"- Hogyan betűzöd azt, hogy szeretet?
- Azt nem betűzik, azt érzik."
Bonnie, Bonnie, tudnám mi lelte? Sosem volt ilyen naiv. Sőt, híresen jó emberismerő, másokat nevettető, elvont és önfejű, de mégis... ember.
Ritkán voltak barátnői, okkal. Fiúkkal mindig könnyebben szót értett. A lánybarátnőknek valami mindig szemet szúrt és balhé lett a végére. De azt hitte Dee más.
Általános iskola vége felé ismerkedtek meg és első csapásra megtalálták a közös hangot. Az akkor még kislány Dee és a már akkor is csodabogár Bonnie.
Teltek az évek, a lányok is cseperedtek és senki nem emlékezett már rajtuk kívül, hogy is indult ez a barátság ami akkor úgy tűnt egy életre szól.
Főhősnőnkben nem voltak előítéletek, mert barátnője egyre lazább erkölcsök szerint kezdte élni (szerinte) nehéz életét. Nem érdekelte, hogy milyen viharba rángatja magával a lány és, hogy az ő jó hírét is pillantások alatt az aprítóba dobja. Az évekkel ezelőtti nyarakat együtt töltötték, ahogy az őszök, telek és tavaszok is ezen szellemben teltek.
Mikor virágba borult a természet feküdtek ki kedvenc helyük füves placcán, s nevettek az életen, mintha soha nem lenne vége. Egyik cigaretta égett le miattuk a másik után, s üdítő volt a narancsos sör hűs simogatása később is, mikor egyre maróbban égették bőrüket a nyár első forró sugarai. Szájuk be nem állt soha, s mesélték egymásnak a legnagyobb titkokat, élték át szép élményeiket, mikről hitték, hogy majd örökre összekötik őket.
S mi volt a legfájdalmasabb felismerés? Hogy Bonnie azt hitte ők olyanok, mint Milne hősei. Ám rá kellett jönnie, Dee sosem szerette őt igazán s, hogy ő nem Micimackó malackája, csak egy a vágóhídra szánt disznók közül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése