64.- Nélküle

Az elejétől kezdve tudta, élete egyik legnehezebb periódusa elérkezett. A bánat hideg kezével kopogtatott az ajtón, s nagy mosollyal belépett az életébe leghűségesebb barátaival karöltve: a magánnyal, a hiánnyal, és a félelemmel.

Ki a legkedvesebb számára, elment. Könnyes szemmel eltűnt a kisbuszban ülve, a koromfekete éjszakában, hogy az életet egy időre máshol folytassa.
S a szerető itt maradt, ahogy a család is. A napok múlásával rádöbbentek mindannyian, hogy mostantól, míg haza nem ér, semmi nem lesz ugyanaz.
A színek mik eddig tűélesen rajzolódtak szeme előtt a ragyogó napsütésben ugyanúgy, mint mikor tejköd szállott a házak tetejére, eltűntek. Minden mattá vált, mi addig tündökölt. A sárga ágytakaró csüggedten lógott a kanapén, s a csíkos-pöttyös ágynemű is szomorúan terült el az ágyán, ahonnan már csak Ő hiányzott, s az, hogy Bonnie a mellkasához bújhasson, s így, egymás karjában találjon rájuk a hajnal.
Napok teltek el oly' lassan, mintha hosszú hónapok lettek volna, s a fiatalokon már kezd látszani az mi bennük játszódik. Sápadt arcukat mutatják egymásnak fényképeken, hogy a másik remegő kezével simíthassa végig a képernyőt, ahol kirajzolódik a hűn szeretett arc, amely most mindennél távolabbinak tűnik.
Patrick nincs egyedül fizikailag. Vannak körülötte olyanok, akik vigyáznak rá, s szerencsére nincs sok ideje elmélázni honvágyán, de estére már csak ketten maradnak. Ő és a gondolatai.
Bonnie pedig ráeszmélt, mi az a társas magány. Szerettei vigyázni próbálnak rá, s kezüket nyújtják mikor látják, hogy a lány zuhan a kőkemény padló felé. Csak talán nem akarja annyira megfogni.
Egyszerűen mindenhol idegenül érzi magát. Mintha nem tartozna senkihez és sehova.
A fekete pólója, mely előtte Patrické volt, rajta pedig combig lógott, s a vállán a fiútól kapott plüsskörte üldögélt. Ott mosolygott mikor válla alatt az ülőhelye lassú léptekkel, hófehér arccal, remegő kézzel dohányozni ment. Majd mikor a mikrosütőre ültették, amíg a lány reggelit csinált két személyre, holott tisztában volt vele, hogy nincs senki, akivel megoszthatná. Majd a maradékot, letakarta és töltött két szál cigarettát, hogy együtt mehessen ki rágyújtani azzal, aki a legközelebb áll a szívéhez, s mégis a legmesszebb van tőle.
A nikotinrudat az asztalon hagyja, "Majd felveszi."-gondolja, s a kimerültségtől szédelegve kilép a teraszra, hogy szívjon egy slukkot a fájdalma csillapítójának kikiáltott halálrúdból.
Sasszézik, forog, énekel, révedező tekintettel az ég felé, s várja, hogy a fiú keze egyszer csak a derekához érjen, s ne engedje el többé.
De még hány és hány ilyen nap lesz, mikor rádöbben ez csak egy álom epillanatban? Hiú remény, amit táplál, hogy egy reggel arra ébred, mellette szuszog a szerelem.
Addig csak nézi, ahogy kiszőkült hajába belekap a szél, s simítja arcát a szebb holnap ígérete, amelyben már nem a plüsskörtécskét fogja kézen, hanem azt, akinek az ujjai közé a legtökéletesebben illenek az övéi...