Én az előbbi típusba tartoztam és azt hiszem az a rosszabb. Akinek a nyomorán nem lehet segíteni, mert nem hajlandó kinyögni mi is az.. Ott az a telibe cseszett büszkesége, az imidzse meg az emancipuncisága.. Mire mentem vele? Igen, pont arra... Lóf...ra sem.
Ki az Isten nyilától vártam el, hogy bízzon bennem? Amikor Drakulásra elkenődött sminkkel öntöttem ki a lelkem annak, aki tudtán kívül is az egyik legnagyobb motiváció parányi kis létemben... Pár ital, 2 bűzölgő cigaretta, s olyan őszintén kimondott valóság, ami tán még az ajkad nem hagyta el soha, mégsem bánod, hogy kiadtad... igazán ideje volt. Ezzel így vagyok magam is.
Így volt lehetősége szembesíteni azzal, hogy ha nem azon az úton haladok, ami boldoggá tesz, az Csak és Kizárólag a saját hülyeségem. Ám bár ezen bármikor változtathatok, egyetlen elutasítás nem a világ vége, s bármikor válhatok azzá az emberré, akit a tükörben mindig annyira viszont szeretnék látni. Arra, aki felszegett fejjel, csillogó szemekkel és hatalmas mosollyal nevet vissza rám, mert elégedett azzal, amit az asztalra letett, sőt, talán még azzal is, amit a számára fontosak gondolnak róla.
S ő akkor is ott akar ülni újra, a poros pincében, csak akkor már a boldogságtól könnyezve, hogy igenis volt, aki talpra állította, mikor Marionett bábunak érezte magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése