Az új nevek megzavarhatják a régebbi olvasókat, úgyhogy egy minimális magyarázat: Marina voltaképp Bonnie. Hosszú volna elmesélni hogyan-s miért hívom így, ez pedig nem is az a helyzet, hogy meg akarnám tenni. A fiú... Hát, a fiút több néven fogom még nevezni a továbbiakban, például BB, vagy Karl. Aki ebben a bejegyzésben is kizárólag a szokásos, törékeny-érzékeny lelkivilágom leírására vágyik a lehető legköltőibb megfogalmazásban, csalódni fog. Ám, ha valakit érdekel, hogy őszintén kimutatom a fogam fehérjét, jó helyen jár.
Míg főhősünknél másképp megy. A múzsa épp boxeralsóban fekszik az ágyon és keresi a kedvenc-közös sorozatukat, felváltva les a laptop képernyőjére és a lány arcára, miközben az feje búbjáig a soraiba feledkezve, átszellemült már-már kissé mókás ábrázattal rója a kék betűket a fehér lapra.
Mikor elkészült, felugrott a fiú mellé az ágyra.
- "...hogy mellette rájöjjön, a feltétel nélküli szerelem az, mikor még a hibáit is képes vagy szeretni. Ha egyáltalán észreveszed őket...."-fejezte be, s várta a reakciót.
- Marina.. Hogy kerülsz te még ide? Mit csinálsz te szakácsként meg pincérként? Persze, főzni is nagyon jól tudsz, de tudod, ha pár ezer kilométerrel arrébb születsz, már híres lennél? Olyan vagy, mint Hank (Moody-Kaliforgia).. Elbaszod az idődet itt és eltékozlod a tehetséged!
- Ezt vehetem pozitív visszajelzésnek? - pislogott a lány hirtelen támadt zavarában. Tudta a választ, természetesen, de néha maga sem hajlandó elhinni, hogy tényleg így látják. Jónak abban, amit csinál. Eddigi átlagos-középszerű életében időnként kapta csak el a hangulat, hogy alkotni tudjon, sokszor hónapokig nem is tudott kipréselni magából semmit egy nagy kupac trágyán kívül, amelyeket már akkor kidobott a francba, ahogy leírta az első két mondatát.
Cuki kis sztorikák jóról és rosszról, szerelemről-háborúról, hisz az élet erről szól. De a világ kurvára bonyolult. Minden nap végig kell játszanunk mások előtt a szerepeket, amiket elvárnak tőlünk. Jópofizni kell a feletteseinknek, mosolyogni a vendéglőben azoknak a vendégeknek az arcába (főleg) akik csak perkálnak, de amúgy akkora parasztok, hogy a kapa lóg ki a szájukból és nézésükkel érzékeltetik velem, hogy csak egy buta kis picsának tartanak, aki a "honoráriumukért" cserébe hajlandó lenne, akár a seggüket is kinyalni, saját emberi méltóságát kivágva a fészkes-francba.
Hál'isten a vendégek nagy részére nem ez jellemző, hanem a közöny vagy az érdeklődés, de ettől függetlenül muszáj-nak éreztem kimondani, hogy az élet nem habos torta.
De mi van akkor, ha elkezdünk Élni? Amikor időnként kilométer magasról telibe fossuk az általános viselkedési normákat, amelyeket ránk kényszerítenek? Amikor már nem próbálod titkolni a külvilág elől, hogy kicseszett boldog vagy?
Ez a nagy betűs ÉLET.
Ezért megéri túlélni, nem pedig mindennap beledögleni az unalomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése