2016. július 27., szerda

115.- Tetovált aljanép - Nyílt levél Dr Halmai Lillának


Tisztelt szóvivő asszony!

Az Ön által említett műveletlen rizikófaktorok nevében szeretnék nyilatkozni. (Igen, eszerint magam is közéjük tartozom.) 
Sajnálattal szembesültem a minap azzal a szomorú ténnyel, mely' szerint az emberi intelligencia csak a legcsekélyebb mértékben függ az iskolázottságtól. A begyöpösödött gondolkodásmódot, a rosszindulatú megnyilvánulásokat egyetlen oktatási intézmény sem tudja kiölni az emberekből. Így, mint a fenti példa mutatja, (minden személyeskedést mellőzve) Önből sem sikerült. 
Feltételezem, miután ilyen kijelentéseket hangoztat nagy nyilvánosság előtt, akkor tisztában van azzal is, hogy a tetoválás, mint olyan, milyen régi történelemre nyúlik vissza. Példának okáért, hogy egy az 1990-es években az Alpokban talált kb 5000 éves múmia testét is már ilyesfajta motívumok díszítették, valamint, hogy az első fenn maradt írásos emlék Aetius orvostól származik a tetoválás technikájáról az időszámításunk előtti 6. századból. 
Manapság valamilyen szinten divattá vált. Nem csak a börtönviseltek, valamint alacsony végzettségűek viselnek mintákat a testükön, hanem becsületes, kiművelt emberfők is. Nem tudom a lelkemben hova tenni ezt a fajta fóbiát a "magunkfajtáktól". Mi a lelkünket, életünk fontos momentumait viseljük a bőrünkbe varrva. Ettől lennénk mi antiszociálisak és az ön szavait idézve rizikóhordozók? Nem látom a logikai összefüggést. Önnek eszerint bizonyára nincsenek például diplomás tetovált ismerősei. Nekem vannak. Szívesen bemutatnék párat.
Példának okáért, jómagam többek közt két nagy angyalszárnyat viselek a hátamon, ami számomra az édesanyámat jelképezi. Ő az, aki egész életemben óvott, szeretett, féltett, támogatott, s ez számomra azt jelenti, hogy egy nap majd szeretnék olyan szülőjévé válni a gyermekeimnek, mint amilyen Ő volt nekem és a testvéremnek. El lehet ítélni ezért egészen nyugodtan. Nem lesznek álmatlan éjszakáim, sőt idős koromban sem fogom bánni egyetlen percre sem, hogy így "elcsúfítottam" a testemet. 
Tudja mik köztünk az alapvető különbségek? Például, hogy mi tetováltak nem ítélkezünk azok felett, akiknek nincs motívum a bőrén, nem firtatjuk az okait, a végzettségüket, semmit.  
A magam részéről epillanatban technikusi végzettséggel rendelkezem, a jövőben tervben van felsőoktatási intézménybe is jelentkezni, addig is a vendéglátásban dolgozom. (Ahol ugye nyilvánvalóan antiszociális személyiséggel kell rendelkezzek, amikor napi 16 órákat mosolygunk a vendégekre...) 
Segélyszervezeteken élni sem szokásunk, sőt a magam részéről többször is támogattam a rászorulókat, a legtöbb esetben például ruhákkal.
Ezen sorokkal szeretném zárni a levelemet, bízva abban, hogy képes volt levonni a megfelelő konzekvenciákat és elgondolkodik a felelőtlen megszólalásain. Érdemes volna mindig, mielőtt kinyitja a száját.

Tisztelettel

2016. július 19., kedd

114.-Végzet

"Nincs végzet csak, ha magad is bevégzed!"
Tele van a közösségi portál jobbnál-jobb idézetekkel arról, hogyan is kellene gondolkodnod, vagy élned a kis látszatéleted, amit mindenkinek mutatsz.
Szebbnél szebb helyekre jutsz el, mindenki a barátod, akik ellenségeid, mennyivel gyengébbek nálad, s voltaképp nem érnek semmit. El is hinném, csak a szemeden látszik a hazugság. Ott megjelenik egy kis árnyék, mikor épp a szíved hasad ketté, s Te mégis mosolyra húzod a szádat.
Elfordítod a fejed, ha erőszakot látsz, hallgatsz mikor hazudnak, kedveskedsz, miközben az arcába üvöltenéd mi van benned.
Az egész élet egy kibaszott színjáték. Őszinte pedig csak az, aki szeret. Érzéseket titkolni lehetetlen, hazudni róluk, hogy léteznek szintúgy.
Tüskékkel veszem magam is körbe a szívem, ide nem engedek senkit. Igyekszem nem rést hagyni, ahol besétálhatnak. Felnyársalok ártatlanokat, akik megpróbálják, magam pedig csak ülök, hátamat a falnak vetem, s a fejem csóválom. Miért teszik, ha tudják mi lesz a vége? Maguk sétálnak bele a halálba...
Magam kisurranok a hátsó bejáraton, ahol egy olyan embert látok, akinek mindig emelt főjében hatalmas viharok dúlnak. Mikor a szemembe néz, a saját végzetem látom. S mégis megfogom a kezét, magam csempészem be a vészkijáraton. Megismerem a történetét, s szép-lassan a tüskék még magasabbra nőnek, amelyben lesz egy gyönyörű botíves kapu. Megtört a páncél, elszakadt a húr, kifolyt egyetlen csepp a pohár vízből, s szép-lassan folyt végig mindenen, miközben hömpölygő folyóvá vált.
Innentől nem az ölt, ami szegény próbálkozók szívébe fúródott, hanem ami gyilkos-lassúsággal, kínzó fulladással küldte őket a mennybe, vagy a pokolba..
Magam pedig úszok. Élvezem, ahogy körülölel, lágyan simogatja a bőröm, miközben tudom, hogy egyetlen rossz mozdulattal vethet véget parányi létemnek. S ezért nem a víz lesz a hibás, hanem én, aki azt hittem egyenrangúak vagyunk..
Annyiszor hallottam, hogy "feltétel nélkül szeretni" meg "elvárások nélkül".. A szerelem a világ leggyönyörűbb hóhéra.. Mert meghalunk tőle is, nélküle is.
Ha mindent kockáztatunk azért, aki legfájóbb és legszebb pillanataink okozója egyaránt... Akkor lehet ezt mondani. Semmikor máskor. Ha nem hozunk áldozatot, dobhatunk sutba mindent, mert kalap szart sem ér.
Két ember véletlen találkozása nem létezik. Ahogy előre elrendelés sem, de a Végzet.. Akinek a létezését nem tagadhatjuk meg.. Aki képessé tesz arra, hogy bármit túlélj, s akár arra is, hogy az utolsó pillanatban véreztessen ki...
Ellenállni nem tudsz, felesleges volna, nem te vagy az erősebb. A te dolgod egy. Küzdeni. Az utolsó szívdobbanásig..

2016. június 19., vasárnap

113.-Piros fehér zöld futball

Kétségem nincs afelől, hogy mára egész Európa a Futball EB- ről beszél. Fiatal, idős, rajongó és „ellendrukker”. Én a véleményem a magam laikus, női szemszögéből szeretném kifejteni.


A szakértelmem a témát illetően mindenképp megkérdőjelezhető. Meg tudok különböztetni, mondjuk egy tollaslabdát egy focilabdától, valamint tudom, hogy a 11-est 11 méterről rúgják. ( Amint pedig ezt a mondatot leírtam, azzal a lendülettel kerestem rá az egyik erre specializálódott felületen. 10,97 méterről történik, nem csaltak halvány rémképeim.) 

Rengeteg embert hallottam akiből kitör a tömény pesszimizmus ennek kapcsán. Azt mondják a Boss-nak ez újabb apropó lesz stadionépítésre, míg mások azt hozzák fel, hogy más sportokban jobb eredményeket érünk el, akkor miért van mindenki annyira piszokul oda attól, hogy "lőttünk pár gólt".
A hangsúly nem ezen van. Magyarországon az egyik legnépszerűbb sportról beszélünk. A kisgyerekek a pályán már ezt játsszák. Szerintem mindannyian tudunk olyat mondani, akinek nagy vágya volt ebben profivá válni. Van olyan is, aki mára egy más hivatásban vált nagy emberré, ettől függetlenül szívében mindig az az "egyszerű srác" marad, aki imádta rúgni a bőrt. Ezzel a legkevésbé sem arra célzok, hogy bármely mozgásforma előbbre való lenne a másiknál. Szerintem nem feltétlenül a gólokról szól ez sem. Persze, számít, hogy maradunk-e csoportelsők a továbbiakban, vagy elmegy-e Pityunak a Tippmixe az épp aktuális meccsen... 
Ez arról szól, amit már annyian megírtak és énekeltek, a hangzatos kijelentésekről, kőbe vésett szép szavakról, amely most éppen a szemünk láttára valósul meg és az az Összetartás. 
Amikor végignézek például a munkahelyemen a beülő vendégeken, ahogy minden szem a képernyőre mered, s mikor egyszerre ugrik fel mindenki, hogy: GÓL!(Na jó, általában az hangzik el, hogy "Benn van b.meg!" De a lényegen mit sem változtat.) Nem az ingyen fröccsön van a hangsúly. (Persze tikkasztó nyári melegben azért piszok jól tud esni...) Hanem arról, hogy boldog-boldogtalan egymás nyakába borul, senki nem nézi, hogy a másik fiatal vagy idős, PMFC drukker, esetleg lila-fehér, sőt az sem számít, hogy voltaképp tud-e bármit azon kívül a fociról, ha a kapuba bemegy a labda akkor kell örömködni vagy bosszankodni. 

Mindegy ilyenkor, hogy hol van az ember, mert ugyanaz a piros-fehér zöld szív dobban a világ bármely pontján hevesebbet. Például ahogy egy jó barátom internetes "tudósításait" nézem Londonból, mosolyra görbül a szám. Látom a mosolyát, s azokét, akik értünk szorítanak, keresztbe tett ujjakkal, ordítva. Közelebb érzem magamhoz olyankor, valahogy.. mintha nem kilométerek ezrei választanának el minket, hanem együtt drukkolnánk a "mieinknek" egy jó ital és valami finom étel társaságában. 
És tudjátok, én minden jóra büszke vagyok, ami pedig Hazai, arra pláne, legyen ez szép eredmény akár tudományosan, sportban, vagy bármiben, ahol valamit leteszünk az asztalra. Mégis... Úgy gondolom, hogy mikor az országban ilyen a helyzet amilyen (mert az előbb említett barátom is "nyilván", hogy kalandvágyból hagyta el az otthonát) akkor inkább azt kellene nézzük, hogy végre van egy dolog, amiben össze tudunk fogni! 

Mert tudjátok szerintem nem csak az számít, hogy hány pontot szerzünk,
hanem, hogy együtt álmodunk egy nagyot és közelebb hoz minket. 

2016. június 16., csütörtök

112.- Tűz és cigaretta

In medias res...

