2016. május 22., vasárnap

108.- Lotyók és műmájerek

Tisztelt Széplelkű olvasóim!
Ezúton kérlek benneteket, hogy hagyjátok abba az olvasást, mert a szalonképes megfogalmazásra ebben a bejegyzésben nem óhajtanék figyelmet fordítani. 

Az ember időnként kikapcsolódásra vágyik, s megesik, hogy jön a szikra, mi szerint ugorjunk be egy whiskey-re és pár csocsó mérkőzésre valamelyik szimpatikus kocsmába. Az elképzelést áthelyezzük a gyakorlatba és besétálunk egy felkapottabb helyre, ott biztosan lesz valaki, akit ki tudunk hívni. 
20 éves fejemmel öregnek tűnök a sok tinip.csa között, akik épp kufferkilógós miniruhában, köldökig érő dekoltázzsal, rázzák bele az aznap esti delikvens arcába magukat... Mert ennél diszkrétebben, vagy választékosabban ki sem tudnák fejezni, hogy "Haver, 2 Manhattan és addig kefélhetsz míg ki nem fulladsz!" A sok kis pöcsös meg csorgatja a nyálát és élvezkedik. Nulla meló és fullos élvezet, mert nekik több nem kell. Sivár érzelmi világuk nem társat kíván, csak az ösztöneik egy megfelelő méretű lyukat aznap estére. (Ha harangozni lehet benne az sem gáz. Lesz mit mesélni a haveroknak. A strigulát ugyanúgy be lehet húzni.)  Csak rajtuk ne ragadjon, mert még a végén a nevüket is meg kellene jegyezni. 
Kikérjük az italunkat legjobb barátommal és látja az arcomon a tömény undort, amivel végignézek a generáción, akiknek legdíszesebb példányait oda sodorta az élet aznap este (is). Pont mint azt a bizonyos szemetet...Összefújta őket is a szél. 
Előre megyek az asztalokhoz körbenézni, hátha ott jobb a helyzet, miközben pár becuccozott hegyi gorilla méretűre pumpált IQ harcos méreget. Nem tettem semmit a kirakatba, mégis úgy érzem magam, mint ha én lennék a kicseszett próbababa a kínai kirakatában.. Igyekszem nem tudomást venni róluk, s míg szabad pályát várunk felderengenek hasonló pillanatok. 
Példának okáért mikor egy kedves ismerősöm nem éppen a legdiszkrétebben (tegyük hozzá "kissé" illuminált állapotban) hozta a tudomásomra, hogy: "De bánom, hogy nem nyomtam nálad tovább a csengőt, téged jól meg lehetett volna baszni!"-majd ezzel a kijelentéssel rányúl a seggemre és csodálkozik, hogy akkora parasztsallert verek le neki, hogy hiába kétszer akkora, mint én a döbbenettől megborul. Mert van, amikor nem lehet szalonképesen lerendezni a konfliktusokat. Tetszik-nem tetszik, el kell fogadni. 
Megkapom a kérdést rendszeresen: Van pasid? S mikor erre (én hülye) őszintén válaszolok, akkor kapásból elkezdik lökni, hogy ők milyen jól bántak az exnőjükkel, aki viszont egy ordas nagy ribanc volt, de ők szeretnének bizonyítani egy arra megfelelő nőnek, hogy mekkora főnyeremények. Bizony haver, biztos vagyok benne, hogy álmatlan éjszakáim lesznek, ha nem látom az előterünkben a levetett rózsaszín airmax-ed és reggel nem kellene a fésűmért meg a hajvasalómért harcolnom. Amúgy meg a hóhér pöcsét nem érdekled, különben nem a napi kétszáz csücsörítős #yoloswag hashtages csúcsminőségű képeid kellene nézzem, mert Ájfonra meg Ikszpériára futja, de egy rohadt szótárra már nem telik, hogy helyesen megtanulj írni. S mikor mindemellett én maximálisan kulturáltan lekoptatlak, elmondasz mindenféle ordas ribancnak és elkezdesz a saját kategóriádban keresni. A 15 éves már kiégett csitrik közt, akik nyakig feltolt dekoltázzsal osztják meg mindennapjaik értéktelen perceit a nagyközönséggel, melyhez mély értelmű idézeteket csatolnak: "Szemembe nézel, szívembe láthatsz!" etc.. Oké kisanyám, néznék ők a két szép szemed, ha nem a hidegtől merevedő bimbóid szúrnák ki a szemüket a monitor túloldalán. 

Ezek után inkább van sok normális ember egyedül, mint kapcsolatban ilyenekkel. Ha pedig az ember megtalálja az ideális társat, akkor őt luxus elengedni..

 Mindemellett mindenki elég nagy már, hogy levonja a megfelelő konzekvenciákat. 

2016. május 14., szombat

107.- A sorok közt

Mikor az életem egyik része éppen kezd felépülni romjaiból, egy másik látványosan darabjaira hullik szét. A bizalom minden apró téglája életveszélyt jelent, s te is látod, nem maradt más, csak menekülni, hogy ne öljön meg. Nem kockáztatsz, egyszerűen, csak futsz. El a világ elől.
Mindeközben felteszik a kérdést: Miért? Mert külső szemlélő nem láthat semmit a lélekben dúló viharokból. Nem írom ki a homlokomra, hogy szinte már alig valakiben maradt őszinte-tiszta bizalmam. Kiszitáltam a mindennapjaimból azokat az embereket, akik segítség helyett sokszor csak belém rúgtak még egyet. 
Ám bár ezzel szemben nincs okom panaszra. Mikor minden látszat ellenére a leginkább egyedül éreztem magam bukkant fel az életemben valaki, aki anélkül, hogy tudott volna róla erőt adott, hogy folytassam. Nem hiszek a véletlen találkozásokban, mert nem létezhetnek.. 

Felcsengetek. Tudja, hogy jövök. Nem kérdezi hány óra van, vagy miért "zaklatom" őt szokásos kis hülyeségemmel, csak beenged. Pár ilyen alkalom után már rutinosan kidőlök a kanapéra. Csak mosolyog, miközben azt kérdi, milyen sört kérek. Rábízom, mondtam neki, hogy a társaság jobban érdekel. (mindamellett, hogy nála csak finomakat ittunk :)) Elmondom neki, ami nyomja a lelkemet, ő pedig figyel és mellettem áll, akkor is, ha nem tud konkrétan segíteni. Ennyi. Valahogy ezután már eszembe sem jutna folytatni az aggódást, a kattogást, mert azt érzem megnyugszik a lelkem. Itt vagyok, már semmi gond nincs. Ami adódik már csak a múlt egy kárhozott emléke, vagy a jövő ígérete, ezzel szemben csak a "most"-ot érzem. Ahogy beszélgetünk érzem, hogy akaratom ellenére megnyílok. Úgy beszélgetek vele, mint senki mással. Nincs színjáték, semmi dráma és már arra sem figyelünk, hogy feltétlenül szalonképesen fogalmazzunk. Olykor csak összenézünk és nevetünk egymás aranyköpésein és szavajárásain. 
Magam pedig mikor kimegyek az erkélyre cigarettázni is élvezhetem a társaságát, annak ellenére, hogy neki van esze és nem él ezzel a szenvedéllyel. Nézem ezt az embert, akivel rövid idő elteltével is úgy érzem magamat, mintha már egy élettel ezelőtt is jóban lettünk volna. Ő, aki mindennap szembesül tragikus és "Tyúkanyó" sorsokkal, mindamellett, hogy az emberi butaság sokszínűségét és végtelen mértékét is lehetősége van csodálni.. Akiről tudom, hogy feltette az életét arra, hogy egy szebb világban élhessünk... pontosan ő áll előttem. Ugyanaz az ember. Mosolyogva, fáradtan, papucsban, az erkély korlátjának dőlve, miközben a város fényeit nézzük. Sokszor el sem tudjuk képzelni, hogy mennyire sokat adunk másoknak azzal, akik vagyunk, s akivé válhatnak mellettünk. Önmagukká.

Az életben sokszor csak ennyi kell. Egy megmagyarázhatatlan jelenség, két ember, akik minden hasonlóságuk ellenére is különböznek, mint tűz és víz.. Nekik pedig talán fogalmuk sincs arról, mi, hogyan és miért volt vagy lesz,  mert csak a pillanat van. Semmi több. 

2016. május 9., hétfő

106.- Visszaszámlálás

"- Képzeld el édesanya, már csak napok kérdése! El sem merem hinni!
- Örülök Kicsim. Jó látni, hogy végre boldog vagy!"
Majd ezek után felhívtam a figyelmét, hogy
"Látod, milyen gyönyörű idő van? Hallod a madarak csiripelését?"- ránézek, épp pakolászik, mosolyog és közben bólogat. Majd még vagy 5 percnyi áradozás után csak ennyit tudok kipréselni magamból:
"Anya! Lennél oly tündér, hogy kifacsarsz? Szerintem már folyik belőlem a nyál, annyit érzelgősködök!"- elnevette magát. Hogyan másképp is reagálhatott volna? Nem egyszerű elviselni egy olyan embert, akinek az elméjét időnként hajlamos elborítani olyasfajta tiszta álmodozás, olyan őszinte vágyakozás, amelyre azt hinné az ember, hogy csak gyermekként képes.
Micsoda fatális tévedés! Milyen balga gondolat, hogy a felnőtt Nő minden pillanatban érett és felelősségteljes tud lenni. Pont, mint egy kamaszlány. Ahogy az itthoni ruhájában, kibontott hajjal végigugrálja és körbetáncolja a lakást, vagy mikor túlénekli a laptop hangszóróját. Tavasz van, hormonkavalkád, milyen egyszerű volna erre fogni. Ám magam szembesülök vele mindennap, mikor belenézek a tükörbe, hogy a mosolyt az arcomról akarattal sem tudnám levakarni. Olyan elvarázsolt tudok lenni, hogy nekimegyek a kapunak, mikor reggel elindulok és bocsánatot kérek tőle.
Egyszer azt mondtam a boldogság motiválatlanná tehet. Visszavonom, tévedtem. Ezzel akkor szembesültem, mikor komoly szituációban teljes figyelmemet az előttem sorakozó feladatokra tudtam összpontosítani. Ilyet még nem láttam, s megvallom, ha más meséli az arcába nevetek. Még, hogy ezért tanuljon meg az ember koncentrálni. S mókás, hogy mennyire lehetséges.
Szemed előtt lebeg a cél, a teljesítés áll a prioritási lista élén. Elbotlasz, összetöröd magadat, vannak akik beléd rúgnak még kettőt, mindezt segítő szándéknak álcázva, de felkelsz. Mert vannak akik tényleg a kezüket nyújtják s, ha kell az arcodba üvöltik, hogy "Kelj már fel! Nem teheted meg, hogy elbuksz!"-ez erőt ad és kitartasz. Majd a célegyenesből visszatekintve a boldog pillanatokra, s a gyötrelmes napokra egyaránt, azt mondod, hogy ezt az érzést mégsem cserélnéd el semmiért.
Napközben a buszon zötyögve elkezdtem számot vetni az elmúlt több, mint fél évről. Miből mivé lettem? Hova lett az önmarcangoló Viki, aki magába roskadva várta a jószerencsét, s mikor született meg az, aki ma vagyok. Aki már tényleg magasról tesz az intrikákra, a pletykákra, azokra az emberekre, akik popcornnal a kézben azt hitték, hogy: A Bukás című filmre ültek be, majd szembesülnek azzal, hogy azt a másik teremben vetítik.
A válasz pedig nagyon egyszerű. Boldogságra teremtettem és sikerre, ahogy mindenki, aki elhiszi magáról. S a végére pedig csak ennyi:
Minden mesének Happy End a vége. 
Ha még nem ott tartunk, akkor a történet sem fejeződött be.
Xoxo: Bonnie

