47.- Őszintén

Eljön egy pillanat, mikor az ember már a saját létében sem biztos, mikorra a bizalom már köddé foszlik, a sok közös emlék csak fájdalmat okoz és már csak a ragaszkodás és a szeretet érzései maradnak meg egy olyan kapcsolatból, ami annyira sokat jelent az embernek. Bonnie is itt tart. Bezárkózott és nem ír, nem beszél, egyszerűen ki sem mozdul. Magányosnak érzi magát, de előbb vágna eret mint, hogy őt valaha sírni lássák. Hiába mondja neki a párja: "Nem vagy egyedül szerelmem, én itt vagyok neked!" s Bonnie csak ennyit mond "Igen, így társaságban vagyok magányos."
Már nem ad neki az élet annyit, mint eddig. Volt már padlón, kelt is fel onnan elégszer, de ez más, mint máskor. Nem azt a mélyről feltörő üvöltő fájdalmat érzi, mint eddig, hanem ürességet. Az ételek íze nem jön ki annyira, nem tud örülni a madarak csicsergésének, egyszerűen azok a dolgok, amik számára a mindennapos örömöket jelentették, jelentéktelenné váltak.
Erről nem a fiú tehet, mert ő igazán igyekezett, de a bimbózó románc szép lassan teherré kezdett válni. Mégis, már mielőtt vége lenne, már azelőtt olyan érzetet okoz, mintha szoftverfrissítést hajtottak volna végre Bonnie-n. Nincs kezdet, nincs vég. A múlt gyönyörű, a jelen szürke és a jövő kilátástalan..