete marad meg örökre.
Egykoron, hosszú évek múltán a ráncos, remegő kéz finom mozdulatokkal veszi magához ezt az irományt, s szorítja szorosan szívéhez meghatódva,

Mert, ami egyszer örömet okozott, örökké meg fogja tenni. 

2014. október 26., vasárnap

59.- Keringő az ördöggel

Egészen eddig Bonnie azt hitte, hogy az érzelmi válság csak abból adódhat, ha az ember csalódik.
"Van annál rosszabb..."- csendült fel Bonnie mögött az őszinte kacaj.
"Üdvözöllek Lucifer!"-reagált, mielőtt egyáltalán megfordult volna.
"Vidám vasárnapot Bonnie Parker!"- köszöntötte maga az ördög.
"Na, mi történt? Megtérítettek a Jehovások, hogy itt nekem vidám vasárnapról prédikálsz?"- nevetett fel.
Lucifer finom fintorra húzta száját. "Olyan szektás még nem vagyok."-reagált már-már kissé sértődötten a gúnyos szavakra, majd egy huszárvágással olyan mederbe terelte a beszélgetést, amely már az ő ínyére is volt.
"Nos, hogy állsz azokkal a tortákkal Bonnie Parker?"
"Te tudod a legjobban, hogy sehogy!"-csattant fel a lány. "Nem találtad elég izgalmasnak a játszmát, hogy rám szabadítottál még jó pár srácot?"
"Tortákat kedvesem, de nem értem mi a problémád. Abból kóstolhatnál, amelyikből csak akarnál. Olyan vegyes repertoárt kínáltam fel neked, hogy igazán választhatnál már egy fajtát."
" Nincs az az Isten! Sem Ördög, sőt még Pokol Angyala sem, hogy én igába hajtsam a fejemet! Akivel a közösségi oldalra kitettük is csak viccből! Nem akarok még egy nyűgöt az életembe!"
" Csillapodj drágaságom! Inkább gyújts te is egy cigarettát, attól megnyugszol."-s meg sem várva a választ szedte elő vérrel díszített cigarettatárcáját, melyben katonás rendben sorakoztak az ébenfekete szálak. Mindegyik dühvel volt töltve, haraggal, keserűséggel, valamint őszinte, tiszta fájdalommal, hogy meggyújtva szálljanak mind gomolygó füstként az ég felé, s, hogy vesszen a világ öröklétébe mindaz, mely valaha még dobogó szívét nyomta...
"Köszönöm."-nyúlt feléjük a vékony, remegő kéz. A megnyugvást vágyta. Nem az elkötelezettséget.
Egyszerűen elege volt abból, hogy akik állítólagos érzelmeiktől vezérelve döntéskényszer elé akarták állítani, egyszerűen birtokolni akarják. Egy olyan független személyiségnek érezte magát, aki az állítólagos "párkapcsolatoktól" nem azt várta el, mint a legtöbb ember. Úgy gondolja, hogy ez az egész "együtt vagyunk" mizéria legtöbbször csak arról szól, hogy két ember, akiknek hiányzik valami az életükből, ráakaszkodjanak a másikra. Ahogy egyre inkább falja Csernus doktor szavait, úgy állít egyre nagyobb elvárásokat önmaga, leendő társa, illetve a nem éppen a közeljövőben létrejövő kapcsolata felé.
"Tudod Lucifer, ha én mostantól megállapodok, akkor azt nem ideiglenesre tervezem. Nem vágyom többé olyan partnerre, aki csak púp a hátamon és akivel akkor vagyok a legboldogabb, ha kilométerek választanak el minket egymástól."
"Hát, valahol meg lehet érteni, de tudod mi hiányzik ugye kislány?"- nézett rá a démon, várakozva  válaszára.
"Azt hiszem az érzelmek. Sőt, biztosan. Ezeken a betonfalakon senkit nem engedek belülre, csak látszólag. A szívem biztonságos helyen van elzárva, nem akarom, hogy még egyszer úgy ugráljanak rajta, mint gyermekek a trambulinon.."- mondta a lány komoly elszántsággal. Lucifer elkerekedett szemekkel nézett a lányra, mintha kísértetet látna. Talán abban a percben megijedhetett, hogy kedvenc ügyfelének szíve magányában el fog sorvadni. Attól a naptól elveszítené örömét a kétségekben, s megeshet, hogy maga teremtené meg legveszélyesebb ellenfelét.
"Valamit ki kell találnunk Bonnie, ezt nem teheted meg velem, alkut kötöttünk! Szeretned kell!" - kelt ki magából az amúgy halálos nyugodtságáról hírhedt borzalmas lény. Szemében félelem és reményvesztettség csillogott.
"Mit teszel velem Lucifer? Kit veszel el már tőlem, aki nekem oly' fontos?"- mosolygott a lány úgy, mint talán még soha. Azon emberek reakciója csillogott le arcáról, aki úgy érezte, már nincs mitől félnie, mert nincs veszítenivalója.
"Úgy sejtem, már az őrület határán állsz. Egyre inkább kezdelek magamhoz hasonlónak érezni, csak te őszintébb vagy. Bár magam is, de én csak, ha kérdeznek, s te vagy talán a rosszabb fajta. Te gondolkodás nélkül megmondod a tortáknak, hogy nem kérsz belőlük. Te vagy a kegyetlen, nyers erő, míg én az ármány, s a gúnykacaj."
Egyet kellett értenie vele, bármennyire nem voltak ínyére a szavai. Bánt másokat, a célból, hogy ne okozzon fájdalmat. S, amikor mégis megpróbál kedves lenni, esetleg barátságos, elszabadul a pokol. Senki nem hajlandó megismerni annyira, hogy észrevegye, ha ő akar vagy gondol valamit, azt kimondja.
Mindenki vágyik valakire, akihez hozzábújhat, ha baj van, meghallgatja, s támaszt nyújt neki. De manapság ez az adok-kapok játszmának induló szituáció egyoldalú. Van a sok anyakomplexusos férfi, akinek az édesanyja megadott mindent, s neki jóformán semmi dolga nem volt. Mit fog csinálni? Keres egy olyan lányt, aki tudat alatt az édesanyjára emlékezteti.
 A nők legtöbbjébe genetikailag be van kódolva a gondoskodó "mamamaci" ösztön, amely kikívánkozik belőlük. Ez a kettő összeáll. A pasi boldog, mert folytatódik az élete, anélkül, hogy a sarkára kellene állnia, s megmaradhat érzelmi intelligenciája a minimálisnál is alacsonyabb szinten, míg a nő örül, hogy kapott egy óriásbébit, akinek kinyalhatja a seggét, s aki odabújhat hozzá, ha baj van. Ezért megy gallyra manapság annyi kapcsolat. Nem egyenrangú félként (társként) tekintenek egymásra, s így meddő próbálkozás megmenteni azt a borzalmat, amibe keveredtek.
Mintha Lucifer belelátott volna a lány gondolataiba, s szóvá tette, ha ez a helyzet másképp volna, hát neki sem lenne már munkája.
"Akkor én másképp fogom csinálni, s várok. Nincs más dolgom. Ha az igazi kopogtat az ajtón, hát kinyitom neki."
"Ha meg Clyde térne vissza akkor agyonvernéd egy serpenyővel mielőtt forró ölelésben részesítenéd?"- kacagtak hangosan a groteszk elképzelésen.
"Megeshet, bár ki tudja, hogy fogadnám."
"Boldog lennél, s minden erőddel azon lennél, hogy ne vegye ezt észre rajtad. Bár, ha egyszer játszana csak neked? Úgyis mindig vágytál egy szerenádra az ablakod alatt, nemde?"
"Hát igen, az esetben, talán eltekintenék a veréstől."-mosolygott a lány, majd odabújt a démonhoz, akit az idők során lassanként megszeretett. Hisz valahol még talán benne él a törékeny ember. Hiszi, hogy a kőkemény szív egyszer majd dobogni fog újra, s feloldozást nyer majd a sok gyarló, ki bűneire tőle vár feloldozást úgy, hogy újra-újra a bűn mezejére tévednek.

2014. október 19., vasárnap

58- Szerelem a bűn árnyékában

Ösztönzőleg hat az emberre, mikor látja, hogy pozitív hatással van arra a személyre, aki neki az egyik legfontosabb a világon. Nancy hallgatott Bonniera és ő maga is elkezdte megírni az ő történetüket. Bepillantást enged egy másik hírhedt szerelmespár Sid és Nancy életébe. A botrányokkal teli szerelem, ami szintén messze túl nyúlik rövidke életükön. Úgy döntöttem ma nem a mi szereplőink napjairól, hanem az ő elődjeikről az eredeti szerelmespárokról beszélnék nektek. Úgy gondolom több, mint egy év után, már igazán ideje megtennem. 
Bonnie Parker 1929-ben pincérnőként
Bonnie és Clyde a történelem talán legmegosztóbb szerelmespárja voltak. Az ő közös történetük a Nagy Gazdasági Világválságban kezdődött az 1930-as években. 
Bonnie Elisabeth Parker egy átlagosnak már akkor sem nevezhető 19 éves lány volt,
megismerkedésük idején. Mérhetetlen tudásszomja volt, de az iskolában kifejezetten boldogtalan volt. Attól függetlenül, hogy írói tehetségét már igen korán felfedezték, sőt ő csinálta a hangulatot a politikai beszédek előtt saját verseivel, nem tudott ott igazán érvényesülni. Álmai, a Broadway csillogásáról és a híres íróvá válásról sosem valósulhattak meg.  Mindazonáltal mivel nem találta a helyét a kortársai között, mert gondolkodásmódjában, érettségében és műveltségében felülmúlta őket, egy nap ott is hagyta a kopott padokat. Egy nőnek abban az időszakban egyetlen "menekülési lehetősége" volt a társadalom és a csődközeli anyagi helyzetből, ha férjhez ment.  1926-ban, 16 évesen igen-t mondott a nem éppen szent életéről hírhedt Roy Thorntonnak, de 3 évvel később már külön is mentek, bár hivatalosan sosem váltak el, mert a férfit időközben le is csukták.
Clyde Barrow szintén nem a gazdag negyed elit gyermekeként látta meg a napvilágot 1909-ben. 15 éves korában tartóztatták le először az autókért bolonduló fiút, mert egy példányt "elfelejtett" visszavinni a kölcsönzőbe. 
[Egyébként autóimádatáról egy érdekes későbbi történet is hűen árulkodik:
„Amíg levegő lesz a tüdőmben, addig fogom ismételgetni Önnek, hogy micsoda nagyszerű autókat gyárt. Különösen akkor szerettem Fordot vezetni, amikor menekülnöm kellett. Tartós gyorsaságával és kifogástalan működésével felülmúlt minden kocsit, és bár az én ügyleteim szigorúan véve nem voltak törvényesek, akkor sem okozhat bajt, ha elmondom, hogy milyen nagyszerű autót készített a V–8-assal.”
Clyde egyik rabosítási fényképe

(Részlet Clyde Barrow Henry Fordnak írt leveléből)]
Másodjára akkor eszmélt rá, hogy a börtön ablakába nem süt be a nap, mikor bátyjával Buck-kal együtt lecsukták (kapaszkodjatok meg, mert akkora hihetetlen bűnt követett el, amiért természetesen jogos volt a börtön...) pulykát loptak. 
Bonnie és Clyde 1930 januárjában találkozott először egy baráti összejövetelen. A két fiatal közt szerelem szövődött első látásra. Ám a fiút ismételten lecsukták 2 hónappal a találkozásuk után. A lány azonban nem hagyta ezt annyiban, egyik látogatása során egy pisztolyt csempészett be a fiúnak. A terv sikerült, azonban Ohioban ismét rajtaütöttek és rács mögé tették 1932 februárjáig, míg az édesanyja ki nem harcolta a texasi kormányzónál a fia szabadlábra helyezését. Mr Barrow úgy tűnik Fortuna kegyeltje volt, mivel mindössze annyit kellett tennie, hogy ünnepélyes esküt tett, hogy nem tér többet a bűn útjára és nem tér vissza arra a földre. 
Buck és Blanche
Még abban a hónapban csatlakozott szerelméhez és pár hónapra egy harmadik taggal bővült bandájuk Raymond Hamiltonnal, akit 1933 novemberében egy texasi benzinkutas William David Jones váltott fel. Nem sokkal később, mint az az 1967-es sikertörténetből is kiderül a banda öt főre bővült azzal, hogy Clyde fivére Ivan (Buck) Barrow és felesége Blanchet is csatlakoztak. 
A bűnesetek abban az időszakban nem voltak ritkák és mivel a bűnügyi hírekben gyakran szereplő szerelmespár, amúgy is gyakran szerepelt a médiában többek közt beküldött fényképeikkel, így mindent igyekeztek rájuk kenni. A mai történészek előszeretettel állította be őket hidegvérű gyilkosoknak, amit a magam részéről azért erős túlzásnak neveznék. Tény, hogy a bandájuk 13 emberrel végzett "pályafutásuk" alatt, de ebből 2 száradt Clyde lelkén, és Bonnién egy sem. 
A sajátos "családban" a Barrow bandában rendszeres konfliktusok folytak, amik általában Blanchet szigorú vallásos neveltetéséből valamint Bonnie független, makacs, szókimondó természetéből adódtak. 
1933 júliusában a rend őrei azt hitték óráik meg vannak számlálva, mikor meggyilkolták Buck-ot és Blanche-ot kézre kerítették, de a híres/hírhedt párosnak akkor is sikerült elmenekülniük. 
A szerelmespár 1933-ban
1934-ben viszont elkövették életük egyik legnagyobb baklövését, mikor visszatértek Clyde volt börtönébe Texasba, hogy kiszabadítsanak négy foglyot, akik közül három csatlakozott is hozzájuk. Ekkor lett a kultfilmben megjelenített Frank Hamer is érintett az ügyben, aki texasi ranger volt akkoriban.
Az új bandatagok közt volt Henry Methwen is, aki egy évvel később meggyilkolt két benzinkutast, valamint az ő apja volt az, aki csapdába csalta a szerelmespárunkat, s így a halálukat okozta. 
1934 május 23.-án Bonnie és Clyde kettesben kocsikázgattak. Bonnie egy szendvicset majszolgatott éppen, mikor meglátták Methwen apját is, aki leintette őket, s amikor megálltak a bokorban várakozó katonai csoport tüzet eresztett rájuk. Clyde azonnal meghalt, mikor egy golyó kis híján letépte a fejét, Bonnie viszont ezt túlélte, s mikor ezt Hamer az ügy vezetője észrevette, közvetlen közelről fejbe lőtte az akkor 24 éves lányt.
Bonnie és Clyde már életében híressé váltak, s halálukkal legendává lettek. Az ereklyevadászok már a legyilkolásuk után egy órával megrohamozták a szitává lőtt autót, s megpróbáltak vinni mindent, ami belőlük maradt. Clyde ujját le akarták vágni, Bonnie véres ruháját és szaxofonját, s mindent, ami mozdítható volt. Kérésükre fittyet hányva 2 különböző dallasi temetőbe helyezték őket végső nyugalomra, de szerelmük örök legendaként messze túlélte rövid kis létüket. 
A 150 lövéssel megsorozott utolsó autó ma már kiállítási tárgy
Sid Vicious és Nancy Spungen

És ki volt a másik híres említett szerelmespár, akit a bejegyzés elején említettem, valamint kik a mostani Sid és Nancy? Megtudhatjátok legjobb barátnőm most indított blogjából, ami remélem sokatok figyelmét szintúgy felkelti, mint Bonnie világa. http://nancyelete.blog.hu/