24.- A táncoslábú kanári

Van, hogy az embernek az élete nincs tökéletesen rendben. Viszont tökéletesen magasról tesz rá. :) Egyszerűen csak jól érzi magát. :) Bonnie is így volt ezzel. Régen nagymamájánál szólt a rádióból az operett zene. (Az az igazi, nem amit ma annak csúfolnak.) Amikor hazaért, meglátta, hogy azon a bizonyos közösségi portálon barátnője megosztott egy hivatkozást, amiről egész nap beszéltek. S a lány dalra fakadt, aznap már nem először. Még egy szimpla söprögetésnél is táncra perdült és dalolt. Ac/Dc-t, meg mindent, ami eszébe jutott. S mikor ezt a számot: ( http://zene.hu/20130317_a_nagy_duett_2013_szabo_gyozo_kiraly_linda_hajmasi_peter_hajmasi_pal ) hallgatta vagy már tizedszer, a lába automatikusan a ritmusra mozogni kezdett.
Mondjuk mindig is imádta a zenét, és a tánc sem állt messze tőle. Pusztító Peti is nem egy alkalommal mosolyogta meg a lányt, mikor balettezett a konyhában vacsora készítés közben. Valamint az sem megszokott normál embereknél, hogy mindig lábujjhegyen járkálnak. Mezítláb, vagy zokniban talpon talán már nem is tud. :)
S örül, hogy nem látják mit művel mikor egyedül van, vagy kettesben az anyukájával. (Esetleg néha mikor Petivel.) Mert például képesek rocksztárként, a fejüket rázni, lihegésig ugrálni és tombolni, esetleg összekarolva hangosan énekelni (még, ha úgy is, mint két kappanhangú kanári). Pusztító Petivel pedig annak idején még koncerten is a nagyközönség előtt kánkánoztak és riszálták a hátsójukat. ("Pedig csak ideiglenesen kimenőt kaphattak a zárt osztályról!" - gondolhatták)
Messzemenő konzekvencia pedig csak ennyi: "Az élet egy koreográfia. A közönség nem mindig tapsol. De nem is mindig az ő örömükért táncolunk. Megbotolhatunk, kibicsaklódhat a bokánk, de mindig felállunk, leporoljuk magunkat és felverjük a port magunk körül. Egészen a dal végéig. Majd meghajlás után búcsúzunk, s elválik milyen volt a tánc.

23.- Indiántánc

Lassú léptekkel közeledik az ősz. Halk, szinte nesztelen léptekkel közeledik felénk. Mégis, csak kevesen sejtik. Még kevesebben tudják...
Bonnie is egyelőre csak élvezi az indián nyár színes napfelkeltéit hozó reggeleit, érzi a lágy szellőt arcán, s, amikor a buszfelszállásig nem kapcsolta be az általa kedvesnek talált zenéit, még fél öklömnyi madarak reggeli csicsergésére is felfigyelt. Ez mosolyt csalt az arcára. Szép, komótos mozdulatokkal fejébe húzta szemüvegét, rágyújtott egy szál cigarettára, s szinte táncoló mozdulatokkal ment el a megállóig. Ezen a kis külvárosi utcácskán mindenki köszön mindenkinek, s ilyenkor nem néztek undok grimasszal az ember után. Ha úgy is gondolják, hogy "Hát ez meghibbant!"-sem mondják ki. Fontosabb mindenkinek ez az idilli állapot, s, ha a leányzóval közölnék is, hogy elmeháborodott, csak ennyit mondana: "Őrülteknek áll a világ!" Majd a szokásos, sokat sejtető kacsintás után, menne tovább az úton.
 Ha tehetné, fogná magát, egy üveg bort, egy doboz cigarettát és útra kelne. Meg sem állna egyik legkedvesebb helyéig a Mecseken. Nézne le a távolba, s megosztaná azt  nyugodt, békés pillanatot mással is. Ám, ha nincs kivel? Akkor, mi tévő legyen? Konrádra és Petire most ilyen helyzetben nem számíthat. Szeretne valakivel önfeledten nevetni és kikapcsolódni. Nem sokat szeretne, csak egy percnyi nyugalmat. Egy a külvilágtól kissé elzárt helyen, hol nem kell a folyton maró intrikákkal, citrom-savanyú ábrázatú szürke árnyakkal és csigatestű (gerinctelen) és élettelen kortársaival foglalkozni.
Szeretne egy pillanatot, ami csak az övé! S, ha ez meglenne, olyan szívesen megosztaná, egy arra érdemessel! Fújhatnának szappanbuborékot, s felhőkön csücsülve tekinthetnék a fenomenális panorámát. Egymás kezét fogva nevetnének az agyatlan sablonembereken, akinek milliméter pontosan belőtt divatfrizurájára pottyantana valamely tollas barátunk egy hatalmasat üdvözlés gyanánt. Vagy, csak örömittas kifejezés terülne el arcukon, ha látnák mások boldogságát.
Egyszerűen csak félelem nélkül szeretné szeretni, s önmagáért szeretve lenni.

22.- Szívidomár

Sosem volt még ilyen. Egy kapcsolattól megszabadulva, nem az a nehéz érzés nehezedett a lányra, hanem boldogság. Depresszív gondolatok cikáztak folyton-folyvást a fejében, míg Mattel volt. Minden volt, csak boldog nem. Ám könnyebbnek látta fenntartani az illúziót, s hazudni még magának is, mint szembenézni magával. Anyja is többször megpróbálta szembesíteni azzal, hogy az állapot nem lett volna hosszútávon fenntartható. S igaza volt.
Bonnie a végére már odáig jutott, hogy nem fog küzdeni egy meddő dologért. Eleve halálra volt ítélve, s mikor az ellenkezőjét mondták, tudták, csak önáltatás. Sokkal bonyolultabb dolgok voltak a lányban, mint amit Matt egyáltalán ép ésszel fel tudott volna fogni.
Ergo, visszhanggal nem törődve ki meri jelenteni: régen volt olyan srác, aki igazán megfogta volna. Az utóbbi időben, (mint egyik barátja megfogalmazta) a szerelembe volt szerelmes.
Pillangók, heves szívdobogás, remegő térdek és a nagy várakozás utáni első csók... Felbecsülhetetlen. S már mégsem hitt benne. Hogy ma hisz-e? Talán... kezd... Clyde által szétzilált lelke, mintha megnyugodni látszana. Mosolyog, mert azt is érzi, ez kell neki. Nem több, nem kevesebb, mint a boldogság.

"...és várok az igaz szerelemre!"-mondta nemrég a lány. Hogy konkrét utalásnak szánta-e? Maga sem tudja teljesen biztosan.. Csak kacér mosollyal, s ártatlannak tettetett szempilla rebegtetéssel jelezte: "Lehet, hogy ez egy burkolt célzás volt részemről! ;) :P
Döntött. Nem fog se' küzdeni, sem ellenállni. Ha elé sodorja az élet az ideálist, nem fogja elszalasztani. Érti, ha ő van a közelében... Jelentkeznek a fent leírt tünetek, ijedtséggel társulva. "Úristen, ugye nem?"- s talán egy kissé mégis. Talán már most. Megeshet, hogy már azelőtt, mielőtt végig gondolhatta volna...

21.- Kűzdelmek

Néha az emberre rátör egy-egy depresszívebb hangulat. Nincs ok, nincs miért, csak egy pillanatra nem szereti a világot. A következőben akár szállni tudna a fellegekkel, vagy csak közömbösen néz maga elé. Igazából "sehogy sincsen". Bonnie az első fázisban volt, kissé "filozofálós" beütéssel.
Egy kard rekonstrukciót nézegetett, amiről fénykép is készült. Miért van az, ha valaki szorult helyzetben van, akkor pengeélen táncol? Miért kardozik valaki az ellenfelével? S egyáltalán miért a harc? Tán, csak mert ez volt az életük. A harcra is van igény. Nem csak a folyton forró vér, mely nem hagy nyugodni, s szüntelen cselekvésre késztet... Nem. Egyszerűen csak, mert valaki csak ehhez ért. Ki pusztítónak, ki hősnek vagy csak egy rendszer robotjának látja a katonát. Talán önmaga áldozata. A lelkiismerete, az egoja, na meg a szuperegoja, ami sarkalja, s nem hagyja nyugodni, sem élni.
Ez az ösztön bennünk van. Mind küzdeni vágyunk. Elődeink sem csak a hazáért csinálták. Mindenkinek megvannak a maga kis csatái. Egy konfliktus, egy probléma, egy bizonyítási vágy a kitűzött célból kifolyólag, s már mind harcosok vagyunk magunk is.
Az én feladatom túlélni az életet magammal, elérni a céljaimat, s soha meg nem állni. Igen, ez az én harcom.

20.- I was born to love... somebody

Az élet egy állandó körforgás. Soha nem áll meg, ahogy a világ sem. Az ember változik, s már nem tudja, van-e ami örök. Kevés emberre mondja azt, hogy tudja, évek múlva is mellette lesznek. Édesanyja, Kávéházi Konrád és Pusztító Péter ilyenek, legalábbis, ők még nem adtak okot a kételyre.

De a szerelemben már nem bízik... Egyik pillanatban még idillisztikus kapcsolata pokoli drámává válik, minden előzmény nélkül. A vaskeresztes lovagból egy perc alatt válik láncfűrészes lélekgyilkos, s Bonnie nem tudja, lesz-e elég ereje támogatni az igazi Matthew-t... Ha eluralkodna rajta az, amilyennek most mutatja magát, sósavként marná szét a lány lelkét a fájdalom, a csalódás és a reménytelenség. "A hit hegyeket mozgat meg"- mondják a bölcsek. A Csomulungmának akkor már a Mecsek helyén kellene lennie, annyiszor és annyira hitt és bízott másokban. "Ne bízz meg senkiben. Bennem sem."- mondta Matthew még régen, s a lány mégsem tudott soha nem bízni benne. "Én az életemet is rád merném bízni, és biztos vagyok benne, nem tékozolnád el. "-s már nem hisz, nem remél, nem biztos semmiben. Egyszerűen csak állandóságot szeretne. Szeresse úgy is, ha rossz és tökéletlen, cserébe ő is ezt tudja biztosítani. Hatalmas szívem van, mégis mindenki csak boxzsáknak használja, míg egyszer ki nem szakad. Homok helyett a vér fog apró cseppenként távozni belőle, s már csak a burok fog lógni... Az jelzi majd, hogy annak idején itt még egy élő világ volt elhalt, trombózisos erek, alvadt véres kamrák helyett. Valaha még virágzó birodalom, melynek minden pontja lüktetett, s pírt csalt az arcra, ami lassan csak sápadtan mered a világra. A mosolynak csak halovány emlékképe,s a test is menetel, mint robot szürke hétköznapokban. Mechanikailag rendben, s mégsem él már. 

A szívbe élet kell, szeretetre vágyik! A kemény csaj helyett egy törékeny kislány kuporodik Peti mellé a kanapéra, aki a fejét simogatva csak ennyit mond: "Ne félj, én vigyázok a szívedre és megóvlak mindentől, amitől csak tudlak." S ezt meg is teszi. A lányt csak magától nem tudja... 

19.- Moments

Érzem a blog kinézetének módosítása után kapni fogom az oltást a hátam mögött, melyekkel "radikális nézeteimet" óhajtják bírálni. Tisztázni szeretném az elején, hogy ez a magánügyem, hogy miben hiszek és mit gondolok. Ezen a téren sem tud senki befolyásolni. A gondolataimmal  senki sem lesz tisztában továbbra sem. ;) 

Rátérve Bonniera, az ő élete még mindig sínen volt. A szürke hétköznapok replay-ével megtanulta újra, mi a társas magány és a pillanatnyi örömök. Amikor 10-en is körbeveszik, mégis csak ül és néz ki a fejéből. Kissé talán indiszponált is azokban a pillanatokban. Néz ki a fejéből és, ha valaki hozzászól, megint csak úgy döbben rá újra hol is van, mintha egy kisebb szívroham és egy nagyobb kóma után kapna észbe. "Tessék?"- pislog körbe, s mindenki csak fejcsóválva nézi. Pár perc eltelte után, viszont mindenki képes napirendre térni efölött a kis incidens fölött és folytatja saját unalmas kis hétköznapjait. Ámde egy-egy fárasztó óra után, olyan jól esik összehordani minden hülyeséget egy-két baráttal és ezen könnycsordulásig nevetni. Mintha éppen ez lenne a legjobb dolog az életünkben. Bonnie is így élt. Kissé monotonitást idézett elő a hétköznapok sorozata, mégis megtanulta igazán értékelni a fontos dolgokat. A Matt-tel töltött pillanatok is még csodásabbnak tűntek számára, holott nem hitte, hogy mindez fokozható volna. :) Konzekvenciaként pedig csak ennyit vont le: Minden reggel van miért felkelni! :)

18.- A nyakamba szakadt..

Eljött a szeptember. Bonnie mindennapjaiba beférkőzött az aggodalom. Mindenki a nyakába szakadt felelősséggel traktálja. Végzős lett. Tánc, fotózás, szalagavató, ballagás, érettségi, bankett, mindemellett pedig nemsokára irgalmatlan mennyiségű tanulnivaló. Az egész élete függ ettől. 

Matthew pedig mindig mellette áll. Megmondta, nem lesz egyszerű, de mégis fogja a kezét. Hisztis, fáradt, kimerült kezd lenni, s olyankor nem a legkedvesebb a fiúval sem, amit nagyon bán, de észre sem veszi, hogy egy-egy hanglejtés, vagy szó, milyen bántó is tud lenni. A fiú pedig csak említi a lánynak, ha az volt. Ms Parker voltaképp nem érzi jól magát Matt nélkül. Mégis a fiú mindig mosolyog és imádja. Ez a legtöbb, amit a lány kívánhat. :)