62.- A mi mesénk

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis város, melynek fiataljai egy este felkerekedtek, hogy kieresszék a mindennapok során felgyülemlett fáradt gőzt. S, mint az életben általában így van, kifürkészhetetlen útjai a sorsnak összevetettek két fiatalt, akiknek ezzel a sorsa megpecsételődött.
A fiút Patricknek hívták, míg a lányt, már jól ismerjük. Bonnieról van szó.
Akkor még csak pár mondat hangzott el köztük, de valami mégis megragadta a lányt a fiú különleges kisugárzásából, így hát úgy adódott, hogy a későbbiekben beszélgetni kezdtek interneten. Két egymás számára jóformán idegen ember ritkán, szinte soha nem érti meg egymást ennyire, mint ők első nekifutásra.
Teltek-múltak a napok, s valami olyasmi költözött be Bonnie szívébe, amiben már nem is hitt. A szerelem. Tiltakozhatott volna, de egyszerűen úgy érezte, most nincs rá szüksége. Az ösztönei egyszerűen megsúgták neki, hogy Ő más, mint a többi ember. Eltér mindenkitől, akivel eddig találkozott. S a legszebb az egészben, hogy nem tévedtek.
Már két héttel megismerkedésük után úgy döntöttek megpróbálják együtt,s éltek pár hétig a legnagyobb szeretetben együtt úgy, hogy tudták az esőfelhők katonás sorrendben sorakoznak fejük felett, a búcsú ígéretét magukban hordozva, amely bármely pillanatban lezúdulhat egyszerre rájuk, s elönti mindazt, ami a boldogságuk forrása. Egymás közelsége, ami oly' tünékeny..
Minden napot együtt töltöttek ezután. Ilyen rövid idő alatt kialakultak kis közös rutinjaik, bolondozásaik, s oly idilli volt az egész, hogy ha nem Bonnieval történt volna mindez, el sem hinném! Bebizonyosodott, hogy létezik a nagy Ő, s ne higgyétek, hogy ezt a rózsaszín ködfelhő mondatja!
Az érzés, mikor lényed minden porcikája azt súgja halkan a füledbe, amiben élsz... A gondolat, hogy ma is az ő mellkasán hajthatod álomra a fejed... A pillanat, mikor esténként megérkezel és a percekig ki sem látszotok a másik öleléséből, pedig csak fél nap telt el az előző találkozásotok óta... A beszélgetések, mikor az öledbe hajtja a fejét, s meséltek egymásnak mindenről, ami abban a pillanatban foglalkoztat benneteket...
S elérkezett a pillanat, amelytől a legjobban tartottunk. A fiút külföldre sodorja az élet. Hosszú hónapokig nem tudják majd újra egymást reggelente csókkal ébreszteni és tűkön ülve várják a pillanatot, hogy vége legyen ennek az időszaknak, ami még csak most kezdődik.

Tudjátok, én mindig azt tartottam, hogy minden mesének Happy End a vége. Ha még nincs itt a Happy End, a történetnek sincs még vége.
Senki nem mondta egy szóval sem, hogy könnyű lesz. Épp ellenkezőleg. Pokoli lesz a hiányérzet sokszor. Nem tudni kinek rosszabb ilyenkor, aki idegen környezetbe kerül, vagy annak, aki itt marad. Egyedül a régiben.

A megoldás egyszerű. Fogni egymás kezét, támogatni a másikat és emelt fővel számolni vissza a napokat. Mert minden perccel közelebb kerül a viszontlátás pillanata. S ez az, amire megérné akár egy életen át várni...