2015. január 23., péntek

66.- Az idő rövid története

Oly' könnyen szór mindenki bölcs irományokba tintával vésett közhelyeket. Együtt érez vele mindenki, akinek fogalma nincs arról miről zeng igazán szívhez szólóan kegyes szavakat ajka, mi talán még a "Szeretlek" szót sem ejtette ki soha őszintén.
Bonnie maga is beszél. Mindig. S az utóbbi időben, még többet talán, mint eddig, hogy a kimondott dolgok mögé rejti, az igazán, szívből jövően mély űrt, mi a lelkében tátong.
Van tér, s az idő elvileg létezik. (Mert bölcs elmévé csak az válhat igazán, ki szereti megkérdőjelezni azt, amit az emberek nagy általánosságban igaznak hisznek.)
De miért, hogy kósza pillanatokként keltek szárnyra a széllel a napok, hetek, mik együtt teltek el? S most, ha naponta néz az órára, még egyetlen perc sem telt el..
Minden nap kapunk egy új esélyt, hogy azt úgy töltsük el, hogy évek múltán is boldogan gondoljunk vissza rá. Mégis akkor miért-e passzivitás? Hisz nélküle már csak egyetlen vágy tűnik valódinak. Minden más csak sokadlagos, melyre csak egy legyintés a válasz, mert igazán a kérdés sem tűnik valódinak. Voltaképp semmi sem.
Boldog. Groteszknek tűnő állítás mégis, igaz minden betűjében. Csak emellett most ott a mardosó hiányérzet, amely e-pillanatban dominánsabbnak tűnik.
Oly mókás, mikor a szerelmesek azt mondják "Az étel ízetlen, a táj most oly' színtelen."-Tévedés. Csak olyannyira nem tudja az ember észrevenni, hogy a létezésükről ilyenkor tudomást sem vesz. Ám az, hogy valamit figyelmen kívül hagyunk még nem feltétlenül egyenlő annak nem-létezésével.
Többek közt ott a botorság. Az apró-cseprő hibák, melyeket el kell követnünk, hogy azok maradhassunk, akik vagyunk. De vajon mi volna, ha az életet, amiben most vegetál, felrúgná és hanyatt-homlok menne, ahova a szíve húzza?
Csak a problémák. Mindkettőjüknek. Ez most nem arról szól, hogy megoldhatatlan volna a helyzet. Egyszerűen csak arról, hogy meg kell tanulnunk elengedni néha egy-egy álmot, hogy valóra válhasson. S azért az érzésért (mikor visszatér, mert hozzá fog hazajönni) megéri várni.
Csak ez egy szempillantásig nem egyenlő azzal, hogy nem pokolian nehéz...

2015. január 5., hétfő

65.- Mikor álmodtam egy világot

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy világ, amelyben ugyanazok a párharcok dúltak, mint ma a mienkben. A jó küzdött a rosszal, s a bátorság a legritkábban fért meg a gyávaság és a beletörődés mellett.
Ebben az életben történhetett, hogy egyes embereknek, bármennyire szerették egymást, néha el kellett engedniük a másik kezét, hogy a szeretett személy boldogulhasson egy kicsit egyedül, s utána ne lehessen semmi, ami az ő boldogságuk útjába állhat.
Történetünk eme fájdalmas búcsúval kezdődött. Mikor is Patricknek el kellett mennie a világ végére egy időre.
Bonnie lelke térdre rogyott a fájdalomtól, s ahogy mardosta a hiány, úgy távolodott egyre inkább otthonuktól fizikailag, s mire a folyamat betetőzött, környezete a lehető legsivárabb hellyé változott.
Mindent hó borított körös-körül. A virágok bimbózva fagytak jéggé, s az egyetlen, ami emlékeztetett arra, hogy itt még be fog köszönteni a tavasz, egy picinyke vízfelület volt a havas tájban, melyen egy kagylóház ingadozott.
Ki arra járt, s kívülről látta, csak ennyit mondott "Milyen takaros!" S csak a lány tudta, hogy a látszat, mint oly sokszor, nem azt mutatta, ami belül volt.
Belépve egy aprócska szobába toppant az ember naiv fia-lánya. Egy picinyke Francia ágyat látott, mely csak azért létezett, mert főhősnőnk a szerelmét várta vissza. Mindennap és minden éjjel ott gubbasztott a hasznavehetetlenül parányi helyiségben, s várta, hogy belépjen az ajtón a hercege.
A sors, ha létezik, tudhatjuk mekkora mágus, s milyen sokszor ülteti el belénk, hiányzó felük nélkül szenvedő lelkekbe a remény magvát.
Kopogás hallatszott az ajtón. A lány felemelte fejét, s annak tudatában, hogy ismét csak a szél, s a gonosz lelkek játszanak vele, csizmáját felhúzva indult sétálni a végtelen semmibe.
Érezte, hogy kifogy az út a lába alól, s mégsem lesz talán soha vége, hisz addig megy, amíg csak akar, úgyis ugyanoda fog kilyukadni. Ám de a távolban egy emberi sziluett kezdett kibontakozni szépen-lassan, s ahogy a sejtés is, (Ki lehet ő?) egyre világosabbá és tisztábbá vált, úgy látta a herceget közeledni.
- Muszáj volt látnom téged.-felelte, mielőtt bármi kérdést feltehetett volna.
- Hogyan lehetséges ez?-kérdezte a lány, boldogságtól könnyes arccal.
-Megszöktem, de csak egy fél napra tudtam eljönni hozzád. Ahogy a nap lemenőben lesz, úgy kell nekem is elinduljak vissza.
Attól a perctől kezdve, újra elkezdett olvadni a bánat jege, amely befedte Kiesföld minden zegét-zugát. Kézen fogva, mégis inkább besétáltak az ajtón, egymást átölelve feküdtek az ágyon, s egy kis időre elfeledték a világot maguk körül. Vannak pillanatok, mikor nem szükséges a szó. Egyszerűen csak érezni akarták egymás közelségét, s a másik szemébe nézve látni a boldogság szikráját, amelyet a pillanatnyi, lopott örömök okoztak nekik. Nézték a víz kék eget, s hamarosan tűnődtek azon, milyen is lesz az élet, mikor újra együtt lehetnek. Ám a pillanat oly távolinak tűnt, hogy mikor az idő búcsúzásra késztette őket a föld, melyen egy napig újra virágok nyíltak, most hirtelen holtabbá váltak, mint addig bármikor.
Főhősnőnk magára húzta a fiú ágyon maradt pólóját, s útra kelt abba az ellenkező irányba, mint amerre szerelmét látta menni előtte. Tudta, ha nála megjelenne, azzal csak a fiúnak tenne rosszat, így hát el akarta vetni az elcsábulás legkisebb esélyét is.
Az idő végtelen, s ezt legjobban csak azok tudják átérezni, akik epedve várják a legboldogabb pillanat közeledtét. S ő is csak onnan tudta, hogy órák telhettek el, hogy az addig narancs-égbolt, hirtelen koromfeketévé vált, s őt már csak Kiesföld belvárosának halvány fényei vették körül.
Ám de a sötét éjszakában nem csak ő indult útnak a semmi felé, hanem vele szembe jött azok az ember is, akik a leginkább ismerték ezt a tájat, s az, aki a leginkább segítette a boldogulását ezen az idegen földön.
Kettő, ki már rég élt ezen a tájon, oly' ismerősnek tűnt. Kézen fogva, nevetve mutattak mindent a harmadiknak, aki a testvére volt, s ő maga is bolyongott ott, akár csak Bonnie, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ezek után négyen sétáltak tovább.
- Vigyázzatok!- kiáltott az egyik tősgyökeres ott élő. S mire feleszméltek, egy jégfolyót láttak feltörő hullámaival az út mentén. Úgy tűnt, mintha lelke volna. Mintha tudná, hogyan árthat azoknak, akik ártatlan természeti jelenségnek tartják, s lám, így is volt.
- Ne érjetek a hullámaihoz! Bántani akar titeket!
- Nem félek én tőle!-mondta Bonnie vakmerően, mint azok, kik beleőrültek abba, hogy nincs mit veszíteniük. Abban a pillanatban már érezte is, miért nem szabadott volna ott hagyni a kezét. Egy kéz nyúlt felé a jégből, melyen vagy tíz centiméter hosszú, hegyes körmök voltak, s végigszántották kezét, míg pár csepp vére ki nem csordult.
-Ismeritek a városi legendát?-kérdezte az ottani pár a lányoktól.
- Miről van szó?- kérdezett vissza a jégfolyót bámulva a lány, akinek vére ott hullott apró cseppekben a jégfolyóba.
- Azt mesélték a nagy öregek, kik egy életet éltek le ebben a városban...-kezdték történetüket- hogy a jégfolyó él. A vándoroknak egy képen megmutatja a legnagyobb félelmeit, hogy megrémítse őket, s a lelküket bénítja meg a rettegéssel. Ezek után már senki nem lesz azzá, aki előtte volt.
Mint olaj a tűzre, hatott a lányra a monda, s egyre közelebb hajolt a képhez, amit csak neki mutatott a gonosz. Látott pókot, bohócot, tüzet, s vizet, mely mindent elöntött, s benne mégsem kelt az a rémület, amelyről előre figyelmeztették.
- Na mi van? Csak ennyit tudsz?-tört ki a lányból üvöltve a kárörvendő nevetés. -Ez az, amitől a legjobban félnék? - s ahogy gúnyolódott hirtelen azt látta meg, ki a szívének a legkedvesebb.
- Patrick? - hajolt közelebb a látomáshoz meredten. Mikor már orra szinte a jeget súrolta, egyszer csak kinyúlt a jeges marok, s lerántotta a lányt a mélybe, ahonnan ő maga származott, egészen míg be nem dobta egy pinceajtón. Még fel sem ocsúdott ijedtéből a lány, mikor egy mély, búgó hangú férfi köszöntötte, s felállította a poros padlóról, amelyre akkorát koppant.
- Ördög hozott mi nálunk kislány!- köszöntötte démoni mosollyal arcán a házigazda. -A nevem Lucifer. Üdvözöllek a pokolban!
- Sejtettem, hogy nem lehetek messze tőle.-hangzott a válasz a lány részéről. Majd mogorván, levegő után kapkodva nézett a házigazdára. - Rá szeretnék gyújtani egy cigarettára.
- Tessék csak bátran!-intett felé fekete cigarettát szorongató kezével, majd a földre hamuzott.
Körülnézve rájött, nincs egyedül. A helyiségben a pokol angyalán kívül még voltak lelkek, akik a boldogság illúziójába ringatva magukat csevegtek negédesen vele, s egy megkeseredettnek tűnő ember, aki a sarokban lévő fekete zongorának támaszkodott, s meglehetősen groteszk látványt nyújtottak egymás mellett a kornyadozó műfenyővel.
- Hogyan gyújtsak rá? Levegőt is alig kapok! Visszaengednél kérlek?
- Ha csak ez a baj, segíthetek!-folytatta bájolgó hangnemben, s a tenyeréből hirtelen legyeket fújt a helyiségbe, akik körkörösen kezdtek el repkedni a szobában.
-Ezzel meg mire megyek?-tört ki az őszinte döbbenet belőle.
- A legyek felkavarják a pincebűzt, s így te levegőhöz jutsz, ha erre vágysz.-mondta a démon, mint valami teljesen evidens tényt, s folytatta a bájolgást a tébolyodott lelkekkel. Majd azok kérésére elővezette nekik legkedvesebb háziállatát, egy hatalmas, hófehér tigrist. Bonnie pedig a zongoránál álló taghoz oldalazott, s lihegve csak ennyit bírt kipréselni magából.
- Hát, ez nem normális! Ez csak egy hülye álom! Mindjárt felébredek abban a gyűlölt kagylóházban és nyalogathatom tovább a sebeimet.
- Arra itt is lesz időd..-mondta halkan az ismeretlen.- Gyere, menjünk ki a tornácra, ott legalább levegőt fogsz kapni.
Kilépve a pokol teraszára csak nézelődtek, miközben meggyújtották cigarettájukat. Meg kell hagyni, nem tűnt ez annyira rémesnek elsőre, mint amennyire hitte volna.
A jégfolyó, mint egy szelíd háziállat játszadozott az udvarban, mutatva a Földön bámészkodóknak a legszörnyűbb álmaikat. De mögötte ott volt a szabadulás lehetősége, egy égbenyúló, szuronyokból álló vaskerítés képében. Nem tűnt volna lehetetlennek megmászni.
- Pedig hidd el, nem a kerítés az akadály.-mondta a kísérő, mintha gondolatolvasó lett volna. Hádész fala, ami nem enged ki innen.
- Hádész fala?- kérdezett vissza döbbenten a lány.
-Igen. Nem enged kimenni innen soha. Nem tudsz átmászni rajta. Nem látod, de aki megpróbálja áttörni, mind megbolondul. Ez Hádész átka azokra, akiken uralkodni tud. De csakis az ő birodalmában tud hatni rájuk. Gyere, megmutatom.
S közelebb vitte a lányt a játszadozó isteni folyóhoz. Amaz összekuporodott a lába előtt, s mutatta neki a fenti világ képét, amivel kivételesen beigazolódott legnagyobb félelme. Patricket látta a képen. Amint közlik a fiúval, hogy örökre eltűnt a szerelme, s nem várja tovább már sehol evilágban.
- Ez nem igaz!- rogyott a földre a lány üvöltve, s a könnyek, mint záporeső zuhogtak le az arcán.
- Élek! Nem haltam meg! Várom vissza! Ezt nem teheti meg!- kiabált, ez utóbbit Lucifernek címezve.- Ki kell találnunk valamit! Vissza kell jutnom!
- Bátor vagy, s oly' botor Bonnie Parker.. -mosolyodott el a névtelen kísérő.- De rendben, támogatlak. Tégy, amit jónak látsz!
S a lány, mint egy őrült rohant vissza a pokol pincéjébe, ahol hirtelen ötlettől vezérelve elkiabálta magát: Támadás!
S mintha minden lakó, csak erre a parancsszóra várt volna, egyszerre vetették rá magukat a démonra, ki az öröklétig tartó szenvedésre kárhoztatta volna őket, ott ahol az idő nem létezett. Lucifert leütötték, s egyszerre minden lény rúgta ki a pokol ajtaját, törte át Hádész falát, s mászott ki a kapun a külvilágra, ahonnan Luciferrel együtt a folyó is eltűnt, gazdáját bezárva saját birodalmába, egyedüllétre kárhoztatva, az idők végezetéig.
Bonnie pedig elindult újra a kagylóház felé. Nem tudta szíve miért oda húzza, csak annyit érzett, mennie kell.
Patrick ott járkált fel-alá a kagylóház ajtaja előtt. A bizalom vitte oda, ami azt mondta, a mi szerelmünk mindent leküzd.
-Az nem lehet. Nem adhatta fel. Nem tűnhetett el. Nem halhatott meg.- skandálta a fiú, jószerivel magának. Egyszer csak egy apró hóvirágra lett figyelmes. Leguggolt mellé, s elnevette magát kínjában.
- Hát, te eltévedtél!- mondta nevetve az apró élőlénynek. - Nincs már remény, így neked sem itt kellene élned.
- Vagy talán mégsem tévedt el...- bukkant fel Bonnie csapzottan, tépetten a pokolban tett látogatástól.
Patrick pedig csak ennyit mondott: - Tudtam, hogy nem veszíthetjük el egymást szerelmem.
S igaza volt. Az álmok valóra válnak, csodák pedig léteznek. Csak hinnünk kell bennük. Így hát hazatértek közös otthonukba, aminek udvarán feküdve nézték az eget, amin megjelentek az első csillagok. A Kiesföldiek állították őket emlékül azoknak a bátraknak, akik ki mertek törni a pokol legmélyebb bugyrából, s azóta is egy tábla hirdeti a Holdon: "A bátorság és a szerelem előtt nem létezik lehetetlen."

2014. december 9., kedd

64.- Nélküle


Az elejétől kezdve tudta, élete egyik legnehezebb periódusa elérkezett. A bánat hideg kezével kopogtatott az ajtón, s nagy mosollyal belépett az életébe leghűségesebb barátaival karöltve: a magánnyal, a hiánnyal, és a félelemmel.

Ki a legkedvesebb számára, elment. Könnyes szemmel eltűnt a kisbuszban ülve, a koromfekete éjszakában, hogy az életet egy időre máshol folytassa.
S a szerető itt maradt, ahogy a család is. A napok múlásával rádöbbentek mindannyian, hogy mostantól, míg haza nem ér, semmi nem lesz ugyanaz.
A színek mik eddig tűélesen rajzolódtak szeme előtt a ragyogó napsütésben ugyanúgy, mint mikor tejköd szállott a házak tetejére, eltűntek. Minden mattá vált, mi addig tündökölt. A sárga ágytakaró csüggedten lógott a kanapén, s a csíkos-pöttyös ágynemű is szomorúan terült el az ágyán, ahonnan már csak Ő hiányzott, s az, hogy Bonnie a mellkasához bújhasson, s így, egymás karjában találjon rájuk a hajnal.
Napok teltek el oly' lassan, mintha hosszú hónapok lettek volna, s a fiatalokon már kezd látszani az mi bennük játszódik. Sápadt arcukat mutatják egymásnak fényképeken, hogy a másik remegő kezével simíthassa végig a képernyőt, ahol kirajzolódik a hűn szeretett arc, amely most mindennél távolabbinak tűnik.
Patrick nincs egyedül fizikailag. Vannak körülötte olyanok, akik vigyáznak rá, s szerencsére nincs sok ideje elmélázni honvágyán, de estére már csak ketten maradnak. Ő és a gondolatai.
Bonnie pedig ráeszmélt, mi az a társas magány. Szerettei vigyázni próbálnak rá, s kezüket nyújtják mikor látják, hogy a lány zuhan a kőkemény padló felé. Csak talán nem akarja annyira megfogni.
Egyszerűen mindenhol idegenül érzi magát. Mintha nem tartozna senkihez és sehova.
A fekete pólója, mely előtte Patrické volt, rajta pedig combig lógott, s a vállán a fiútól kapott plüsskörte üldögélt. Ott mosolygott mikor válla alatt az ülőhelye lassú léptekkel, hófehér arccal, remegő kézzel dohányozni ment. Majd mikor a mikrosütőre ültették, amíg a lány reggelit csinált két személyre, holott tisztában volt vele, hogy nincs senki, akivel megoszthatná. Majd a maradékot, letakarta és töltött két szál cigarettát, hogy együtt mehessen ki rágyújtani azzal, aki a legközelebb áll a szívéhez, s mégis a legmesszebb van tőle.
A nikotinrudat az asztalon hagyja, "Majd felveszi."-gondolja, s a kimerültségtől szédelegve kilép a teraszra, hogy szívjon egy slukkot a fájdalma csillapítójának kikiáltott halálrúdból.
Sasszézik, forog, énekel, révedező tekintettel az ég felé, s várja, hogy a fiú keze egyszer csak a derekához érjen, s ne engedje el többé.
De még hány és hány ilyen nap lesz, mikor rádöbben ez csak egy álom epillanatban? Hiú remény, amit táplál, hogy egy reggel arra ébred, mellette szuszog a szerelem.
Addig csak nézi, ahogy kiszőkült hajába belekap a szél, s simítja arcát a szebb holnap ígérete, amelyben már nem a plüsskörtécskét fogja kézen, hanem azt, akinek az ujjai közé a legtökéletesebben illenek az övéi...

2014. december 4., csütörtök

63.- Fel nem fogható

"Kérlek hagyjatok utoljára!"-préselte ki magából könnyeivel küszködve, s nézte ahogy a családja búcsút vesz szerelmétől. Majd odalépett hozzá, belenézett hatalmas zöldes-barna szemeibe és elfelejtette még egyetlen röpke pillanatra a világot. Érezte, ahogy a búcsúzás fájdalmának cseppjei gördülnek le arcukon, miközben egyetlen csókba sűrítve próbálták egymásnak kifejezni érzelmeik legmélyebb részeit. 
"Nagyon szeretlek."-suttogta Patrick búcsúzóul a lány fülébe. "Kérlek, hogy nagyon vigyázz magadra!"-s az amúgy is halk hangja elcsuklott, ahogy próbálta magát tartani.
"Te is vigyázz magadra életem. Ne feledd, itthon várunk téged és én leszek az első aki a nyakadba fog ugrani mikor hazaérsz.."-válaszolt a lány remegő hanggal és testtel.
Mikor a kisbusz még ki sem kanyarodott a sarkon, kitört belőle pár momentum erejéig, amit olyannyira igyekezett az elmúlt napokban visszafojtani. De tudta, nem lehet összetörni. Nem teheti meg. Egy biztos pontnak kell maradnia szerettei életében, akkor is, ha ez felfoghatatlanul nehéz feladatnak is tűnik a közeljövőre nézve. Tudta, hogy megígérte a fiúnak, hogy rengeteget fog tanulni és, hogy a külön töltött időt önmaga fejlesztésére fordítja majd. Ám de a kimondott szavak, csak szavak maradnak, míg az ígéretté nem válik egy olyasvalakivel szemben, akit mindennél jobban szeret. Onnantól életcél lesz és kötelesség, melynek tudatával fekszik és kel. Nem mondom, hogy könnyen és boldogan, de így lesz.
Ahogy belépett a fiú szobájába, hirtelen nyugalom töltötte el a szívét. "Nem is ment el.."-mondta neki a belső hang. "Mindjárt hazajön, nevetve belép a küszöbön és annyit mond: "Csak vicceltem.."-majd magához szorítja és folytatódik az álomvilág, amiben együtt élnek. Aztán egyszer csak szembesül vele, hogy az ajtó nem fog kitárulni. Nem lesz mellette a fiú, aki félálomban leellenőrzi be van-e rendesen takarva, aki naponta többször leül vele a konyhába csak, hogy hajlandó legyen enni, akinek duruzsolhat néha olvasás közben, mikor a fiú esetleg egy kicsit játszik. 
S a lány majd reggel keresi az ölelést, amelyet már az éjjel sem talált. Ki lesz az, akit majd keltegethet reggelente vagy fél órán át, el ne késsenek? Ki lesz az, akinek majd elköszönéskor a nyakába tekerheti a sálát és fejébe húzhatja a sapkáját, mert odakinn farkasordító hideg van? 
Patrick lesz az, mikor hazaér. Mert ő az egyetlen ember, akivel minden nap különleges. Aki mellett ugyanolyan felemelő boldogság felébredni reggelente, mint először. 
Csak egyelőre az, hogy nincs mellette fel nem fogható. Mert a következő hónapok legsokkolóbb traumája az lesz, mikor rádöbben, hogy milyen messze vannak egymástól, s a legszebb mikor belegondol, hogy percről-percre közelebb van a viszontlátás...

2014. december 3., szerda

62.- A mi mesénk

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis város, melynek fiataljai egy este felkerekedtek, hogy kieresszék a mindennapok során felgyülemlett fáradt gőzt. S, mint az életben általában így van, kifürkészhetetlen útjai a sorsnak összevetettek két fiatalt, akiknek ezzel a sorsa megpecsételődött.
A fiút Patricknek hívták, míg a lányt, már jól ismerjük. Bonnieról van szó.
Akkor még csak pár mondat hangzott el köztük, de valami mégis megragadta a lányt a fiú különleges kisugárzásából, így hát úgy adódott, hogy a későbbiekben beszélgetni kezdtek interneten. Két egymás számára jóformán idegen ember ritkán, szinte soha nem érti meg egymást ennyire, mint ők első nekifutásra.
Teltek-múltak a napok, s valami olyasmi költözött be Bonnie szívébe, amiben már nem is hitt. A szerelem. Tiltakozhatott volna, de egyszerűen úgy érezte, most nincs rá szüksége. Az ösztönei egyszerűen megsúgták neki, hogy Ő más, mint a többi ember. Eltér mindenkitől, akivel eddig találkozott. S a legszebb az egészben, hogy nem tévedtek.
Már két héttel megismerkedésük után úgy döntöttek megpróbálják együtt,s éltek pár hétig a legnagyobb szeretetben együtt úgy, hogy tudták az esőfelhők katonás sorrendben sorakoznak fejük felett, a búcsú ígéretét magukban hordozva, amely bármely pillanatban lezúdulhat egyszerre rájuk, s elönti mindazt, ami a boldogságuk forrása. Egymás közelsége, ami oly' tünékeny..
Minden napot együtt töltöttek ezután. Ilyen rövid idő alatt kialakultak kis közös rutinjaik, bolondozásaik, s oly idilli volt az egész, hogy ha nem Bonnieval történt volna mindez, el sem hinném! Bebizonyosodott, hogy létezik a nagy Ő, s ne higgyétek, hogy ezt a rózsaszín ködfelhő mondatja!
Az érzés, mikor lényed minden porcikája azt súgja halkan a füledbe, amiben élsz... A gondolat, hogy ma is az ő mellkasán hajthatod álomra a fejed... A pillanat, mikor esténként megérkezel és a percekig ki sem látszotok a másik öleléséből, pedig csak fél nap telt el az előző találkozásotok óta... A beszélgetések, mikor az öledbe hajtja a fejét, s meséltek egymásnak mindenről, ami abban a pillanatban foglalkoztat benneteket...
S elérkezett a pillanat, amelytől a legjobban tartottunk. A fiút külföldre sodorja az élet. Hosszú hónapokig nem tudják majd újra egymást reggelente csókkal ébreszteni és tűkön ülve várják a pillanatot, hogy vége legyen ennek az időszaknak, ami még csak most kezdődik.

Tudjátok, én mindig azt tartottam, hogy minden mesének Happy End a vége. Ha még nincs itt a Happy End, a történetnek sincs még vége.
Senki nem mondta egy szóval sem, hogy könnyű lesz. Épp ellenkezőleg. Pokoli lesz a hiányérzet sokszor. Nem tudni kinek rosszabb ilyenkor, aki idegen környezetbe kerül, vagy annak, aki itt marad. Egyedül a régiben.
A megoldás egyszerű. Fogni egymás kezét, támogatni a másikat és emelt fővel számolni vissza a napokat. Mert minden perccel közelebb kerül a viszontlátás pillanata. S ez az, amire megérné akár egy életen át várni...

2014. november 9., vasárnap

61.-A Kulcs

A napsütéses délutánhoz képest azokban a késői órákban már csípős volt az idő. Elővette kölcsönkapott csomagját és kutatni kezdett az után, ami az ajtót nyitja. Nem találta a sok lehetséges között. Próbálkozott egyenként. Volt, amelyik egyáltalán nem passzolt, volt, amelyik többé-kevésbé beleillett, de tisztában volt azzal, hogy csak egyetlen megoldása van a kérdésnek: a megfelelő... Az, amelyikkel kitárhatja a dupla-biztonsági üveggel ellátott bejáratot. Mert hát, voltaképp erről van szó. Mindig csak egyetlen tökéletes alternatíva van, amelyikkel azt kapod, amire vágysz. Nem teheted meg, hogy a kulcs-csomót félrevágod a sarokba és leülsz cigarettázni azzal a tudattal, hogy valaki majd csak kinyitja azt a telibe cseszett ajtót, mielőtt tüdőgyulladást kapsz, vagy jégkocka lesz belőled.
Szív. Mennyire találó név. Hiszen, ha nem üt folyamatosan, belehalsz, mégis..Sokszor emészt miatta a kín. Mert tudod csak egyetlen tökéletes lehetőség van. egyetlen esély a mindenhez, ami a semmit jelenti, mégis ez az a nincs, amire a legjobban vágysz.
De mi az? Bonnie is úgy élt, hogy nem érzett, egy kis ideig. Szó szerint a tudata képezte benne a vágyat, hogy fájdalomra és boldogságra vágyjon. Ebben a pillanatban érez. Mind ott tolong benne, hogy elhitesse vele ő a legkülönb, s ő őrlődik, mint kávé a darálóban.
Hiszen élénkít, mégis a zaccot bedobod a kukába, s utána csak a tört-fehér csésze marad, üresen, foltosan.
Ő pedig, ha nem a költői megfogalmazásra vágyik az ember, kimondja: Szenved. "Mint egy kivert kutya. Ki vérbe fagyva, bár élve hagyva vár, hogy valaki befogadja."
Mondjuk ki nyíltan: Az emberek álszentek. Ő pedig nem kivétel. Ebben nem az a hiba, hogy másokban volna, hanem a tudata, hogy benne.
Fél. Attól, hogy lépne, de nem tudja merre. Vissza nem fordulhat újra a biztosat kutatva, hiába dobog hevesebben szíve a biztonságos meleg tudatától, mert tudja milyen árat fizetne. Ezért hát kénytelen-kelletlen ballag tovább az úton, amiről nem tudja, hova viszi. Rengeteg ösvény várja, s azt, hogy délibáb-e, vagy földi Paradicsom csak rálépve tapasztalhatná meg. S ő mégis leül. Időnként hátrapillant érzésektől telt, dobogó ki vérpumpájával, majd szomorúan sóhajt és előretekint. Hiszen menne ő, de nem a bizonytalanságba.


Így hát kifekszik a poros úton, 
tekintetét az égnek emeli
és várja a csodát..

2014. november 2., vasárnap

60.- Névtelen iromány

"Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban csókod íze helyett, s nem jön az álom, az enyhet adó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

Valóban. Kinn ül a teraszon éjnek évadján, s töpreng. A meleg férfi bőrkabát sátorként terül el rajta, s gondoskodik arról, hogy legalább a teste melegen maradjon. Fehér ujjai közt egy szál cigaretta füstölög, míg szájához nem emeli, s le nem tüdőzi a halál újabb röpke csókját. Minden alkalommal, mikor a lány és a végzet ajka összeforr, húzódnak egymáshoz egyre szorosabban, s tudják: egy nap egymáséi lesznek. A végzetes találkozás előtt azonban élni még kell. Minden nap egy ajándék a sorstól, 'mit oly' sokan figyelemre sem méltatnak.
Egy borongós őszi reggelen, mikor gyors léptekkel sietsz a "vesztőhelyed" felé, fel sem fogod, hogy minden momentum múlandó. Az idő legyint majd panaszaidra, hogy mily' gyorsan elszállt.
De milyen "apró intelligenciával" rendelkező lénynek is teremtődtünk mi emberek. Belefásulva a hétköznapok szürkeségébe nem vesszük észre, hogy mennyi lehetőséget is kapunk a boldogságra. A csicsergő madár, mely szárnyait kitárva zengi nekünk lelke dallamát, vagy a vöröslő falevél,mely végigsimította poros bakancsunk orrát, hogy végigbuckándozva árkon-bokron terüljön ki fáradtan és nevetve.
Egy mosoly, mely többet mond a legcifrább szavaknál, s jobban gyönyörködtet, mint a legékesebben szóló mondatfoszlány. Az érintés, melynek bizsergését magadon érzed, mindig, mikor eszedbe jut.
Tudod, az emberik egy idő után elfelejtik mennyi jót cselekedtél velük, de egy életen át megmarad, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük.
Ennek tudatában tán újabb két évtized távlatában Bonnie sem biztos, hogy fel fogja tudni felidézni születésnapjának minden momentumát, csak azt, hogy játszi könnyedséggel nevettek akkor mindenen. Ahogy kifestve elmentek egy őszi éjszakán ünnepelni. Tán az ivóban üldögélő komát sem biztos, hogy megjegyzi, aki egy képen akarta megörökíteni a számára szokatlan megjelenésű fiatalokat. Vagy a névtelenségbe burkolózó illetőt, aki vendégül látta őket egy italra, majd egy másikat, aki ismeretlenül beállt velük asztali focizni.
Abban sem biztos, hogy addigra már újabb emlékektől hemzsegő emlékezetében felsejlik-e a buszon velük utazó, nevető, beszélgető férfi képe, aki zavarában alig tudott reagálni az előtte zajló gyermeki viselkedésre.
Tán egy napon majd azzal a baráttal végigtáncolt éjszaka képe is megfakul. Csak a pillantások, érintések érzete marad meg örökre.
Egykoron, hosszú évek múltán a ráncos, remegő kéz finom mozdulatokkal veszi magához ezt az irományt, s szorítja szorosan szívéhez meghatódva,

Mert, ami egyszer örömet okozott, örökké meg fogja tenni.