14.- Váram romjai

Amikor már a bor is rutinosan csúszik le a torkodon, a sokadik cigaretta sem kaparja már a torkod, és, ha a nap süt is vihar van a szívedben... Akkor jön el a világvége..
Mindenki, aki ismer engem kicsit régebbről (ergo nem 1-2 hónapja) tudja rólam, hogy szinte mindig mosolyogtam. Akármi történt. Nos, a napokban arra a szintre jutottam el, hogy már a kamumosolyt sem erőltetem. Már azok is látják, hogy baj van, akik amúgy nem is tudnak rólam sok mindent. Nincs erőm még a látszatra is figyelni. Mint a várnál, aminek csak az elejét újították fel, de az amúgy lestrapáltabb állapot jelzi, élt át valaha szebb napokat és nagyobb csatákat is. Magam is így vagyok ezzel.
Várként stabilan tűröm az élet ostromait, de egy nagyobb ágyúgolyó most olyan helyen talált el, hogy összeomlottam. A szívemet törte darabokra.
Ilyenkor egy mm átmérőjű kis valami segít csak, majd várok... Csendben... Füstölgő romként... S hirtelen egy ideiglenes megoldás gyanánt hologramként vetítik oda teljes pompámat, mindaddig míg a vetítő akkumulátora le nem merül, s a kép is megszűnik. Ugyanott vagyok. Majd újra eljátszom ezt a folyamatot, addig míg az akkumulátor ki nem ég.. Lassan már eszembe sem jut, hogy a várat még lehetne renoválni. Akkor is, ha már sosem lesz ugyanaz.
Látom, egyre többen mondanak fel, ebben a folyamatban. Most fog halál biztosan bebizonyosodni, kik állnak mellettem ezekben az időkben is. Sok embert el fogok veszíteni. A folyamat már elkezdődött. Meglátjuk tényleg olyan stabil-e a hátterem, amilyennek gondolom, vagy biztonsági kötelek nélkül ugrok-e fejest a szakadékba. Nem látom a kezdetet, s nem tudom hol a vég. Nem veszem észre az alagút egyik végén sem a fényt. Azt hiszem, most már tényleg baj van. Premi mondta nekem pár hete (pont mikor egy pillanatra úgy tűnt, minden rendbe jön, )hogy egy hónapot ad. Maximum ennyi idő kell nekem egy igazi ideg összeroppanásig. Mindig lehülyézem túlzott realizmusáért és szabad szájúságáért, de beletrafált, mint mindig. Kezdem érteni miről beszélt. Egész eddigi életem minden szegmensén pusztítás megy végbe. Egyedül álmaim, mik még nem hullottak a porba. S mit teszek, ha már szinte semmim sem lesz. Talán a romokon ülve felidézem szép lassan őszinte mosolyaim.

Bonnie és Clyde 

Sok éve nővéremmel és fogadott öcsimmel