33.- Téli érzelmek

Szokásosan induló reggel. Már gyógyuló félben volt és a reggeli nap sugarai, amelyek az arcát nyaldosták, pillanatokon belül felvillantották egy szebb nap reményét. Jobb kezével telefonjáért nyúlt, míg másikkal a laptopot kapcsolta be. Technikafüggő, ez sosem volt titok. Miután kiszabadult takarója biztonságot adó fogságából, törülközőjét nyaka köré csavarva lábujjhegyen át táncolt a szomszédos helyiségbe. Megnyitotta a csapot, melyből abban a pillanatban elkezdett folyni az élet adó víz. Haját összefogta, s belépett a zuhany alá. A cseppek, mint apró kövek az ember szívéről, úgy gurultak le a lány bőréről. Felemelte fejét, s teljesen elázó arcán nevetés jelent meg. Miután végzett, magára csavarta a törülközőt, s leült. Hallgatta, ahogy a
résnyire nyitott tetőablakon át a zengő madárciripelés szíve taktusát játssza. (S hiába látta az ég felé nézve a tél közeledtét, érezte bőrén a hűvös levegőt,mégis... szívében tavasz volt.) Gondolataiba mélyedve álmodozott a szőke hercegről fehér lovon, (vagy épp Simson motoron) mint a kislányok teszik.
"Jó reggelt kedves!"-jött az üzenet mélázásnak személyétől. Egy apróság is rányomta a bélyegét az egész napra, s mikor délután találkoztak is, szíve szerint a nyakába ugorva adott volna neki egy puszit, hogy őszinte mosolyt ragasztott az arcára.
Másnap úgy döntött ki kell mozduljon ismét. Befásult, s pontosan a fiú társaságára volt szüksége ahhoz, hogy az a görbe vonal az arcán ismét őszintén jelenjen meg. Így, mikor este felbukkant nála, ismét megtörtént a csoda. Az éjszakai csípős hideg rövidke percei, amiket séta közben éltek meg, épp elég volt, hogy okot találjon arra, hogy hozzábújjon a fiúhoz. Nem tiltakozott. Arcán csak a szokásos titokzatos mosoly, amit Bonnie annyira szeret látni rajta. Valami megfogta a fiúban. Maga sem tudná megmondani mi az csak annyit, hogy az érzés nem ereszti, s ő sem akarja az érzést elengedni.
Másnap a buszmegállóba menet, ismét megcsapta a hűs levegő. Nem a fogcsikorgató, de nem is a kellemes.
Bonnienak pedig sosem volt a kedvenc évszaka a tél. A fákat vastagon hó borítja, 12 rétegben kell felöltözni, hogy ne fagyjon meg az ember, ritka a madárcsiripelés, és legalább az érzéseknek át kell melegítsék az embert. Minél inkább csendes a táj, annál inkább szüksége van az embernek arra, hogy szerethessen és ez az érzés kölcsönös legyen. Hiszen eszményi érzés ilyenkor fogni az imádott személy kezét, kipirult arccal csúszkálni a jeges úton, ölelkezve forralt bort szürcsölgetni valamint összebújni a kandalló előtt egy jó film és egy forró tea (vagy kakaó) társaságában.

Csak nevetni az életen. Mennyivel egyszerűbb? Hátradőlve, ölbe tett kézzel nézni azt, ami a végkifejlet lesz. Ha nem keresel, akkor is találsz. Olyan nincs, hogy nem. Persze, küzdeni kell mindig. A jó állásért, az elismerésért. 

Az érzések után nem szabad futni. Minél görcsösebben ragaszkodsz hozzájuk, annál biztosabb, hogy kicsúszik a kezeid közül az irányítás. 

Az ember olyan, mint a víz. Egy ideig a markodban tarthatod, de szép lassan kifolyik az ujjaid közül. Egyszerűbb, ha egy tálba öntöd. Felveszi az alakját és ott elvan. Belemerülhetsz, úszkálhatsz benne, élvezheted ahogy körülölel. Ám tudnod kell, érzékeny. Ha beledobsz egy apróságot is fodrozódni fog egy darabig. Az esetben, ha egy nagyobb tárgyat dobsz bele, jó részét kiöntöd, s ha lötykölni kezded, előbb-utóbb semmi nem marad belőle. 

Mindig azt mondják, ha az ember szerelmes lesz, akkor nem érzi az ízeket, s minden szürkévé válik. Nos, ők nem érzik azt, amiről beszélnek. Mikor az ember ezt éli át, akkor pont, hogy felerősödnek az érzékei. A világ színesebb, az ízek teltebbek, a pulzus pedig gyorsabb. 

S, hogy ez az érzés mikor igazán szavakba önthető? Soha. Mert nem tudod miért, de csak annyit tudsz, hogy mikor reggel felkelsz az ő szemét látod, amikor valami tetszik megjelenik a mosolya, s mikor elalszol önkéntelenül is széthúzódik a szád és csak ennyit mondasz. Szép álmokat kedves! :)