48- A szellő

Mindenki életében eljön a pont, mikor megérzi magán azt a bizonyos fuvallatot. Simogatja az arcát, kinyújtott kezén, legyezőszerűen széttárt ujjai között játszadozik, érzi derekánál a finom ölelést, s a lábain keresztülfutó érzést, hiszen feje búbjától a lábujjai hegyéig érzi a változás szelét.

Nem hűt, nem fűt, hisz teljesen az ismeretlen érzetét kelti, s ennek pozitívumát, vagy negatívumát nem tudja megállapítani. Még tudatlan hozzá. Egyelőre csak a zsigerein keresztül jut el szívéig az érzet, semmi nem lesz már ugyanaz, s bár az emberek ezt a kifejezést nem különösebben boldogságuk kifejezésére használják, most nincs semmi mögöttes tartalom. Egyszerűen csak létének felfogása.

Nézi állatkáját, akit annyira imád.

Nagy barna szemein keresztül tükröződik az életbölcsesség, mit négylábú létében szerzett, s tán több ez, mint amit mi emberek valaha elmondhatunk. Egy ásítás után, odakuporodik mellénk, miközben kinn ülünk a teraszon a bizonyos "féligszítt cigarettával kezünkben" és az élet nagy dolgairól próbálunk mesélni egyszerű emberek által létrehozott szavakkal. Beszélünk szomorúságról és boldogságról, gyűlöletről és valódi mélyről feltörő szeretetérzésről, s közben mégis foggal-körömmel a belénk nevelt konzervatív, vagy épp túl-liberális elveinkkel kapaszkodunk a talajhoz. Nem engedjük repülni az érzéseinket, és, ha álmaink szállnak, mint szabad madár, akkor is egy korholó belső hang kíséretében visszaszállunk a saját kis hasonlóniánkba. Neve is csak egy magunkfajta által kombinált, ritkán használt betűkombináció. Arra a világra értjük, ami csak hasonlít arra, amilyenre vágyunk.
Mindenki titkolja mire vágyik, mert fél. Saját magának sem vallja be sokszor és csak él boldogtalannak titulált kis életében, mert neki ilyen lapot dobott a sors. Félelmetes belátni, hogy a végzet, aminek létezésében legtöbben feltétel nélkül hisznek, nem létezik.
Az ember magát a föld legintelligensebb lényének tartja. Ha valóban így van, akkor miért nem tud boldog lenni? Osho gondolatai alapján "Láttál már depressziós fát, szomorú madarat, vagy idegbeteg állatot?"- és igen, csak az emberben romlott el valami. A nagy tudás hajszolása közepette csak éppen azt felejtjük el ami a legfontosabb. Mindenki természetes állapota a lazaság, hiszen, ha belegondolunk az idegeskedés fenntartásához folyamatosan energiát kell befektetni. Ez olyan, mintha egy pólót összecsavarnánk. Ha azt akarjuk, hogy könnyen gyűrődő állapotában megmaradjon, akkor úgy kell tartanunk, s amint abbahagyjuk, újra kinyúlik. Ennyire egyszerű.
Mikor ültél ki utoljára egy székre vagy padra csak, hogy megnézd a téged körülvevő világot? Mikor hallgattad meg a reggeli kávéd kortyolása közben a kedvenc dalodat? Mikor álmodoztál utoljára úgy, mint gyermekként oly sokszor. Kitalálom, nem mostanában.
Ez a változás szele kedvesem. A gondolat magja, amit elültettem benned csupán pár billentyű leütésével, mert mélyen belül érzed, igazam van.
"Mostantól elindulsz az úton, és meglátjuk ki lesz belőled. Azon áll, vagy bukik minden, hogy végig mersz-e menni rajta..."