119.- Kitörés

Hamvadó cigarettavéggel kezemben ülök az éjszaka közepén a hófehér laptop előtt, s az Élet mikéntjén gondolkodom. Erőm teljében is lelkileg sérülten tüdőzöm le a biztos halált, s szemem előtt képek lebegnek, melyek nem hagyják, hogy békésen lépjek az álmok színes mezejére. Kísértenek démonokként utolsó pillanatok, mikor mára halott szeretteim utoljára láttam. 

Alkoholos bódítókkal teli üvegek kívánnak olyannyira magukhoz csábítani, s kezem nyúlna is feléjük, lábam nem indul meg. Egyszerűen a bennem lévő tartás nem engedi, hogy olyanná váljak, akit már akkor megvetnék mikor szembenézek vele a tükörben. Tudom, hogy ők sem akarnának ilyennek látni, s én sem tudnék szemükbe nézni az italos üveggel a kezemben, teljesen szétcsúszva. 
Könnyű azt mondani, hogy csak a szépre gondoljunk vissza. Ezekben a kezdeti időszakokban még maga az elképzelés is meddő. Nem kezdek bele az önsajnáltató monológba, miszerint így fogjuk végezni, s akkor még szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Ennek pedig egy nagyon egyszerű oka van... Élni kívánok, puszta létezés helyett.
Kell a francnak a nyitott sportmerdzsó, a plasztikcsöcsök, a puszta lóvé, amit arra fordítanék, hogy a rothadó belsőmből üvöltő színtiszta ürességet palástolni kívánjam késekkel, varratokkal és sminkkel. Majd míg a fene nagy szabadságomról szónokolnék, amire olyannyira vágyom, észre sem venném mekkora undorító féreggé váltam. S nem azért, mert van pénzem vagy épp nincs, hanem mert azokon az embereken tipornék át, akik tűzön-vízen keresztül mentek volna Értem. Nem az ajándékaimért, a kocsimért, az áhított létszínvonalért vagy az üres ígéreteimért, amiknek egyre kevesebben dőlnének be. S mikor magamból kifordulva tekintgetnék minden nap a pohár fenekére, hogy "áhított életszínvonalam" terheit enyhíteni próbáljam jönnék rá, hogy az emberi értékek egyike sem megvásárolható. De akkor már késő volna, mert ilyen ez a show business tesókám.. 
Míg a sznobok a magamfajta szabadságharcos elvekkel rendelkező kis porba fingó átlagmanyin csak hangosan nevetnek, addig magam folyton azon agyalok min tudnék változtatni, s voltaképp...bármin. 

Rájöttem mennyire szánalmas dolgokat műveltem eddig, még ha gyarlónak lenni egyszerre jogom és kötelességem is emberi mivoltomból kifolyólag. Titkoltam oly sokszor, ha valami boldoggá tett vagy épp ellenkezőleg. Romboló kapcsolatokban, próbáltam hitegetni a külvilág látszaton alapuló megjegyzéseiből saját magam, hogy mennyire jó nekem, s én vagyok a kiskakas...a szemétdombon. Olyan embereket féltem magam mellett tartani, akik tényleg a javamat vágyták.S ebből lett elegem drágáim.. 
Nem jövök a motivációs dumák egyik legjobbjával, hogy "Mától új életet kezdek!" vagy "Mindent másképp fogok csinálni!"... Okkal tettem mindent így eddig, s ha nem is mindig hoztam olyan döntéseket, amelyekre büszke vagyok, hosszú távon minden a javamra vált. 
Egyszerűen csak nem félek többé semmitől,veszítenem nincs mit. Kiállok az igazamért, felvállalom, ha szeretek és méltósággal állok minden hibám következménye elé. Mert biztos lesz még épp elég.
Azért (is), hogy egy napon mikor viszont látom azokat, akik számomra olyan sokat jelentettek büszkék legyenek arra, hogy önmagam maradtam meghátrálás nélkül akkor is, mikor a legtöbben már a lelküket eladták volna..