2014. november 2., vasárnap

60.- Névtelen iromány

"Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban csókod íze helyett, s nem jön az álom, az enyhet adó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

Valóban. Kinn ül a teraszon éjnek évadján, s töpreng. A meleg férfi bőrkabát sátorként terül el rajta, s gondoskodik arról, hogy legalább a teste melegen maradjon. Fehér ujjai közt egy szál cigaretta füstölög, míg szájához nem emeli, s le nem tüdőzi a halál újabb röpke csókját. Minden alkalommal, mikor a lány és a végzet ajka összeforr, húzódnak egymáshoz egyre szorosabban, s tudják: egy nap egymáséi lesznek. A végzetes találkozás előtt azonban élni még kell. Minden nap egy ajándék a sorstól, 'mit oly' sokan figyelemre sem méltatnak.
Egy borongós őszi reggelen, mikor gyors léptekkel sietsz a "vesztőhelyed" felé, fel sem fogod, hogy minden momentum múlandó. Az idő legyint majd panaszaidra, hogy mily' gyorsan elszállt.
De milyen "apró intelligenciával" rendelkező lénynek is teremtődtünk mi emberek. Belefásulva a hétköznapok szürkeségébe nem vesszük észre, hogy mennyi lehetőséget is kapunk a boldogságra. A csicsergő madár, mely szárnyait kitárva zengi nekünk lelke dallamát, vagy a vöröslő falevél,mely végigsimította poros bakancsunk orrát, hogy végigbuckándozva árkon-bokron terüljön ki fáradtan és nevetve.
Egy mosoly, mely többet mond a legcifrább szavaknál, s jobban gyönyörködtet, mint a legékesebben szóló mondatfoszlány. Az érintés, melynek bizsergését magadon érzed, mindig, mikor eszedbe jut.
Tudod, az emberik egy idő után elfelejtik mennyi jót cselekedtél velük, de egy életen át megmarad, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük.
Ennek tudatában tán újabb két évtized távlatában Bonnie sem biztos, hogy fel fogja tudni felidézni születésnapjának minden momentumát, csak azt, hogy játszi könnyedséggel nevettek akkor mindenen. Ahogy kifestve elmentek egy őszi éjszakán ünnepelni. Tán az ivóban üldögélő komát sem biztos, hogy megjegyzi, aki egy képen akarta megörökíteni a számára szokatlan megjelenésű fiatalokat. Vagy a névtelenségbe burkolózó illetőt, aki vendégül látta őket egy italra, majd egy másikat, aki ismeretlenül beállt velük asztali focizni.
Abban sem biztos, hogy addigra már újabb emlékektől hemzsegő emlékezetében felsejlik-e a buszon velük utazó, nevető, beszélgető férfi képe, aki zavarában alig tudott reagálni az előtte zajló gyermeki viselkedésre.
Tán egy napon majd azzal a baráttal végigtáncolt éjszaka képe is megfakul. Csak a pillantások, érintések érzete marad meg örökre.
Egykoron, hosszú évek múltán a ráncos, remegő kéz finom mozdulatokkal veszi magához ezt az irományt, s szorítja szorosan szívéhez meghatódva,

Mert, ami egyszer örömet okozott, örökké meg fogja tenni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése