13.- Hintalótól hintaszékig

Ez az időszak nem a felhőtlen boldogságé. Bármennyire is forróbbak a napok, melegebbek a tavak vizei, hidegebbek az üdítők, sötétebbek a bőrök és világosabbak a hajak. Általánosság. Nem megy vele az ember sokra. Még csak azt sem mondom, hogy azért, mert nincs kivel élvezzem a mindennapok apró örömeit. Egyszerűen itt már a mosolymasinámmal van a gond. Mindig arra kényszerít, hogy széthúzzam a számat, hogy mások ezáltal elhihessék, boldog vagyok; legalábbis kiegyensúlyozott. Már akkor is mosolygok, ha sírni volna kedvem. Egyszerűen a génjeimbe van kódolva.
Ritka az az alkalom, hogy mások is láthatják a könnyeimet. Ámbár az utóbbi időben volt néhány precedens... Hagyjuk is. Nem szeretem bevallani, hogy én is egy törékeny ember leszek.
Az ember mindig tologatja a teendőit. Azt hiszi, van még elég ideje rendbe hozni az életét, a konfliktusait. Közel sem biztos. Ezen filózva megértettem, egy rap szöveget (igen, ilyeneket is ismerek xD): "Minden napot úgy élj meg, mintha az lenne az utolsó. Minden mondatot úgy írj le, mintha nem maradna több szó." Ergo bármikor beüthet a krach. Nem biztos, hogy lesz még alkalom kimondani, a magunkban megfogalmazódott gondolatokat. Úgy gondolom, ha kiderülne, hogy öt perc múlva eljön a világvége, akkor az összes telefon a világon foglalt lenne. Mindenki suttogná valakinek a telefonba: "Mindennél jobban szeretlek."
A világon egyetlenegy feladatunk van, amit teljesíteni kell: A hintalótól a hintaszékig igaznak és hűnek maradni... önmagunkhoz. Magunkkal vagyunk a legkevésbé őszinték. Előbb próbálunk megfelelni a legősibb ellenségeinknek, mint önmagunknak. Neki igyekszünk megadni az alkalmat, hogy legyen miért utálnia, hogy ugyanezt mi is megtehessük vele. Ki érti ezt?
A gondolataim csaponganak. Egyetlen pillanatra sem tudok megnyugodni. Nem érzem, hogy tudnék venni egy nagy levegőt és egy percre hátra tudnék dőlni. Igen komoly törések keletkeztek bennem és egyszerre több sebből vérzek. Mégis csak egy "piti" gondon jár az agyam leginkább. Nagyon nyugtalanít.
Igen, megint csak az a balga Clyde... "Ez igazságtalan, nem? Valaki egy reggel úgy ébred fel, hogy eldönti, hogy soha többet nem beszél veled. Nincs ok. Nincs magyarázat. Csak egyszerűen elhagy téged, mintha szart se jelentettél volna neki, és az a legfájdalmasabb, hogy milyen könnyen teszi ezt meg." - ezt az idézetet ma találtam, mégis nagyon passzol a jelenlegi helyzetünkhöz. 
Ha már nyugtom van ébren, mert néha 1-2 percre sikerül kivernem őt a fejemből, hát befészkeli magát az álmaimba. Persze, ezek nem olyan szépek, hogy utána mosollyal ébredjek és az egész napomra rányomja a bélyegét. Egy fenét. Olyan rémálmok, amik után zokogva, görnyedten ébredek fel, s ekképp határozza meg a napomat. Teljesen jó. Nem tudom mit tegyek. Tényleg az jár bennem, hogy nem tudom meddig lesz alkalmam elmondani neki mindent, ami kikívánkozik belőlem. De mi van, ha nem is érdekli egyáltalán? Nem tudom. Félek. Ha pedig nem lesz alkalmam rá, akármi okból, azt világéletemben bánni fogom. Egyszer már eltitkoltam előle, azt amit sokkal előbb el kellett volna mondjak. 

Megint ez lesz a vesztem? A némaság?