Van, hogy az embernek az élete nincs tökéletesen rendben. Viszont tökéletesen magasról tesz rá. :) Egyszerűen csak jól érzi magát. :) Bonnie is így volt ezzel. Régen nagymamájánál szólt a rádióból az operett zene. (Az az igazi, nem amit ma annak csúfolnak.) Amikor hazaért, meglátta, hogy azon a bizonyos közösségi portálon barátnője megosztott egy hivatkozást, amiről egész nap beszéltek. S a lány dalra fakadt, aznap már nem először. Még egy szimpla söprögetésnél is táncra perdült és dalolt. Ac/Dc-t, meg mindent, ami eszébe jutott. S mikor ezt a számot: ( http://zene.hu/20130317_a_nagy_duett_2013_szabo_gyozo_kiraly_linda_hajmasi_peter_hajmasi_pal ) hallgatta vagy már tizedszer, a lába automatikusan a ritmusra mozogni kezdett.Mondjuk mindig is imádta a zenét, és a tánc sem állt messze tőle. Pusztító Peti is nem egy alkalommal mosolyogta meg a lányt, mikor balettezett a konyhában vacsora készítés közben. Valamint az sem megszokott normál embereknél, hogy mindig lábujjhegyen járkálnak. Mezítláb, vagy zokniban talpon talán már nem is tud. :)
S örül, hogy nem látják mit művel mikor egyedül van, vagy kettesben az anyukájával. (Esetleg néha mikor Petivel.) Mert például képesek rocksztárként, a fejüket rázni, lihegésig ugrálni és tombolni, esetleg összekarolva hangosan énekelni (még, ha úgy is, mint két kappanhangú kanári). Pusztító Petivel pedig annak idején még koncerten is a nagyközönség előtt kánkánoztak és riszálták a hátsójukat. ("Pedig csak ideiglenesen kimenőt kaphattak a zárt osztályról!" - gondolhatták)
Messzemenő konzekvencia pedig csak ennyi: "Az élet egy koreográfia. A közönség nem mindig tapsol. De nem is mindig az ő örömükért táncolunk. Megbotolhatunk, kibicsaklódhat a bokánk, de mindig felállunk, leporoljuk magunkat és felverjük a port magunk körül. Egészen a dal végéig. Majd meghajlás után búcsúzunk, s elválik milyen volt a tánc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése