28.- Transylvania tanulságai / 1.rész - Naivitás, titkok és alkoholmámor

- De ez maradjon a mi titkunk!- jött az üzenet kislányától, melyet aznap este már vagy a milliomodik pittyegés jelzett.

- Mint minden, amit eddig beszéltünk.- reagált Bonnie. S nem láthatta más, de mosolygott abban a pillanatban. Mert sokkal több dologról hallgat, mint azt bárki hinné. Hiába beszél mindig,akkor is a szavak nagy része kimondatlan marad. Időközben skype-on Zazzal veszekedett. Mert a lány már olyannyira stresszes volt a másnapi versenytől, hogy kifejezetten irritálta a srác nyugodtsága. Kiabált, csapkodott és a fiú mire ráunt a női hiszti eme tipikus példájára, beleegyezett: Na jó, csináljuk.
Így telt az éjszaka. A lakásban csak a laptop búgása és a halk zene hallatszott. A család többi tagja békésen szunyókált, s neki erre volt szüksége. Utazni is egy perc alvás nélkül indult. "Majd a buszon alszok!"-mondta, s relatíve nem is tévedett nagyot. 15-16 órányi hátsó kockára ülés után meg is érkeztek képzeteikben túlmisztifikált városunkba, amelyről már megvoltak győződve, hogy fantomközség.
Ortodox templomok, temetők, telesz@rt aluljárók, meredek utak, és a környék éjszakai kihaltsága jelezte, nem egészen felel meg előzőleges elképzeléseiknek. "Valahol kocsma csak van!"- jelentette ki mindenki. Majd miután elfoglalták Pripjaty-i luxusszállójukat nekivágtak az éjszakának. Persze konfliktus elkerülhetetlen volt, mint ahogy az merőben más habitussal rendelkező egyének kisebb csoportjától el is várható. Két felé szakadtak, s Bonnie szidta a fiúk nem törődömségét, mindaddig míg az ő hozzáállása sem változott meg egy Records Café nevű hely láttán.
Maradjunk annyiban, hogy Kitty, Bonnie és Bubó professzor hallatlan közkíváncsiságnak és népszerűségnek örvendtek ott azon az estén. Megismerkedtek egy nagyon rendes hapsival, akiről azt hitték, hogy ő az egyik pultos. Majd miután a 2. pohár vodka narancsra kapták a kedvezményt közölte az úriember: "Ez a hely az enyém."-s azzal a lendülettel hozta a második decis-pohárnyi erdélyi-házi pálinkát a hölgyeknek. Majd ezután a jó este után megindultak az idegen városnak: a 2 illuminált állapotban leledző liba és a professzor úr. Előbbi 2 hangos kappanhangú dalolására még a helyi rend őre és kijött a kisboltból és felhúzott szemöldökkel figyelte a rögtönzött koncertet. A belváros közepén. Hajnali 3kor. Ám végülis nem kerültek senkivel összetűzésbe. (Mert igencsak félre állt volna a szájuk, ha első estéjükön a muresi rendőrség egyik szimpatikus csótányos cellájában kötnek ki.)
Negyed órányi végtelennek tűnő kóválygás után egy ismerős parkban kötöttek ki, ahol pár helyi fiatalt találtak. Első látásra semmi komolyabb probléma nem volt velük, s másodikra sem tűntek többnek helyi kis piti zsiványoknál.
- "Hát ti? Mit kerestek?"- kérdezte a "banda vezérének" tűnő rágógumit rágcsáló srác.
- " A szállásunkat. Rohadtul eltévedtünk..."
- "Értem. Címet tudtok?"
- " Szerinted, ha tudnánk itt trécselgetnénk az éjszaka közepén? Valami munkásszálló szerűség. Csak a szentlélek és a penész tartja egyben."
A gyerek szája mosolyra húzódott. De ez nem az a vidám, kedves, segítőkész mimikai reakció volt. Ebben a pillanatban gonosz fény csillant a szemében, amit csak Bonnie vett észre.
-"Segítünk nektek, ne féljetek!"
Abban a pillanatban a lányok állapotukból kifolyólag, a professzor úr pedig naivitásából kifolyólag nem fogta fel a helyzet súlyát. Maradjunk annyiban, hogy a professzor úr igen sok mindenben jártas, de a harcművészetek egyike sem tartozik tudományai közé. Ami meg a két csajt illeti józanul simán kiütik a három embert, de abban az állapotban még a döntetlenre sem lett volna elég nagy sanszuk. Ott álltak az éjszaka közepén. Telefonon senki nem elérhető és a három ember nem akarta őket egyedül sehova sem engedni. S mondjuk úgy, ordított róluk, hogy a kísérgetést, ha tervezték is,a legkevésbé sem tisztességes szándékkal...