Mindeközben felteszik a kérdést: Miért? Mert külső szemlélő nem láthat semmit a lélekben dúló viharokból. Nem írom ki a homlokomra, hogy szinte már alig valakiben maradt őszinte-tiszta bizalmam. Kiszitáltam a mindennapjaimból azokat az embereket, akik segítség helyett sokszor csak belém rúgtak még egyet.
Ám bár ezzel szemben nincs okom panaszra. Mikor minden látszat ellenére a leginkább egyedül éreztem magam bukkant fel az életemben valaki, aki anélkül, hogy tudott volna róla erőt adott, hogy folytassam. Nem hiszek a véletlen találkozásokban, mert nem létezhetnek..
Felcsengetek. Tudja, hogy jövök. Nem kérdezi hány óra van, vagy miért "zaklatom" őt szokásos kis hülyeségemmel, csak beenged. Pár ilyen alkalom után már rutinosan kidőlök a kanapéra. Csak mosolyog, miközben azt kérdi, milyen sört kérek. Rábízom, mondtam neki, hogy a társaság jobban érdekel. (mindamellett, hogy nála csak finomakat ittunk :)) Elmondom neki, ami nyomja a lelkemet, ő pedig figyel és mellettem áll, akkor is, ha nem tud konkrétan segíteni. Ennyi. Valahogy ezután már eszembe sem jutna folytatni az aggódást, a kattogást, mert azt érzem megnyugszik a lelkem. Itt vagyok, már semmi gond nincs. Ami adódik már csak a múlt egy kárhozott emléke, vagy a jövő ígérete, ezzel szemben csak a "most"-ot érzem. Ahogy beszélgetünk érzem, hogy akaratom ellenére megnyílok. Úgy beszélgetek vele, mint senki mással. Nincs színjáték, semmi dráma és már arra sem figyelünk, hogy feltétlenül szalonképesen fogalmazzunk. Olykor csak összenézünk és nevetünk egymás aranyköpésein és szavajárásain.
Magam pedig mikor kimegyek az erkélyre cigarettázni is élvezhetem a társaságát, annak ellenére, hogy neki van esze és nem él ezzel a szenvedéllyel. Nézem ezt az embert, akivel rövid idő elteltével is úgy érzem magamat, mintha már egy élettel ezelőtt is jóban lettünk volna. Ő, aki mindennap szembesül tragikus és "Tyúkanyó" sorsokkal, mindamellett, hogy az emberi butaság sokszínűségét és végtelen mértékét is lehetősége van csodálni.. Akiről tudom, hogy feltette az életét arra, hogy egy szebb világban élhessünk... pontosan ő áll előttem. Ugyanaz az ember. Mosolyogva, fáradtan, papucsban, az erkély korlátjának dőlve, miközben a város fényeit nézzük. Sokszor el sem tudjuk képzelni, hogy mennyire sokat adunk másoknak azzal, akik vagyunk, s akivé válhatnak mellettünk. Önmagukká.
Az életben sokszor csak ennyi kell. Egy megmagyarázhatatlan jelenség, két ember, akik minden hasonlóságuk ellenére is különböznek, mint tűz és víz.. Nekik pedig talán fogalmuk sincs arról, mi, hogyan és miért volt vagy lesz, mert csak a pillanat van. Semmi több.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése