102.- A Végzet Emlékirataiból 8.- Levél PSz-nek

Szép Napot a Kedvesnek!

Oly' sok a gondolat, s mily' kevés a szó. Szívem elmondaná, mindazt mi belőle kikívánkozik, s az elme... az a bonyolult, pedig megakadályozná. "Mire jó ez?"- nos, talán könnyebb lesz. :)
Mindig mikor látom Önt, annyi érzés tolong fel bennem, őszinte szívből jövő szeretet mellett a kétely, s a félelem. Vajon, ha tudná, érdekelné? Többre tartana, mint azokat a puszta kósza gondolatokat, melyek átfutnak önön, mikor szájához emeli a sörös korsót harsány kacagás közepette, mert egy cimborája, valami mókásat mondott?

Esetleg csak egy lennék a millió alternatíva közül, kik azt hitték átlátnak mosolyán, s komolyan bedőltek az illúziónak, hogy többet jelentettek egy puszta kalandnál? Oly' sokszor méláztam ezen, féligszítt cigaretták ezreit leégetve. A szűrő már perzselte ujjaim, s magam még mindig csak néztem a végtelen távolt, a hulló leveleket, a havas tájat, s mostanra már a virágzó természetet. Éreztem kabátomon az eső fürgén hulló cseppjeit, fújt kemény-hideg téli szellő könnyeket a szemembe, s most a széken kinyújtott lábaim simogatják a tavaszi napsugarak. Nekem pedig ugyanazok az emlékek okoznak bágyadt pillanatokat, miközben mindkettőből egyre több lesz.
Sokszor szólt úgy másokhoz, hogy éreztesse, maga az, aki a lovon ül, s ön mellett a gyalogság. Csak, hogy mellettem nem, s miért is tette volna? Hiszen tudta, szinte teljesen fegyvertelen vagyok.
Azt tartom magaménak, amivel az Élet ajándékozott meg, Önnön magamat. Sem többet, sem kevesebbet adni én nem tudnék. Ha ez nem elég? Vigye el az ördög, s keressen olcsó szajháknál boldog éjszakákat, s kajtassa tovább a boldogságot, amelyre olyannyira vágyik. Nem vagyok könnyű préda, s ezt azt hiszem tudja is. De ön a vadász, én a vad. Nem gondolom, hogy reszortom volna meghódítani. Láttattam magamból apróbb szeleteket, ahogy fotelének karfáján keresztben ülve, néztem a távolba, s megnyíltam, vagy amikor az ablakában ülve, fejem odahajtottam a vállára. Én azokban a pillanatban nem kívántam mást. De valahol mégis... Több kínt.. Azt, aki reggelente felhúzza a ruháját, s hatalmas mosollyal áll neki a legnehezebb napjának is. Azt, akihez ezek a sorok íródnak.

Először, s utoljára teszem meg, hogy ilyen pőrére vetkőzöm, s kiadom lelkem legmélyebb rezdüléseit. De ne vegye oly készpénznek, hogy itt vagyok, ó ne! Mert amilyen villámcsapásként érte a megjelenésem, úgy is fogok eltűnni, ha azt érzem nem becsül eléggé. Akkor is, ha mélyen belül millió apró darabra hullnék.
Vágyom arra, hogy egy reggel úgy ébredjünk egymás mellett, hogy minden rendben van. Nem kell sietnünk sehova, csak a vállára fekszem, s önfeledten-gyermekként élvezzük a pillanatot, mintha több ebben a rongyos életben nem adódna belőle. Bár azt hiszem ennek a mesének a varázsát igazán a sok küzdelem adja meg, mely messze eltol, s mégis összeköt. Csak annyit tudok, hogy bármi történik, már semmi nem lesz ugyanaz, mint azelőtt, mielőtt megismertem. S más lehetőségem nem lévén, csak bízom a Boldog végkifejletben, mert Ön mellett egyszerre vagyok érett nő, s bohó kislány.. Önmagam.

Csóközön

Bonnie