2015. szeptember 9., szerda

77.- Évektől megkopott fapadok

Halkan kattog az öreg kis óra a sarokban, mint az elmém eme késői órán. A csend mámorától megrészegedve nosztalgiázok poros-megsárgult legjobb barátságok emlékén. Azok közt is egy, ami most igazán foglalkoztat. Kávéházi Konráddal végigélt múltunk.
Hol volt, hol nem, egy hűvös tavaszi éjen, mikor már csak a tücskök ciripeltek a fűben, s nyíladozó virágok élet-illatát sodorta felénk a szellő... ott beszélgettem először Konráddal napokon át. Idegen városban, álmoktól fűtött kamaszok próbálták kivesézni a lét-miértjét úgy, hogy pontosan tudták, erre nincs válasz. A sors kegyes volt, midőn a két fiatalt összesodorta, s így válhattam mellette jobbá-bölcsebbé.

Onnantól minden hétvégén beültünk kedvenc kocsmánkba (bohém egy hely volt, annyi szent) s ő kikért 4 cent Jack-et egyetlen darab jégkockával. Ahányszor ott voltunk ő mosolyogva elővette cigarettatárcáját, előhúzott egy szálat, s jobb kezében a halálrúddal, bal kezében az itallal révedt tekintete a távolba, fejtegetve nekem az élet értelmét.
A szürke kalap, amely elmaradhatatlan volt nála, békésen ült az összefirkált asztalon míg mi élveztük társalgásunk közepette az érzést: Sosem halunk meg.
Most hol van ez? Már csak bennem él, hiszen a részemmé vált... A kalapos lány, aki előveszi ugyanúgy a tárcáját, s a halál leheletét jó-mélyen tüdőre szívva folytatja magában a félbemaradt diskurzusokat, teszi tovább a vesszőket a mondatokba.
Sosem fog pontot írni a megsárgult lapokra valaha-volt legjobb barátságuk emlékének könyvében. Mert tudom, hogy Konrád egy hideg-téli éjen karosszékében, a ropogó tűz mellett majd az unokáinak ezt fogja mesélni: "Hol volt, hol nem, nem is olyan régen..."

1 megjegyzés: