"Mintha" valakinek érdekében állna belekavarni az életébe. Valakinek, aki féltékeny, aggódik, fél, hogy elveszti azt, akije soha nem is volt. Fogalmam sincs kinek lehetne célja, hogy padlóra kerüljön. *szarkazmus* Csak annyi a biztos, hogy, ha rosszat kívánnak valakinek, olyan, mint a füst, mely nagy lángból jön: visszaszáll.
Na, de térjünk rá azokra a pillanatokra, amik boldogságot okoztak főhősnőnknek, s épp ezért osztanám meg veletek is.
Az otthon egy furcsa fogalom, mert mindenki szabadon értelmezheti, s ő ezt is teszi. Mikor azt mondja "Hazamegyek!"-az valójában azt a helyet jelenti, ami szívének annyira kedves: Siklóst. Nincs "Dehát..." sem "Nem miatta...?" sőt, még egy "Miért?" sem. Kötődik oda, s olyannyira sajátjának érzi a pillanatokat, amiket ott tölthet barátaival, hogy olyankor megszűnnek számára a hétköznapok problémái. Nincs tér, vagy idő, ami felszólítaná a távozásra. Az ott töltött momentumok sokkal mélyebben ívódnak be az emlékezetébe. Minden intenzívebb, mint másutt. A szeretteivel ott töltött napok, pedig sokkal mélyebb lelki kapcsolatokat hoznak létre, mint amúgy. Egyszerűen csak ott érzi igazán, hogy ÉL.
" Emlékszem az érzésre, mely mindig visszatér. Ahogy teszem jobb lábam a bal elé, majd keresztezem, s fogy előttem az út, hogy mögöttem mind többé váljon, ahova visszatérhetek. Magamba szívom az illatot, ami nem létezik már, hisz csak kósza képzetem játszik velem, mégis hamisítatlanul ott van.
Karok fonják körbe a derekam hátulról, épp csak annyira, hogy szembe tudjak fordulni vele, ki ezt teszi. Szemeivel babonázóan az enyémbe néz, s szája finom mosolyra húzódik. Finom, kissé hideg ujjakat érzek az arcomon. Végigsimítja. Egyszer. Kétszer. Sokszor... Fekete kabátjának ujja felhúzódik kissé, s kilátszik férfias, mégis vékony csuklója. A tenyerébe hajtom arcom, rajta a titkos kis félmosollyal.-Sajnálom, sürgős volt.-mondta olyan halkan, hogy az már majdnem suttogás volt.
- Semmi baj, hisz itt vagy,,,-válaszoltam melegséggel a szívemben.
Érzem, ahogy óvatos mozdulatokkal kezébe fonja arcom, s odahúzza az övéhez. Ajkamon érzem a leheletét, s ahogy egy pillanatra közénk furakodik egy hópihe, hogy hozzánk érve az öröklétbe vesszen,
-Bármi történjék, nekem örökre te leszel életem szerelme!-s megcsókolt, ahogy még soha. Az öröklét csókjával. Azzal, ami érezteti, nem lesz olyan akadály, amit együtt le ne győzhetnének.
A szenvedély, ami bennük tombolt, összehasonlíthatatlan volt bármivel, ami evilági.
Ketten a világ ellen, a szerelemért. A szellem a múlt homályába veszett, s milyen illúzió az egész, mégis mily' reális? Hiszen, már megtörtént..."
Brutálisan durva hogy mennyire kitudod magadbol írni a szerelmet, én sosem tudnék ilyen szépen fogalmazni :/
VálaszTörlés