106.- Visszaszámlálás

"- Képzeld el édesanya, már csak napok kérdése! El sem merem hinni!
- Örülök Kicsim. Jó látni, hogy végre boldog vagy!"
Majd ezek után felhívtam a figyelmét, hogy
"Látod, milyen gyönyörű idő van? Hallod a madarak csiripelését?"- ránézek, épp pakolászik, mosolyog és közben bólogat. Majd még vagy 5 percnyi áradozás után csak ennyit tudok kipréselni magamból:
"Anya! Lennél oly tündér, hogy kifacsarsz? Szerintem már folyik belőlem a nyál, annyit érzelgősködök!"- elnevette magát. Hogyan másképp is reagálhatott volna? Nem egyszerű elviselni egy olyan embert, akinek az elméjét időnként hajlamos elborítani olyasfajta tiszta álmodozás, olyan őszinte vágyakozás, amelyre azt hinné az ember, hogy csak gyermekként képes.
Micsoda fatális tévedés! Milyen balga gondolat, hogy a felnőtt Nő minden pillanatban érett és felelősségteljes tud lenni. Pont, mint egy kamaszlány. Ahogy az itthoni ruhájában, kibontott hajjal végigugrálja és körbetáncolja a lakást, vagy mikor túlénekli a laptop hangszóróját. Tavasz van, hormonkavalkád, milyen egyszerű volna erre fogni. Ám magam szembesülök vele mindennap, mikor belenézek a tükörbe, hogy a mosolyt az arcomról akarattal sem tudnám levakarni. Olyan elvarázsolt tudok lenni, hogy nekimegyek a kapunak, mikor reggel elindulok és bocsánatot kérek tőle.
Egyszer azt mondtam a boldogság motiválatlanná tehet. Visszavonom, tévedtem. Ezzel akkor szembesültem, mikor komoly szituációban teljes figyelmemet az előttem sorakozó feladatokra tudtam összpontosítani. Ilyet még nem láttam, s megvallom, ha más meséli az arcába nevetek. Még, hogy ezért tanuljon meg az ember koncentrálni. S mókás, hogy mennyire lehetséges.
Szemed előtt lebeg a cél, a teljesítés áll a prioritási lista élén. Elbotlasz, összetöröd magadat, vannak akik beléd rúgnak még kettőt, mindezt segítő szándéknak álcázva, de felkelsz. Mert vannak akik tényleg a kezüket nyújtják s, ha kell az arcodba üvöltik, hogy "Kelj már fel! Nem teheted meg, hogy elbuksz!"-ez erőt ad és kitartasz. Majd a célegyenesből visszatekintve a boldog pillanatokra, s a gyötrelmes napokra egyaránt, azt mondod, hogy ezt az érzést mégsem cserélnéd el semmiért.
Napközben a buszon zötyögve elkezdtem számot vetni az elmúlt több, mint fél évről. Miből mivé lettem? Hova lett az önmarcangoló Viki, aki magába roskadva várta a jószerencsét, s mikor született meg az, aki ma vagyok. Aki már tényleg magasról tesz az intrikákra, a pletykákra, azokra az emberekre, akik popcornnal a kézben azt hitték, hogy: A Bukás című filmre ültek be, majd szembesülnek azzal, hogy azt a másik teremben vetítik.
A válasz pedig nagyon egyszerű. Boldogságra teremtettem és sikerre, ahogy mindenki, aki elhiszi magáról. S a végére pedig csak ennyi:

Minden mesének Happy End a vége. 

Ha még nem ott tartunk, akkor a történet sem fejeződött be.

Xoxo: Bonnie