Mostanában egyre több embertől hallok nehéz sorsáról. Neki milyen borzasztó volt anno, vagy épp milyen küzdelmes a ma..s még milyen lesz a holnap!
Épp ma lehettem egy olyan négyszemközti beszélgetés egyik főszereplője, melynek témája az volt, hogy mennyiben befolyásoljuk mi a saját dolgainkat. Az Ő alapvető tézise szerint, ha sikeresek akarunk lenni első lépésként meg kell tanulnunk élni a felelősséggel, hogy igenis mi magunk vagyunk a saját szerencsénk kovácsai, míg én azt hoztam fel, hogy az esetek nagy többségében igaza van, ám de egy "egyszerűbb/kézenfekvőbb" példát véve, ha például több emberi tényező együttes jelenléte szükséges ahhoz, hogy minden a lehető legideálisabban alakuljon, akkor csak bizonyos százalékban vagyunk mi magunk a befolyásoló tényezők. Például egy párkapcsolat esetén két főről beszélünk. Ez esetben 50%-ot tesz ki szerény személyem.. S adhatok én bele 100-at, akkor is ki kell egészítenie a maga részével. A magam részéről úgy vélem minden emberi kapcsolat így működik. Én beleadom a részem, s ha ennyit tesz bele a másik fél is, akkor kiegyensúlyozott-jól működő viszonyról beszélünk, legyen szó akár barátságról,vagy bárminemű kontaktusról. 
Átgondolva a felvetéseket mindkettőnk részéről van igazság...
Csak együtt működünk. A mérleg leggyönyörűbb, fényesre suvickolt csillogó-villogó tányérja is csak olcsó kacat, ha a másik fele hiányzik. 
Életszagú példával élve, ülhetek itt a cigarettámmal és a kávémmal Freud-i mélységekig kielemezve akár saját, vagy épp bárki törékeny kis létét ezen a világon, ha nincs kivel megosszam. Illetve pontosítok. Mindig volna olyan, aki meghallgatna, okom panaszra természetesen most sincs. Az ellenben más kérdés, hogy kit óhajtok ezekbe a gondolataimba beavatni. 
Minden kimondott szavam által, apró lélekszilánkokat teszek a mellettem ülő kezébe. Bízom abban, hogy nem vágja meg egyetlen sem, s ő ezekben észreveszi, amit más nem. Azt ahogyan a nap ragyogó fénye visszatükröződik rajta. 
S, ha ezek a szívemből szólnak remélem addig is érnek el. Nem véletlen egyetlen érintésem sem, s valahol minden egyes pillantásomban megláthatod magadat, s egyaránt engem is. Mire felfognád közel kerültél hozzám lelkileg. Bennem az igény magva csírázik, nő egyre nagyobbá, s erősebbé, hogy halljalak. Nem kimondanod kell feltétlenül, hisz sokszor nincs szükség rá. 
Egyre inkább rájövök, hogy az emberi emóciók szinte mindegyike az elmétől teljesen független. Nem döntünk arról, hogy kiben, mikor és miért kezdünk bízni, csak egy nap arra ébredsz, vagy azzal a képpel fekszel, hogy valaki ujját a szájára téve csendre intett, s lábujjhegyen belopózott az életedbe. 
Onnantól pedig adott a hát, ami mögé bújtat a világ elől, a váll, amire hajthatod a fejed és a részek, amik kerek egésszé lettek. :) 

2016. június 8., szerda

111.-Rosétól ázott szó

Szól a zene. Tipikus mai slagerek. Egyszerűen nem megy velük az azonosulás. Én még abban a hiszemben nőttem fel, hogy a dolgoknak értéket kell közvetíteniük. Ám mindenféle negatív felhang nélkül köztünk szólva, ma már sokaknak az a szórakozás, hogy talaj részeg történéseiket közvetítik a bohó és gyarló ifjúság felé, s nem veszik észre, hogy mennyire silány az, amit ők nagy hanggal életszínvonalnak mernek nevezni. Elnézés van, tisztelet annál kevésbé. Fiatalon mindenki meg meri tenni csukott szemmel a maga kockázatos kis játszmáit. Nem néznek semmit, s voltaképp nincs is szükség rá, hisz csak magukért felelnek. A szellem bölcsül, a test öregszik, a szív viszont ugyanolyan felelőtlenül szeret, mint ahogyan arra teremtették. Mennyivel egyszerűbb volna, ha tudatosan választhatnánk ki, ki az akinek egyetlen puszta tekintetétől is megugrik a pulzusunk. Vajon akkor is ekkora létjogosultsága volna a pillanat varázsainak? Akkor is csillogó szemekkel, arcunkon zavart mosollyal tekintetenénk vissza azokra a momentumokra? Esetleg egész életünkben azon tűnődnénk, hogy vajon mi az, ami olyannyira hiányzik? Hisz ilyenkor, ha szívedben forró napsütés perzsel, csiripelnek a madarak, s értelmét látod felkelni reggelente.. Akkor szerelmes vagy. De bármilyen intenzív is legyen súlyosabb, mint bármely fizikai sérülés, amibe akár majd bele is halsz. Egy darabig koplalhatsz, szomjazhatsz, forgolódhatsz álmatlan/rémálmos éjeken át, de nem szeretni nem vagy képes. Tekintsünk el az egyik legáltalánosabb közhelytől, hogy az ember társas lény, nem erről van szó, még ha tény is. Az elkeserítő realitás az, hogy akit Nagy Ő-nek nézel nem biztos, hogy a legideálisabb időszakban toppan be az életedbe. Mikor a legkevésbé várnád, akkor bukkan fel álmatlan ejszakáid legszebb oka. Akinek egyetlen apró megjegyzésedtől tett mosolya egész napod szebbé varázsolja, sőt... Minden pillanatot mikor szabad. Ha azért vonz, mert tiltott, akkor csak csábít, de nem szereted. Arra pedig, hogy mélyebb érzéseid támadtak akkor jössz rá, mikor az van benned, hohy egyetlen álmatlanul töltött éj sem sok, hogy mosolyogni lásd.

2016. június 7., kedd

110.- Csukott szemmel

" Drága Queenie!

Miközben ezeket a sorokat írom csak annyi jár a fejemben, ha egy ideális világban élnénk, te nem léteznél s, ha mégis, akkor sem ebben a formában.
Az én szívem sajdul bele néha, mikor benned magamat látom, ahogy rohansz a vesztedbe, de tudod drágám, én sem tennék máshogy. Ismerlek, mint a tenyeremet és azt hiszem pontosan tudom mi van benned most.
Emlékszem mikor annak idején döntéshelyzet elé kerültél. Maradsz az ingerszegény-komfortzónádban, ahol a megszokottság a prioritás, hiszen ezt várták el tőled, vagy felrúgsz mindent és lépsz csukott szemmel a végtelenbe. Nem tudhattad, hogy szilárd talaj lesz-e a lábad előtt, vagy már épp a szakadék peremén egyensúlyozol, de belevágtál. Tudod, nagyon büszke voltam, hogy azt mondtad egyetlen percnyi boldogság is többet ér akár az életen át tartó unalmas-állandóságnál. Szeretni születtél drágám, s ezért vagy valahol belül mindig boldog, mert azt az utat járod, amit jónak érzel, nem pedig amit mások előírnak neked.
Emlékszem magam is, hányszor tiltakoztak kézzel-lábbal egy-egy hajmeresztőbb ötleted hallatán, s ha köztünk marad töredelmesen be kell vallanom, hogy sokszor én is csak a fejem fogtam, hogy mit művelsz.. Te ellenben mindig hatalmas mosollyal, szemedben elszánt csillogással, szívedben töretlen hittel és meggyőződéssel azt mondtad "Nem érdekel! Megcsinálom, mert meg kell tennem!"
Valahol most is így vagyok ezzel. Féltelek mindentől, leszámítva, hogy töretlenül bízom benned utolsó szívdobbanásomig. Van, ami örök. :)
Tudom, hogy annak ellenére milyennek mutatod magadat benned van örökké a kétely, mi lesz, függetlenül attól, hogy mikor a pillanatot lehetőséged van megélni megteszed. Ellenben én látom az arcod, amit más nem. Még Ő sem, csak mindig egy-egy apró szeletet.
Tudod a szerelem az az érzés, mikor tudod, hogy vár valaki, valahol a világban, aki kezében tartja egész létezésed kulcsát.- Mindig az egyik kedvenc idézetünk volt. Sosem veszti aktualitását. Nem akarlak lebeszélni, csak kívánom, hogy légy boldog. Tudom, hogy bármi lesz a végkifejlet, boldog leszel valahol, mert te igazán abba halnál bele, ha nem érinthetnéd meg, s nem nézhetnél rá úgy, hogy abból érezze, valahol mindig is téged keresett, ahogyan vica versa.
Szurkolok, s hiszem, hogy akiknek együtt kell lenni, azokat még az ördög is egymás után tolja, ha kell talicskán.
Ha kérhetlek valamire, őrizd meg magad utolsó szívdobbanásodig és csak szeress! Ne ronts el egy tökéletes pillanatot őrlődéssel! És kívánom soha az életben ne kelljen feltenned a kérdést, hogy mi lett volna, ha van elég bátorságom boldognak lenni...
Ölellek: Bonnie"

