Tudjátok, annak idején Bonnie újságba is írt, amíg egy elég nagy pofon nem érte. Amit most olvashattok az egy régi cikk tőle, amit a Dunántúli Napló nem volt hajlandó lehozni és pár hónappal később, miután elküldte nekik a cikket lekoppintották az övét és egy silány, színvonaltalan cikket kapartak össze legjobb tudásuk szerint. Ezúton is főhősnőnk üdvözletét küldi és köszöni a szép bókot, hogy a 14-15 éves kori munkája már akkor lehagyta a fenébe az övékét...
Szeretettel: Bonnie P.
Egy élet évtizedekkel ezelőtt- A kapcsos könyv története
Tegyük fel, mi, fiatalok, hogy az életünk gyökerestül megváltozik, nem lehetünk önmagunk. Egyformán kell kinéznünk, nincs szólásszabadság, mindig 110%-osan kell teljesítenünk. Egy rossz mondat az életedbe kerülhet. Jobb esetben börtön járna, vagy megkínoznának.
Felnőttként a férfiak bármikor S.A.S. behívót kaphattak, ami a soha viszont nem látás ígéretét is magában hordozta. A férjed, apád, testvéred, fiad, valamely kedves barátod. Évekkel később sem volt túl rózsás a helyzet. Egyenruhában járó, csendben lázadó, ugyanolyannak tűnő emberek. Mintha mindenki agymosáson ment volna keresztül. Nem gondolhatnánk arra, hogy több legyen nekünk. Küzdeni a jólétért? Ebben az időben felesleges volt. Mindenkinek mindenből ugyanannyi. S hogy ez kinek pozitív, kinek negatív, az megint más dolog. S volt mégis, aki vágyott, hogy kicsit több legyen neki. Akár csak eszmeileg is. Ilyen körülmények között született meg Éva néni fejében a kapcsos könyv gondolata 1967 után. Illyés Gyula szerint: „Kötelessége a művészeknek jelet vésni a kor falára!” Ebben az időben ez a gondolat merésznek tűnt, sőt, a lehetetlennel határosnak, Éva néni mégis belevágott. A hölgy széles ismeretségi körének, és határtalan kitartásának köszönhetően neki könnyebb volt kissé, mint abban az időben bárki másnak lett volna. Használható, jó minőségű papírt Magyarországon venni lehetetlen volt. Így Éva néninek egy barátnőjéhez kellett fordulnia, aki Párizsban élt, és egy könyvkötőhöz ment feleségül. Postafordultával érkezett a papír. A borítót még a pécsi bőrgyárban készítették, s az akkor egyetlen pécsi könyvkötő, Szécsey Margit kötötte be. Ilyenkor felmerülhet a kedves olvasóban a kérdés: Miért is lett akkor ez kapcsos könyv? Nos, a hölgy úgy gondolta, hogy akkor már legyen rajta egy kapocs, mint egy igazi emlékkönyvön. Egy ötvösművész csinálta két ezüstkanálból.
Hallgatom az idős hölgyet, ahogy mesél. Tör fel belőle a sok régi emlék. Meséli, hogy sajnálja, hogy eltűntek életünkből a magyar jelképek. Ez megmagyarázza, hogy a könyv miért Gróf Széchenyi István szavaival kezdődik: „Kit Magyarnak teremtett az Úristen, és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember!” Nézem ezt az óriási, fenséges könyvet. A teljesség igénye nélkül szeretném ismertetni mindenkivel, mit éreztem, és mit láttam. Volt egyszer egy világhírű magyar zongorista. Kifejezetten meglepően festett a művész úr. Nem olyan, mint amilyennek bárki képzelné. Alacsony termetű volt, roma származású, valamint kifejezetten rövid ujjai voltak, amikről a körmöt az ÁVO-sok sok éve letépték. A művészek közül mindannyian személyesen írtak, rajzoltak a könyvbe, így ő is. Aztán ott volt egy híres, idős hölgy is. 100. születésnapján írt a könyvbe. Bár már nem látott, szellemileg friss, optimista hölgy maradt. Dénes Zsófia, Ady Endre menyasszonya.
A következő elismert ember: híres szegedi operaénekes, sajnos, már ő sem él. Lánya is országszerte elismert színésznő. Igen, Gregor Józsefről beszélek. Véletlenül sem hagynám ki azt a művészt, akinek a műveihez fel kellett nőnöm. Absztrakt stílusban készült térplasztikája a Mecseken, a Pálosok előtt megtalálható. Ez volt az egyetlen műve, amit kiskorom óta méltányolni tudtam. Valószínűsíthetően a Vásárhelyi Győző név nem mond túl sokat a legtöbb embernek. A Victor Vasarely annál inkább.
A könyvben volt egy rajza is. Megérinthettem. Fura érzés volt. Mintha a művésszel személyesen találkoztam volna. Felemelő érzés. A könyv még fejezetet szentel II. János Pál pápa pécsi látogatásának és az EKF évének is. (Nem mellesleg a logót Éva néni régi tanítványa, Czakó Zsolt tervezte). Weöres Sándort, vagy Lázár Ervint se hinném, hogy bárkinek be kellene mutatnom. Ők is jelet véstek a kor falára. Éva nénit senki nem kötelezte, hogy bárkivel írasson a könyvbe. Ő maga találta ki, kiket keres fel. Tehát a könyvben a hölgy kedvencei vannak, akiket szeret. Tehát ez a könyv évtizedek munkája. A kezemben volt, beleolvashattam. Megtisztelőnek éreztem. Remélem, hogy a könyv majd annak idején megfelelő kezekbe kerül, a megfelelő helyre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése