Soha nem hittem volna, hogy erre az elhatározásra jutok, de magam döntöttem úgy, hogy semmi sem lesz. Egyszerűen már magamnak sem hazudhatok tovább, hogy egy olyan ember méltó a bizalmamra, aki voltaképp nem. Emberileg nagyra becsülöm, félreértés ne essék, de besokalltam.
Naiv kislányként hesegettem el folyton-folyvást a gondolat legkisebb szikráját is, hogy lépnem kellene, mielőtt én látom kárát, papoltam arról, hogy meg kell becsülni magunkat, s miközben oly' sokan mondták mennyit segítettem nekik, addig magamat mindig egy alsóbb polcra helyeztem másoknál.
Hittem benne akkor is, mikor mindenki azt mondta, nyissam már ki a szememet. Hajlandó voltam eltekinteni attól, hányszor lett volna szükségem rá és nem volt ott.
Nem az a fajta ember vagyok, aki azt várja el a környezetétől, hogy mindig ő legyen a középpontban. De amíg én bárkinek tartom a vállam, hogy felfogja a könnyeit, és hátamat használom pajzsként, hogy felfogjam vele az őt ért támadásokat, addig meg tudnám becsülni, ha ez kölcsönös volna.
Míg PSz vacillál és terepszemlét végez, én döntöttem. Hadd keressen tovább, én kiszállok a játszmából végleg, mielőtt igazából rákezdene. Meguntam folyton érzéketlennek mutatni magam és a gyermeki játékokat, miközben a szeretteim kezükkel az arcuk előtt figyelték, hogyan sérültem újra és újra.
Én a Végletek Embere vagyok és a dolgokhoz csak kétféleképp tudok hozzáállni: Nagyon vagy sehogy.
Már kisgyermekként is eképp viselkedtem, ha valami érdekelt abba teljes szívvel-lélekkel belevetettem magam, s nem számított mennyi akadályt gördít elém az élet, mert harcos típus voltam, vagyok és leszek is még élek.
Nem vagyok hajlandó feladni az elveim, az álmaim, pláne nem Önmagam, azért, hogy valaki egy alternatívaként tekintsen rám, esetleg rájöjjön a dolgok mikéntjére! Egyszerűen... én vagy győzedelmeskedem, mint egyetlen, vagy pedig felveszem kalapom, legbájosabb mosolyom, s érzéketlen búcsú után integetek a múlt felé.
Mindig mire pontot tettem volna a dolgok végére, ő tett egy vesszőt, hogy ne tudjam befejezni. Magam pedig hagytam, egészen mostanáig. Többé már nem.
Az Életemben a továbbiakban olyannak van helye, aki Önmagamért szeret, elfogad és nem csak a sokadik vagyok a prioritási listáján. Cserébe, én ugyanígy állok hozzá. Ezt kívánom csak hozzáfűzni a búcsúhoz így a végére.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése