2013. október 20., vasárnap

26.- "Három műszaktól forró szerelem"

Komótosan visszasétált a bástyához, majd rágyújtott egy szál cigarettára. "Itt van."-súgta Julie a fülébe. Elkerekedett a szeme, remegett a keze, s játszi könnyedséggel akarta rávágni "Leszarom..." Ám mikor a lányra nézett, tudta, ha magának tud is hazudni, neki nem. Túl jól ismeri. "Nem érdekel, nem figyelek oda, nincs itt, nem vesz észre, nem megyek oda..." - hajtogatta, miközben egyre kevésbé hitt saját szavai hitelességében. Julie látta Bonnie-n, hogy az elhatározása az első pillanattal füstbe ment. Az, hogy óva intette, csak még inkább olaj volt a tűzre főhősünknek: Próbáld meg! 
Óráknak tűnő másodpercek teltek el, és a lány megnyugodott egy picit. Nagy levegőt vett, s újból rágyújtott egy cigarettára Tonkával és Julieval. Egy pillanat múlva megfordul, s abban a pillanatban hagyott ki egy dobbanást a szíve.
"Szia." mondta Dan, ugyanazzal a mosollyal és tekintettel, ami annyira megtetszett a lánynak benne. Ha abban a pillanatban megkérdik tőle, melyik nemhez tartozik?-csak ennyit tudott volna rávágni: Aha... Tehát Boy tanácsát nem fogadta meg. Ismét visszanyalt a fagyi..
"Hali."- üdvözölte főhősünk, s közben magában rimánkodott, hogy a fiúnak nem tűnt fel, a fáziskésés. Szerencsére így lett. Mégis olyan zavarban volt, hogy nem tudta mit mondjon,mégis ott folytatódott jóformán magától a beszélgetés, mint ahol abbamaradt. Sosem gondolkozott azon, hogy vajon másik is annyira figyelik-e a gesztusnyelvet, mint ő. Mert akárhányszor tudtak hozzáértek a másikhoz. Hol finoman, hol pedig mindenki által láthatóan ölelgették egymást. Egyszerűen nem tudott mit tenni. Érzi, hogy talán jobb lenne magát távol tartani a fiútól és sikítva menekülni félelmében, mégis... minél inkább küzd ellene, annál inkább meddőnek érzi a vállalkozást. 
Nem szerelmes, ez biztos. De meddig? És mi lesz? Újra eltűnik a srác, s mindahányszor felbukkan majd a jövőben, ilyen lesz, mint most?
Legalább adna egy lehetőséget. Maradna, vagy menne, esélyt hagyna arra, hogy megszeresse, vagy épp megutálja. De nem szabadna játszania. S Ms. Parker tisztában van vele, hogy a fiú észre sem veszi ezeket a dolgokat. Neki valószínű nem is olyan fontos. Csak ő kattog folyamatosan, s dobol ujjaival a fa asztallapon. Tudja, hogy a mérleg tányérja inkább a megszeretni felé húz...

2013. október 18., péntek

25.- Negyedszáz-tizennyolc

Hányszor, de hányszor akart már írni Zaz által csak lányregénynek hívott blogjába az elmúlt időben. Soha nem hitte volna, hogy ennyire hiányozhat neki az, hogy kiírja magából a gondolatait. S most, hogy teheti, talán nem is lesz mindre helye, vagy ideje. Az élet addig sem áll meg, amíg a blog íródik. Talán nincs is ezzel semmi baj.
Így pillanatokon belül 18 évesen ideje volt, hogy leltárt készítsen. Nincs sok idő. S mivel voltaképp esze ágában nem volt megtenni, hát az élet kényszerítette rá.

Először a párkapcsolati helyzet került terítékre. (Mivel Bonnie alapjáraton egy igen kis emocionális lény, ezért érthető, hogy miért ezt a kártyát dobták elé elsőként.) Fischermann az utóbbi időben nagyon megtetszett a lánynak. Nem verte nagydobra ám, ha valaki szemfüles volt, észre vehette. Jól is alakultak a dolgok. Minden szép és minden jó. Apró flörtök, érintések, sunyi mosolyok, ölelések majd az első csók varázsa. Milyen jól is hangzott. És ennyi. Egyik pillanatról a másikra Fishermann felszívódott. Néha egy-egy sms-t váltottak, még utána, de semmi. Pedig ez nem a szokásos "meghúz aztán lelép"-sztori volt. Mégpedig ennek igazából egy komoly oka volt: nem húzta meg... Végérvényesen azt a konzekvenciát vonta le, amit egy régi jó barátja Boy mondott neki: Hagyja a fenébe! S így is tett...

Ideje nem volt még belegondolni, s ezzel a témával összefonódva került terítékre a barátság és ettől függetlenül, de egy időben a családi téma is. Bonnie a rab madár szindrómából kitörve szárnyalt, s magába zárkózva-megnyílt egy olyan világ előtt, ami lassan készen áll, hogy egy ilyen kis összetett valakit is befogadjon. Pusztító Péternél volt. Ő volt az az ember, aki soha nem korlátozta semmiben, és akármilyen hülyék voltak, akkor is imádták egymást. Ez idő kellett ahhoz, hogy magába szálljon. S azokban a hetekben jóformán mindenkivel beszélt vagy találkozott, amíg a kitörés időszaka tartott nála. Összenőtt újra szíve csücskeivel. Később Zaznál töltötte a napjait és sokan elítélték. "Hülye kurva."-mondogatták a hátam mögött, akik valahonnan megtudták. C'est la vie. Amíg nincs oka mentegetőzni, nem is fogja megtenni. Tükörbe tud nézni, anélkül, hogy a tükörképe leköpné.

S eközben megingott a viszonya az édesanyjával. Barátság kontra "szerelem" 1:0-ra vezetett és jött a döntő kör. A család. Ami mindenki számára fontos, ám Bonnienak egyéni jelentéssel bírt. Bonnienak a család azokból az emberekből áll, akiket ő úgy gondol. Nem érdekli semmilyen rokoni kapcsolat ilyen szempontból. A családnak egy kis működő rendszernek kell legyen. Ez az elmélet működőképes is addig, míg ezen maga által kialakított kis közösség egy tagjával nem támadnak konfliktusok. S ez történetesen az édesanyja volt. Az esetben, ha eddig apró kis szelek voltak nézet eltéréseik, akkor most tombolt köztük egy mindent elsöprő hurrikán. Magával sodort mindent, amit talált, s nem volt sem Isten, sem ember. Mindkettő makacs volt, mint egy-egy öszvér, s vágták egymás fejéhez sérelmeiket. Az eddig békésen hullámzó tavacskából úgy lett pillanatok alatt gyilkolni vágyó óceán, hogy jóformán idejük sem volt összekapni magukat. S ez elhúzódott. Ennyire sokáig még sosem voltak összeveszve, s még nem fordult elő, hogy ennyit bántották volna a másikat. Bonnie makacs volt, anyja pedig dühös és meggondolatlan. A megoldás végülis kézenfekvő volt, csak ezt a döntést nehéz meghozni: KOMPROMISSZUM! Anélkül nem megy. S relatíve 2:1 az állás. Így kb 12 és fél nappal mindenek előtt úgy gondolja, egész jól áll.
Ahogy Radnóti is mondta "Az ember verset ír, tanít. Csak ülj a földre, s nézz az égre! Nem ül le, és nem beszél. Felnő, s azt sem tudja, hogy mivégre!" 



2013. szeptember 28., szombat

24.- A táncoslábú kanári

Van, hogy az embernek az élete nincs tökéletesen rendben. Viszont tökéletesen magasról tesz rá. :) Egyszerűen csak jól érzi magát. :) Bonnie is így volt ezzel. Régen nagymamájánál szólt a rádióból az operett zene. (Az az igazi, nem amit ma annak csúfolnak.) Amikor hazaért, meglátta, hogy azon a bizonyos közösségi portálon barátnője megosztott egy hivatkozást, amiről egész nap beszéltek. S a lány dalra fakadt, aznap már nem először. Még egy szimpla söprögetésnél is táncra perdült és dalolt. Ac/Dc-t, meg mindent, ami eszébe jutott. S mikor ezt a számot: ( http://zene.hu/20130317_a_nagy_duett_2013_szabo_gyozo_kiraly_linda_hajmasi_peter_hajmasi_pal ) hallgatta vagy már tizedszer, a lába automatikusan a ritmusra mozogni kezdett.
Mondjuk mindig is imádta a zenét, és a tánc sem állt messze tőle. Pusztító Peti is nem egy alkalommal mosolyogta meg a lányt, mikor balettezett a konyhában vacsora készítés közben. Valamint az sem megszokott normál embereknél, hogy mindig lábujjhegyen járkálnak. Mezítláb, vagy zokniban talpon talán már nem is tud. :)
S örül, hogy nem látják mit művel mikor egyedül van, vagy kettesben az anyukájával. (Esetleg néha mikor Petivel.) Mert például képesek rocksztárként, a fejüket rázni, lihegésig ugrálni és tombolni, esetleg összekarolva hangosan énekelni (még, ha úgy is, mint két kappanhangú kanári). Pusztító Petivel pedig annak idején még koncerten is a nagyközönség előtt kánkánoztak és riszálták a hátsójukat. ("Pedig csak ideiglenesen kimenőt kaphattak a zárt osztályról!" - gondolhatták)
Messzemenő konzekvencia pedig csak ennyi: "Az élet egy koreográfia. A közönség nem mindig tapsol. De nem is mindig az ő örömükért táncolunk. Megbotolhatunk, kibicsaklódhat a bokánk, de mindig felállunk, leporoljuk magunkat és felverjük a port magunk körül. Egészen a dal végéig. Majd meghajlás után búcsúzunk, s elválik milyen volt a tánc.

2013. szeptember 25., szerda

23.- Indiántánc

Lassú léptekkel közeledik az ősz. Halk, szinte nesztelen léptekkel közeledik felénk. Mégis, csak kevesen sejtik. Még kevesebben tudják...
Bonnie is egyelőre csak élvezi az indián nyár színes napfelkeltéit hozó reggeleit, érzi a lágy szellőt arcán, s, amikor a buszfelszállásig nem kapcsolta be az általa kedvesnek talált zenéit, még fél öklömnyi madarak reggeli csicsergésére is felfigyelt. Ez mosolyt csalt az arcára. Szép, komótos mozdulatokkal fejébe húzta szemüvegét, rágyújtott egy szál cigarettára, s szinte táncoló mozdulatokkal ment el a megállóig. Ezen a kis külvárosi utcácskán mindenki köszön mindenkinek, s ilyenkor nem néztek undok grimasszal az ember után. Ha úgy is gondolják, hogy "Hát ez meghibbant!"-sem mondják ki. Fontosabb mindenkinek ez az idilli állapot, s, ha a leányzóval közölnék is, hogy elmeháborodott, csak ennyit mondana: "Őrülteknek áll a világ!" Majd a szokásos, sokat sejtető kacsintás után, menne tovább az úton.
 Ha tehetné, fogná magát, egy üveg bort, egy doboz cigarettát és útra kelne. Meg sem állna egyik legkedvesebb helyéig a Mecseken. Nézne le a távolba, s megosztaná azt  nyugodt, békés pillanatot mással is. Ám, ha nincs kivel? Akkor, mi tévő legyen? Konrádra és Petire most ilyen helyzetben nem számíthat. Szeretne valakivel önfeledten nevetni és kikapcsolódni. Nem sokat szeretne, csak egy percnyi nyugalmat. Egy a külvilágtól kissé elzárt helyen, hol nem kell a folyton maró intrikákkal, citrom-savanyú ábrázatú szürke árnyakkal és csigatestű (gerinctelen) és élettelen kortársaival foglalkozni.
Szeretne egy pillanatot, ami csak az övé! S, ha ez meglenne, olyan szívesen megosztaná, egy arra érdemessel! Fújhatnának szappanbuborékot, s felhőkön csücsülve tekinthetnék a fenomenális panorámát. Egymás kezét fogva nevetnének az agyatlan sablonembereken, akinek milliméter pontosan belőtt divatfrizurájára pottyantana valamely tollas barátunk egy hatalmasat üdvözlés gyanánt. Vagy, csak örömittas kifejezés terülne el arcukon, ha látnák mások boldogságát.
Egyszerűen csak félelem nélkül szeretné szeretni, s önmagáért szeretve lenni.


2013. szeptember 23., hétfő

22.- Szívidomár

Sosem volt még ilyen. Egy kapcsolattól megszabadulva, nem az a nehéz érzés nehezedett a lányra, hanem boldogság. Depresszív gondolatok cikáztak folyton-folyvást a fejében, míg Mattel volt. Minden volt, csak boldog nem. Ám könnyebbnek látta fenntartani az illúziót, s hazudni még magának is, mint szembenézni magával. Anyja is többször megpróbálta szembesíteni azzal, hogy az állapot nem lett volna hosszútávon fenntartható. S igaza volt.
Bonnie a végére már odáig jutott, hogy nem fog küzdeni egy meddő dologért. Eleve halálra volt ítélve, s mikor az ellenkezőjét mondták, tudták, csak önáltatás. Sokkal bonyolultabb dolgok voltak a lányban, mint amit Matt egyáltalán ép ésszel fel tudott volna fogni.
Ergo, visszhanggal nem törődve ki meri jelenteni: régen volt olyan srác, aki igazán megfogta volna. Az utóbbi időben, (mint egyik barátja megfogalmazta) a szerelembe volt szerelmes.
Pillangók, heves szívdobogás, remegő térdek és a nagy várakozás utáni első csók... Felbecsülhetetlen. S már mégsem hitt benne. Hogy ma hisz-e? Talán... kezd... Clyde által szétzilált lelke, mintha megnyugodni látszana. Mosolyog, mert azt is érzi, ez kell neki. Nem több, nem kevesebb, mint a boldogság.
"...és várok az igaz szerelemre!"-mondta nemrég a lány. Hogy konkrét utalásnak szánta-e? Maga sem tudja teljesen biztosan.. Csak kacér mosollyal, s ártatlannak tettetett szempilla rebegtetéssel jelezte: "Lehet, hogy ez egy burkolt célzás volt részemről! ;) :P
Döntött. Nem fog se' küzdeni, sem ellenállni. Ha elé sodorja az élet az ideálist, nem fogja elszalasztani. Érti, ha ő van a közelében... Jelentkeznek a fent leírt tünetek, ijedtséggel társulva. "Úristen, ugye nem?"- s talán egy kissé mégis. Talán már most. Megeshet, hogy már azelőtt, mielőtt végig gondolhatta volna...

2013. szeptember 16., hétfő

21.- Kűzdelmek

Néha az emberre rátör egy-egy depresszívebb hangulat. Nincs ok, nincs miért, csak egy pillanatra nem szereti a világot. A következőben akár szállni tudna a fellegekkel, vagy csak közömbösen néz maga elé. Igazából "sehogy sincsen". Bonnie az első fázisban volt, kissé "filozofálós" beütéssel.
Egy kard rekonstrukciót nézegetett, amiről fénykép is készült. Miért van az, ha valaki szorult helyzetben van, akkor pengeélen táncol? Miért kardozik valaki az ellenfelével? S egyáltalán miért a harc? Tán, csak mert ez volt az életük. A harcra is van igény. Nem csak a folyton forró vér, mely nem hagy nyugodni, s szüntelen cselekvésre késztet... Nem. Egyszerűen csak, mert valaki csak ehhez ért. Ki pusztítónak, ki hősnek vagy csak egy rendszer robotjának látja a katonát. Talán önmaga áldozata. A lelkiismerete, az egoja, na meg a szuperegoja, ami sarkalja, s nem hagyja nyugodni, sem élni.
Ez az ösztön bennünk van. Mind küzdeni vágyunk. Elődeink sem csak a hazáért csinálták. Mindenkinek megvannak a maga kis csatái. Egy konfliktus, egy probléma, egy bizonyítási vágy a kitűzött célból kifolyólag, s már mind harcosok vagyunk magunk is.
Az én feladatom túlélni az életet magammal, elérni a céljaimat, s soha meg nem állni. Igen, ez az én harcom.

2013. szeptember 14., szombat

20.- I was born to love... somebody

Az élet egy állandó körforgás. Soha nem áll meg, ahogy a világ sem. Az ember változik, s már nem tudja, van-e ami örök. Kevés emberre mondja azt, hogy tudja, évek múlva is mellette lesznek. Édesanyja, Kávéházi Konrád és Pusztító Péter ilyenek, legalábbis, ők még nem adtak okot a kételyre.
De a szerelemben már nem bízik... Egyik pillanatban még idillisztikus kapcsolata pokoli drámává válik, minden előzmény nélkül. A vaskeresztes lovagból egy perc alatt válik láncfűrészes lélekgyilkos, s Bonnie nem tudja, lesz-e elég ereje támogatni az igazi Matthew-t... Ha eluralkodna rajta az, amilyennek most mutatja magát, sósavként marná szét a lány lelkét a fájdalom, a csalódás és a reménytelenség. "A hit hegyeket mozgat meg"- mondják a bölcsek. A Csomulungmának akkor már a Mecsek helyén kellene lennie, annyiszor és annyira hitt és bízott másokban. "Ne bízz meg senkiben. Bennem sem."- mondta Matthew még régen, s a lány mégsem tudott soha nem bízni benne. "Én az életemet is rád merném bízni, és biztos vagyok benne, nem tékozolnád el. "-s már nem hisz, nem remél, nem biztos semmiben. Egyszerűen csak állandóságot szeretne. Szeresse úgy is, ha rossz és tökéletlen, cserébe ő is ezt tudja biztosítani. Hatalmas szívem van, mégis mindenki csak boxzsáknak használja, míg egyszer ki nem szakad. Homok helyett a vér fog apró cseppenként távozni belőle, s már csak a burok fog lógni... Az jelzi majd, hogy annak idején itt még egy élő világ volt elhalt, trombózisos erek, alvadt véres kamrák helyett. Valaha még virágzó birodalom, melynek minden pontja lüktetett, s pírt csalt az arcra, ami lassan csak sápadtan mered a világra. A mosolynak csak halovány emlékképe,s a test is menetel, mint robot szürke hétköznapokban. Mechanikailag rendben, s mégsem él már. 
A szívbe élet kell, szeretetre vágyik! A kemény csaj helyett egy törékeny kislány kuporodik Peti mellé a kanapéra, aki a fejét simogatva csak ennyit mond: "Ne félj, én vigyázok a szívedre és megóvlak mindentől, amitől csak tudlak." S ezt meg is teszi. A lányt csak magától nem tudja...