2016. május 2., hétfő

105.- Kirakós darabkák

Valahogy ezeket a kora hajnali órákat nekem találták ki. Ezekben az órákban legtöbbször még vagy már ébren vagyok akkor is, ha épp nincs semmi dolgom.
Mindenki úgy gondolja ez egy új nap kezdete. Ám ahogy az ágyam karzatán üldögélve nézem a hatalmas ablakomból a napfelkeltét, úgy ötlik gondolatképp a fejembe, hogy a kezdet mellett ez a befejezés is voltaképp. Az éjjel kalapját emeli, s ma reggel könnyes szemmel búcsúzik, hideg, esős időt hagyva maga után. Mikor az ember felébred igyekszik nem úgy indítani a napját, hogy magával hozza az előző napok gondját, hanem már előre az aznapitól fél. Mi vár rá? Milyen lesz a légkör benn a melóhelyen, vagy épp az iskolapadban vési hosszú percek striguláját a kopott fapadokba, míg áhítattal rimánkodik magában, hogy a csengő harsány-dobhártya szaggató -rekedt hangján felsüvítsen. Milyen mókásak is vagyunk mi emberek. Folyton csak várunk, álmodjuk télen a forró nyarat, reggel a nap végét, s közben szépen-lassan leperegnek a homokszemek az órában. Míg rá nem döbbenünk, hogy ez a jelenlegi az egyetlen pillanat, amelyet meg tudunk élni. A múltat megváltoztatni nem tudjuk, s a jövőnek mindössze legszebb álmaink és leghűebb reményeink áldozhatjuk. Az egyetlen amit tehetünk, hogy most állunk neki megvalósítani őket, felesleges azon keseregni már, miért nem tettük meg ezt sokkal korábban.
No hiszen, beszélek itt a könnyed életszemléletről, laza hozzáállásról, s közben bort iszom. Magam sem így cselekszem. Azzal, hogy leírom mennyire másképp akarom csinálni, voltaképp a saját lelkem nyugalmát próbálom megőrizni.
Imádok olyan dolgokat leírni, amire azt mondják a szavak már kevesek. Költői eszközökkel, s igazán csak az érintettek által értett helyzetjelentésekkel kifejezni, ami bennem van. Oly' sokszor regélek szerelemről, nagy érzésekről, mert ez igazán foglalkoztat. Azt hiszem minden látszat ellenére érzelmes kis lelkivilággal rendelkezem, amely okán múzsának mindig van tere és lehetősége homlokon csókolni.
Épp a minap a hibákról esett szó, hogy kinek mi van a negatívumai közt, amivel épp valaki próbálja magát lebeszélni rólunk. Bele sem merek gondolni, hogy volt-e valaha olyan, aki épp az általam olyannyira titkolt vélt vagy valós gyengeségeimmel próbálta lebeszélni magát arról, hogy mellém szegődjön. Mindig ezt tanácsolják az embernek, hogy mérlegeljen, ámde a másik oldalról tekintve meglehetősen hátborzongatónak érzem.
Az élet egy nagy puzzle, ahol az egész képet talán sosem fogjuk látni egészében, s mi mégis csak hűen rakjuk az apró darabokat. Szép-lassan rájövünk, mi az ami passzol, mi való odébb és mi az, aminek helye nincs az összképben. Ám mégis vannak dolgok, amik sosem változnak. A lap amelyre kirakjuk, s az, aki játszik. Hiszen móka ez, ha úgy akarjuk látni.
Mégis.. Oly' hiábavaló a töprengés mindarról, ami ez után következik. Találgatunk, filozofálgatunk, majd az élet mutat egy olyan alternatívát, amely bennünk fel sem merült. Így válik izgalmassá, kerülnek új emberek, új szituációk az életünkbe.
S, hogy az a darab passzol-e.. Majd eldönti maga a részecske. Néha nem mi szabjuk meg a játékszabályokat. Egy biztos: Bármi történjék is, az életünk a saját kezünkben van.

