Fiatal felnőttkorom hajnalán úgy hozta az élet, hogy lehetőségem van kipróbálni az egyedül élés szépségeit. Mióta az eszemet tudom vágytam erre a helyzetre, s örültem mint majom a farkának, mikor elkészült a konyha és bekerült az ágy az egyik hálószobába.
Több ismerősömmel beszélgettünk az ő tapasztalataikról etéren, de mondták, nem féltenek, talpraesett egy fruska vagyok, s ezt magam is így gondoltam. Tudok mosni, mosogatni, takarítani, sőt mi több, én a saját főztöm is kifejezetten szeretem. Szeretteim pedig szintúgy dicsérik a konyhaművészetem, így hát arra gondoltam ez gyerekjáték lesz. Majd az első időszakban jött a felismerés, annyira mégsem...
A főzőrész az első hetekben csak majdnem volt kész, a mosogató ugyanis nem volt beszerelve, így hát ezen tehetségem a fürdőre korlátozódott. Mi baj lehet?-gondoltam naiv fejemmel, miközben a csurgatót áttelepítettem a mosógép tetejére, majd azzal a lendülettel vittem utána a szép-bordó kis kávéfőzőmet is, hogy két legyet üssek egy csapásra, mert a kedvenc bögréim úgyis ott száradnak az esetek többségében.
Az első mosásig ezzel nem is volt gond, de hamarosan annak is eljött az ideje. Jártam-keltem házon belül, békésen főzőcskéztem, egyszer csak irgalmatlan-folyamatos csörömpölésre lettem figyelmes, ami azért is ijesztett meg, mert a lakásban más nem tartózkodott, közvetlen szomszédom pedig nincs. A másodperc töredéke alatt esett le az a bizonyos tantusz, hogy épp a centrifuga funkciónál tart a gép a ruháim tisztításában és ezt a szépen-mosott tányérjaim nem feltétlenül tolerálják. Mégis hatalmas mosollyal nyugtáztam, hogy leesni úgysem fognak, hadd csörömpöljenek, majd elnyomom a laptomból szóló zenékkel. (Később rádöbbentem, hogy bár mellettem nem laknak, de alattam és felettem igen, ők biztos szívből lelkendeztek időnként az én lazaságomnak...)
Majd eljött az első vendégfogadás ideje. Frissen tettem fel a kávét, ellenőriztem, hogy minden hozzávalóval rendelkezem-e, ami nekem ehhez szükséges, majd mikor ideért leültettem szépséges üveg-étkezőasztalomhoz és elindultam a mellékhelységbe egy bögre kíséretében. Első pillanatban humorral-undorral vegyített kitörő nevetés első jeleit véltem felfedezni az arcán, hogy én voltaképp mi az Isten nyilát óhajtok ott kezdeni, mire tájékoztattam, hogy a kávét igenis onnan fogja kapni. Nagy szemeivel, hatalmas pislogással bólogatott, hogy rendben, mert voltaképp kicsoda is ő, hogy megmondja nekem hol kellene tárolnom az egyik legfontosabb konyhai eszközöm. (Majd az ital fogyasztása közben mondott kb 5 alternatívát hova helyezhetném, de leintettem, hogy egyelőre "Jó' van az úgy!")
Mindeközben teltek a napok-fogytak a bevásárolt élelmiszerkészletek, s ha van rá lehetőség szeretném elkerülni, hogy a hűtő nyitásakor hangosan rám köszönjön valamely kaja, így hát "kénytelen" voltam alkotni belőlük valamit. Nos, ebbe olyannyira belejöttem, hogy egy békés vasárnap délután kellett rádöbbenjek arra, hogy kb semmi nincs itthon. Én még a zabkását is csak tejjel szeretem felfőzni, de még a két hozzávalóból is hiányzott egy. Sebaj, akkor már tartok egy nagy bevásárlást, ahol pótlom a hiányosságokat. Tegyük hozzá, mindez egy hatalmas buli másnapján esett meg velem, ami azt jelenti, hogy ha azt mondom "Nem voltam a toppon"akkor még maximálisan szalonképesen fogalmaztam.
Hatalmas mosollyal, üres szatyrokkal kezemben megindultam a szemben lévő gyönyörű-szocreál stílusban kivitelezett bevásárlóközpont fele, mert közeli emlékképeimben felvillant a felirat: "Vasárnap is nyitva!"-s ez így is volt, csak akkor már pár órája bezárt.
Féligszítt cigarettával a számban egy hangos "A macska rúgja meg!"-felkiáltással megindultam a kedvenc húsboltom felé, hogy ebben az esetben nem padlizsánkrémet csinálok (amiből mértéktelenül tudok fogyasztani, ha lehetőségem van rá) hanem sütök valami finom husit. Vasárnap van, miért ne?
Majd odaérve, hirtelen céklavörösből kísértet-fehérré vált arccal döbbentem rá, hogy sztornó van, S így megindultam napszemüvegben eltakart, karikás szemekkel tarkított bucómmal, hogy lassan már mindegy mit eszek, csak hadd vegyek már valamit.
A legközelebbi nyitva tartó kisbolt ajtaján betévedve a világ egyik legtündéribb boltosába futottam bele.
"-Segíthetek Hölgyem?"-tette fel a kérdést úgy, hogy abban a pillanatban szerintem sokkal inkább tűntem lecsúszott homelessnek, mint úrinőnek, de felvillanyozta a napom, az egyszer szent.
"-Szép napot! Padlizsánt szeretnék venni!"- s megjelent szívemben a halovány reménysugár, mikor a zöldséges hűtőhöz tévedtem, hogy "Van Isten!"-majd amennyi idő alatt felvillant, annyi idő alatt ki is hunyt, rádöbbenve arra, hogy mindenfélét találok csak azt nem.
Feladván gasztronómiai körutamat ráfanyalodtam egy ócskább fajta zacskós levesre, gondolván, hogy nem lehet nagy különbség műkaja és műkaja közt. Természetesen ebben sem volt igazam. Egy kedves ismerősöm kérdésére, hogy "Na ehető?"-csak egy fotóval tudtam reagálni. Majd minden egyes falatnál kb elmormoltam egy-egy imát, hogy pár percre semmisüljön meg minden darab ízlelőbimbóm, mert ezt a borzalmat még én sem bírom megenni...
Konzekvencia: Minél inkább elhiszed magadról, hogy nem érhet már meglepetés, annál inkább kacagva kell nyugtáznod, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek elsőre látszik...
