108.- Lotyók és műmájerek

Tisztelt Széplelkű olvasóim!

Ezúton kérlek benneteket, hogy hagyjátok abba az olvasást, mert a szalonképes megfogalmazásra ebben a bejegyzésben nem óhajtanék figyelmet fordítani. 

Az ember időnként kikapcsolódásra vágyik, s megesik, hogy jön a szikra, mi szerint ugorjunk be egy whiskey-re és pár csocsó mérkőzésre valamelyik szimpatikus kocsmába. Az elképzelést áthelyezzük a gyakorlatba és besétálunk egy felkapottabb helyre, ott biztosan lesz valaki, akit ki tudunk hívni. 

20 éves fejemmel öregnek tűnök a sok tinip.csa között, akik épp kufferkilógós miniruhában, köldökig érő dekoltázzsal, rázzák bele az aznap esti delikvens arcába magukat... Mert ennél diszkrétebben, vagy választékosabban ki sem tudnák fejezni, hogy "Haver, 2 Manhattan és addig kefélhetsz míg ki nem fulladsz!" A sok kis pöcsös meg csorgatja a nyálát és élvezkedik. Nulla meló és fullos élvezet, mert nekik több nem kell. Sivár érzelmi világuk nem társat kíván, csak az ösztöneik egy megfelelő méretű lyukat aznap estére. (Ha harangozni lehet benne az sem gáz. Lesz mit mesélni a haveroknak. A strigulát ugyanúgy be lehet húzni.)  Csak rajtuk ne ragadjon, mert még a végén a nevüket is meg kellene jegyezni. 

Kikérjük az italunkat legjobb barátommal és látja az arcomon a tömény undort, amivel végignézek a generáción, akiknek legdíszesebb példányait oda sodorta az élet aznap este (is). Pont mint azt a bizonyos szemetet...Összefújta őket is a szél. 

Előre megyek az asztalokhoz körbenézni, hátha ott jobb a helyzet, miközben pár becuccozott hegyi gorilla méretűre pumpált IQ harcos méreget. Nem tettem semmit a kirakatba, mégis úgy érzem magam, mint ha én lennék a kicseszett próbababa a kínai kirakatában.. Igyekszem nem tudomást venni róluk, s míg szabad pályát várunk felderengenek hasonló pillanatok. 

Példának okáért mikor egy kedves ismerősöm nem éppen a legdiszkrétebben (tegyük hozzá "kissé" illuminált állapotban) hozta a tudomásomra, hogy: "De bánom, hogy nem nyomtam nálad tovább a csengőt, téged jól meg lehetett volna baszni!"-majd ezzel a kijelentéssel rányúl a seggemre és csodálkozik, hogy akkora parasztsallert verek le neki, hogy hiába kétszer akkora, mint én a döbbenettől megborul. Mert van, amikor nem lehet szalonképesen lerendezni a konfliktusokat. Tetszik-nem tetszik, el kell fogadni. 

Megkapom a kérdést rendszeresen: Van pasid? S mikor erre (én hülye) őszintén válaszolok, akkor kapásból elkezdik lökni, hogy ők milyen jól bántak az exnőjükkel, aki viszont egy ordas nagy ribanc volt, de ők szeretnének bizonyítani egy arra megfelelő nőnek, hogy mekkora főnyeremények. Bizony haver, biztos vagyok benne, hogy álmatlan éjszakáim lesznek, ha nem látom az előterünkben a levetett rózsaszín airmax-ed és reggel nem kellene a fésűmért meg a hajvasalómért harcolnom. Amúgy meg a hóhér pöcsét nem érdekled, különben nem a napi kétszáz csücsörítős #yoloswag hashtages csúcsminőségű képeid kellene nézzem, mert Ájfonra meg Ikszpériára futja, de egy rohadt szótárra már nem telik, hogy helyesen megtanulj írni. S mikor mindemellett én maximálisan kulturáltan lekoptatlak, elmondasz mindenféle ordas ribancnak és elkezdesz a saját kategóriádban keresni. A 15 éves már kiégett csitrik közt, akik nyakig feltolt dekoltázzsal osztják meg mindennapjaik értéktelen perceit a nagyközönséggel, melyhez mély értelmű idézeteket csatolnak: "Szemembe nézel, szívembe láthatsz!" etc.. Oké kisanyám, néznék ők a két szép szemed, ha nem a hidegtől merevedő bimbóid szúrnák ki a szemüket a monitor túloldalán. 

Ezek után inkább van sok normális ember egyedül, mint kapcsolatban ilyenekkel. Ha pedig az ember megtalálja az ideális társat, akkor őt luxus elengedni..

 Mindemellett mindenki elég nagy már, hogy levonja a megfelelő konzekvenciákat.