105.- Kirakós darabkák

Valahogy ezeket a kora hajnali órákat nekem találták ki. Ezekben az órákban legtöbbször még vagy már ébren vagyok akkor is, ha épp nincs semmi dolgom.

Mindenki úgy gondolja ez egy új nap kezdete. Ám ahogy az ágyam karzatán üldögélve nézem a hatalmas ablakomból a napfelkeltét, úgy ötlik gondolatképp a fejembe, hogy a kezdet mellett ez a befejezés is voltaképp. Az éjjel kalapját emeli, s ma reggel könnyes szemmel búcsúzik, hideg, esős időt hagyva maga után. Mikor az ember felébred igyekszik nem úgy indítani a napját, hogy magával hozza az előző napok gondját, hanem már előre az aznapitól fél. Mi vár rá? Milyen lesz a légkör benn a melóhelyen, vagy épp az iskolapadban vési hosszú percek striguláját a kopott fapadokba, míg áhítattal rimánkodik magában, hogy a csengő harsány-dobhártya szaggató -rekedt hangján felsüvítsen. Milyen mókásak is vagyunk mi emberek. Folyton csak várunk, álmodjuk télen a forró nyarat, reggel a nap végét, s közben szépen-lassan leperegnek a homokszemek az órában. Míg rá nem döbbenünk, hogy ez a jelenlegi az egyetlen pillanat, amelyet meg tudunk élni. A múltat megváltoztatni nem tudjuk, s a jövőnek mindössze legszebb álmaink és leghűebb reményeink áldozhatjuk. Az egyetlen amit tehetünk, hogy most állunk neki megvalósítani őket, felesleges azon keseregni már, miért nem tettük meg ezt sokkal korábban.
No hiszen, beszélek itt a könnyed életszemléletről, laza hozzáállásról, s közben bort iszom. Magam sem így cselekszem. Azzal, hogy leírom mennyire másképp akarom csinálni, voltaképp a saját lelkem nyugalmát próbálom megőrizni.
Imádok olyan dolgokat leírni, amire azt mondják a szavak már kevesek. Költői eszközökkel, s igazán csak az érintettek által értett helyzetjelentésekkel kifejezni, ami bennem van. Oly' sokszor regélek szerelemről, nagy érzésekről, mert ez igazán foglalkoztat. Azt hiszem minden látszat ellenére érzelmes kis lelkivilággal rendelkezem, amely okán múzsának mindig van tere és lehetősége homlokon csókolni.
Épp a minap a hibákról esett szó, hogy kinek mi van a negatívumai közt, amivel épp valaki próbálja magát lebeszélni rólunk. Bele sem merek gondolni, hogy volt-e valaha olyan, aki épp az általam olyannyira titkolt vélt vagy valós gyengeségeimmel próbálta lebeszélni magát arról, hogy mellém szegődjön. Mindig ezt tanácsolják az embernek, hogy mérlegeljen, ámde a másik oldalról tekintve meglehetősen hátborzongatónak érzem.
Az élet egy nagy puzzle, ahol az egész képet talán sosem fogjuk látni egészében, s mi mégis csak hűen rakjuk az apró darabokat. Szép-lassan rájövünk, mi az ami passzol, mi való odébb és mi az, aminek helye nincs az összképben. Ám mégis vannak dolgok, amik sosem változnak. A lap amelyre kirakjuk, s az, aki játszik. Hiszen móka ez, ha úgy akarjuk látni.
Mégis.. Oly' hiábavaló a töprengés mindarról, ami ez után következik. Találgatunk, filozofálgatunk, majd az élet mutat egy olyan alternatívát, amely bennünk fel sem merült. Így válik izgalmassá, kerülnek új emberek, új szituációk az életünkbe.
S, hogy az a darab passzol-e.. Majd eldönti maga a részecske. Néha nem mi szabjuk meg a játékszabályokat. Egy biztos: Bármi történjék is, az életünk a saját kezünkben van.