2016. április 28., csütörtök

104.- Mi életed vágya?

Bolondulok a motivációs videókért. Ezek azok, amelyek a legmélyebb pontról is képesek segíteni, hogy felálljak és, ha motivált is vagyok, csak még inkább segítenek. 
Amióta akkor is nézem, ha jó a kedvem egyre több olyat találok, amelyen utána akár napokat is képes vagyok elmélázni. Nem meglepő, most is így jártam. :) 

A kérdésem adott: Mi a szíved vágya? Mit tennél akkor, ha a pénz, mint olyan többé nem számítana? 
Felsejlett fejemben a régmúlt egyik kedves emléke, mikor óvodás kisgyermekként megkértek minket rajzoljuk le, mivel szeretnénk foglalkozni, ha felnövünk. Rengeteg csillogó szemű kisgyermeket látok magam körül, akinek ceruzája alatt serceg a papír. Állatorvos, űrhajós... S én csak mosolyogtam alkotás közben. Lerajzoltam magamat egy ceruzával és egy "teleírt" papírral. Majd odajöttek az óvónők és csak pislogtak. 
" - Ez vagy Te?"-kérdezték.
- Igen. Én, ha nagy leszek, író leszek!- vágtam rá azonnal. 
- Miről szeretnél majd írni?
- Mindenről, ami eszembe jut és tényleg érdekel.- láttam elgondolkodtak a válaszon. Valószínűsíthetően nem is tudták mire vélni.. Majd feltették a kérdést, hogy mi a célom ezzel? Mert egy orvosnál például egyértelmű, hogy gyógyítani szeretne, nálam (szerintük) nem volt az.
- Én is segíteni akarok. Azoknak az embereknek, akiknek szükségük van rám." 
Mosolyogtak és arrébb mentek, megnézni a többiek alkotásait. Kifejezetten zavaró volt, hogy kételyeket láttam az arcukon, s a délutáni szieszta közben kihallgattam a beszélgetésüket alvást színlelve, mikor kitárgyalták, hogy beszélni kellene a szüleimmel, vagy velem, hogy álmodozzak inkább valami szakmáról, amivel nem fogok éhen halni, mert íróként nem valószínű, hogy lesz esélyem érvényesülni. Ám végül nem beszéltek senkivel, mélyen hallgattak. Bizonyára úgy gondolták ki fogom nőni. 1999 óta leghanyagabb számításaim szerint is 17 év telt el, a világ változott, valahol én is, ám az álmaim nem fakultak szemernyit sem.  
Teszek kitérőket, tény és való. Nagy baj velem, hogy a hideg ráz a puszta gondolattól is, ha valami az ölembe hullik. Nem szeretek azonnal megkapni dolgokat. Küzdeni vágyom és játszani, ezzel pedig időnként elkényeztet az Élet, kihívásokból jut éppen elég. Volt idő, mikor annyi, hogy azon gondolkodtam feladom és beletörődöm egy középszerű életbe, elszegődöm valahova és küzdök a létfenntartásért, miközben olyat csinálok, ami piszokul hidegen hagy. Remekül hangzik nem? Mégis belevágtam. Úgy döntöttem meg akarom tapasztalni, hogy milyen is ez és félig még csitri fejemmel úgy gondoltam okosabb most tapasztalatot szerezni, mint mondjuk család mellett rádöbbenni arra, hogy 40 évesen szakmailag kiégtem. 
Legnagyobb szerencsém talán, hogy volt, aki mindig hitt bennem, bármit csináltam. Aki már évtizedekkel ezelőtt is csak annyit mondott, hogy az lehetek, aki csak szeretnék, mert képes vagyok Rá! S, hogy ő mellettem fog állni, bármit teszek is. Eltelt 2 évtized, s betartotta az ígéretét. Ő volt az Édesanyám. Mindmáig Ő az az ember, aki akkor is hisz bennem és lelket önt belém, mikor már én sem magamban. Már csak ez is erőt ad, hogy egy nap majd azért legyek név, mert az igazat mondtam és kiálltam azokért, akik nem voltak képesek lehetőségeik okán Önmagukért. 
Én ezért csinálom. Nem vágyom gazdagságra, kacsalábon forgó villára. Egyszerűen, csak... Boldog leszek! 

2016. április 22., péntek

103.- A Végzet Emlékirataiból- Az Utolsó

A ma hajnali órákban megfogalmazódott bennem a gondolat, amelyen már régóta filozofáltam: "Mi lesz, ha?"
Soha nem hittem volna, hogy erre az elhatározásra jutok, de magam döntöttem úgy, hogy semmi sem lesz. Egyszerűen már magamnak sem hazudhatok tovább, hogy egy olyan ember méltó a bizalmamra, aki voltaképp nem. Emberileg nagyra becsülöm, félreértés ne essék, de besokalltam. 
Naiv kislányként hesegettem el folyton-folyvást a gondolat legkisebb szikráját is, hogy lépnem kellene, mielőtt én látom kárát, papoltam arról, hogy meg kell becsülni magunkat, s miközben oly' sokan mondták mennyit segítettem nekik, addig magamat mindig egy alsóbb polcra helyeztem másoknál.
Hittem benne akkor is, mikor mindenki azt mondta, nyissam már ki a szememet. Hajlandó voltam eltekinteni attól, hányszor lett volna szükségem rá és nem volt ott. 
Nem az a fajta ember vagyok, aki azt várja el a környezetétől, hogy mindig ő legyen a középpontban. De amíg én bárkinek tartom a vállam, hogy felfogja a könnyeit, és hátamat használom pajzsként, hogy felfogjam vele az őt ért támadásokat, addig meg tudnám becsülni, ha ez kölcsönös volna. 
Míg PSz vacillál és terepszemlét végez, én döntöttem. Hadd keressen tovább, én kiszállok a játszmából végleg, mielőtt igazából rákezdene. Meguntam folyton érzéketlennek mutatni magam és a gyermeki játékokat, miközben a szeretteim kezükkel az arcuk előtt figyelték, hogyan sérültem újra és újra. 
Én a Végletek Embere vagyok és a dolgokhoz csak kétféleképp tudok hozzáállni: Nagyon vagy sehogy. 
Már kisgyermekként is eképp viselkedtem, ha valami érdekelt abba teljes szívvel-lélekkel belevetettem magam, s nem számított mennyi akadályt gördít elém az élet, mert harcos típus voltam, vagyok és leszek is még élek. 
Nem vagyok hajlandó feladni az elveim, az álmaim, pláne nem Önmagam, azért, hogy valaki egy alternatívaként tekintsen rám, esetleg rájöjjön a dolgok mikéntjére! Egyszerűen... én vagy győzedelmeskedem, mint egyetlen, vagy pedig felveszem kalapom, legbájosabb mosolyom, s érzéketlen búcsú után integetek a múlt felé. 
Mindig mire pontot tettem volna a dolgok végére, ő tett egy vesszőt, hogy ne tudjam befejezni. Magam pedig hagytam, egészen mostanáig. Többé már nem. 
Az Életemben a továbbiakban olyannak van helye, aki Önmagamért szeret, elfogad és nem csak a sokadik vagyok a prioritási listáján. Cserébe, én ugyanígy állok hozzá. Ezt kívánom csak hozzáfűzni a búcsúhoz így a végére.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

2016. április 16., szombat

102.- A Végzet Emlékirataiból 8.- Levél PSz-nek

Szép Napot a Kedvesnek!

Oly' sok a gondolat, s mily' kevés a szó. Szívem elmondaná, mindazt mi belőle kikívánkozik, s az elme... az a bonyolult, pedig megakadályozná. "Mire jó ez?"- nos, talán könnyebb lesz. :)
Mindig mikor látom Önt, annyi érzés tolong fel bennem, őszinte szívből jövő szeretet mellett a kétely, s a félelem. Vajon, ha tudná, érdekelné? Többre tartana, mint azokat a puszta kósza gondolatokat, melyek átfutnak önön, mikor szájához emeli a sörös korsót harsány kacagás közepette, mert egy cimborája, valami mókásat mondott?
Esetleg csak egy lennék a millió alternatíva közül, kik azt hitték átlátnak mosolyán, s komolyan bedőltek az illúziónak, hogy többet jelentettek egy puszta kalandnál? Oly' sokszor méláztam ezen, féligszítt cigaretták ezreit leégetve. A szűrő már perzselte ujjaim, s magam még mindig csak néztem a végtelen távolt, a hulló leveleket, a havas tájat, s mostanra már a virágzó természetet. Éreztem kabátomon az eső fürgén hulló cseppjeit, fújt kemény-hideg téli szellő könnyeket a szemembe, s most a széken kinyújtott lábaim simogatják a tavaszi napsugarak. Nekem pedig ugyanazok az emlékek okoznak bágyadt pillanatokat, miközben mindkettőből egyre több lesz.
Sokszor szólt úgy másokhoz, hogy éreztesse, maga az, aki a lovon ül, s ön mellett a gyalogság. Csak, hogy mellettem nem, s miért is tette volna? Hiszen tudta, szinte teljesen fegyvertelen vagyok.
Azt tartom magaménak, amivel az Élet ajándékozott meg, Önnön magamat. Sem többet, sem kevesebbet adni én nem tudnék. Ha ez nem elég? Vigye el az ördög, s keressen olcsó szajháknál boldog éjszakákat, s kajtassa tovább a boldogságot, amelyre olyannyira vágyik. Nem vagyok könnyű préda, s ezt azt hiszem tudja is. De ön a vadász, én a vad. Nem gondolom, hogy reszortom volna meghódítani. Láttattam magamból apróbb szeleteket, ahogy fotelének karfáján keresztben ülve, néztem a távolba, s megnyíltam, vagy amikor az ablakában ülve, fejem odahajtottam a vállára. Én azokban a pillanatban nem kívántam mást. De valahol mégis... Több kínt.. Azt, aki reggelente felhúzza a ruháját, s hatalmas mosollyal áll neki a legnehezebb napjának is. Azt, akihez ezek a sorok íródnak.
Először, s utoljára teszem meg, hogy ilyen pőrére vetkőzöm, s kiadom lelkem legmélyebb rezdüléseit. De ne vegye oly készpénznek, hogy itt vagyok, ó ne! Mert amilyen villámcsapásként érte a megjelenésem, úgy is fogok eltűnni, ha azt érzem nem becsül eléggé. Akkor is, ha mélyen belül millió apró darabra hullnék.
Vágyom arra, hogy egy reggel úgy ébredjünk egymás mellett, hogy minden rendben van. Nem kell sietnünk sehova, csak a vállára fekszem, s önfeledten-gyermekként élvezzük a pillanatot, mintha több ebben a rongyos életben nem adódna belőle. Bár azt hiszem ennek a mesének a varázsát igazán a sok küzdelem adja meg, mely messze eltol, s mégis összeköt. Csak annyit tudok, hogy bármi történik, már semmi nem lesz ugyanaz, mint azelőtt, mielőtt megismertem. S más lehetőségem nem lévén, csak bízom a Boldog végkifejletben, mert Ön mellett egyszerre vagyok érett nő, s bohó kislány.. Önmagam.
Csóközön
Bonnie