2016. május 27., péntek

109.- Nyuszi vagy McFly! - avagy a beszariság pszichológiája

Lehet szépíteni a dolgokat, felvezethetném finoman is a témát, de ti nem erre vagytok vevők és mi tagadás a lelkem minden apró szegmense tiltakozik ellene. Tehát kezdjük in medias res.
Legjobb barátommal beszélgettünk ma éjjel épp arról, hogy én az a fajta vagyok, aki imád utazni és nem csak azt a pillanatot akarja kiélvezni, mikor megérkezik. A legtöbb ember viszont, aki ezt állítja magáról, hazudik, leginkább önmagának. Hiszen csak a célba érés lebeg a szeme előtt, ezért hajlandó leküzdeni a legkeményebb akadályokat is (amiket leginkább ő állított magának). De tegyük a szívünkre a kezünket...

Te is kurvára össze fogsz roskadni, ha célba érsz! Mert onnantól nincs miért küzdened. Visszafordulnál, újra lefutnád azt a maratonnak tűnő távot, mai eszeddel vennéd ugyanazokat az akadályokat, mert beszartál, hogy valóra vált a vágyad. Nem tudsz vele mit kezdeni. Mert piszokul csábító volt, míg csak ábrándként sejlett fel előtted. Elgondolkodtál azon, hogy TE mit kezdenél, ha minden álmod hirtelen valóra válna? Igen sanszos, hogy belepusztulnál.
Két lehetőség van ilyenkor: Az első, hogy a cél előtt fél méterrel leülsz, elkezdesz a porba rajzolgatni és magadba zuhansz. Kérdéseket teszel fel magadnak, kételkedsz mindenben, ami körbevesz. Majd végignézed lassított felvételként, ahogy aki végig mögötted futott beér. Aztán elkezdhetsz rinyálni, mint egy fürdős-kurva, hogy mégis mi a francot képzel ez magáról, majd sír a szád, szitkozódhatsz, hogy hiszen végig te voltál jobb, akkor miért pont ő? Egyszerű a válasz, azért, mert te magad basztad el.
A másik alternatíva viszont, hogy eltekintesz attól, hogy már alig van erőd ahhoz is sokszor, hogy talpon maradj, mert az élet piszokul nehéz tud lenni, de egy utolsó nagy levegővel beérsz. Első leszel, győztél! A jól megérdemelt díjjal a kezedben remegő szívvel csak vigyorogsz még, ha belül össze is csinálod magad, mert nem tudod mi lesz ezután. Arról sosem mutat képet a mese, hogy mi történik a boldogító csók után. Nem derül ki, hogy Hamupipőke horkol, Ariel csámpás és Csipkerózsika egy hisztis liba lesz, mikor rátör a PMS. A pakliban benne van, hogy ez lesz életed legjobb, vagy legrosszabb döntése. A dolgok nem feketék vagy fehérek, kockáztatni pedig kötelező. Élsz, vagy meghalsz. Ha nem döntesz, akkor az Élet fog, mert olyan nincs, hogy semmi nem történik.
Az életünk végén sosem bánjuk meg azokat a döntéseket, amiket meghoztunk, csak azokat a dolgokat, amikhez túl gyávák voltunk, hogy meglépjük, megtapasztaljuk, megéljük..
És tudod mit? Ha gyáva vagy megélni az álmaidat, akkor rohadtul meg sem érdemled, hogy megvalósuljanak és boldog lehess!

Csak egy valamit kérek, hogy jegyezz meg
Egyszer és mindenkorra: 
Ha kockáztatsz, veszíthetsz,
Ha nem... Már vesztettél!