65.- Mikor álmodtam egy világot

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy világ, amelyben ugyanazok a párharcok dúltak, mint ma a mienkben. A jó küzdött a rosszal, s a bátorság a legritkábban fért meg a gyávaság és a beletörődés mellett.
Ebben az életben történhetett, hogy egyes embereknek, bármennyire szerették egymást, néha el kellett engedniük a másik kezét, hogy a szeretett személy boldogulhasson egy kicsit egyedül, s utána ne lehessen semmi, ami az ő boldogságuk útjába állhat.
Történetünk eme fájdalmas búcsúval kezdődött. Mikor is Patricknek el kellett mennie a világ végére egy időre.
Bonnie lelke térdre rogyott a fájdalomtól, s ahogy mardosta a hiány, úgy távolodott egyre inkább otthonuktól fizikailag, s mire a folyamat betetőzött, környezete a lehető legsivárabb hellyé változott.
Mindent hó borított körös-körül. A virágok bimbózva fagytak jéggé, s az egyetlen, ami emlékeztetett arra, hogy itt még be fog köszönteni a tavasz, egy picinyke vízfelület volt a havas tájban, melyen egy kagylóház ingadozott.
Ki arra járt, s kívülről látta, csak ennyit mondott "Milyen takaros!" S csak a lány tudta, hogy a látszat, mint oly sokszor, nem azt mutatta, ami belül volt.
Belépve egy aprócska szobába toppant az ember naiv fia-lánya. Egy picinyke Francia ágyat látott, mely csak azért létezett, mert főhősnőnk a szerelmét várta vissza. Mindennap és minden éjjel ott gubbasztott a hasznavehetetlenül parányi helyiségben, s várta, hogy belépjen az ajtón a hercege.
A sors, ha létezik, tudhatjuk mekkora mágus, s milyen sokszor ülteti el belénk, hiányzó felük nélkül szenvedő lelkekbe a remény magvát.
Kopogás hallatszott az ajtón. A lány felemelte fejét, s annak tudatában, hogy ismét csak a szél, s a gonosz lelkek játszanak vele, csizmáját felhúzva indult sétálni a végtelen semmibe.
Érezte, hogy kifogy az út a lába alól, s mégsem lesz talán soha vége, hisz addig megy, amíg csak akar, úgyis ugyanoda fog kilyukadni. Ám de a távolban egy emberi sziluett kezdett kibontakozni szépen-lassan, s ahogy a sejtés is, (Ki lehet ő?) egyre világosabbá és tisztábbá vált, úgy látta a herceget közeledni.
- Muszáj volt látnom téged.-felelte, mielőtt bármi kérdést feltehetett volna.
- Hogyan lehetséges ez?-kérdezte a lány, boldogságtól könnyes arccal.
-Megszöktem, de csak egy fél napra tudtam eljönni hozzád. Ahogy a nap lemenőben lesz, úgy kell nekem is elinduljak vissza.
Attól a perctől kezdve, újra elkezdett olvadni a bánat jege, amely befedte Kiesföld minden zegét-zugát. Kézen fogva, mégis inkább besétáltak az ajtón, egymást átölelve feküdtek az ágyon, s egy kis időre elfeledték a világot maguk körül. Vannak pillanatok, mikor nem szükséges a szó. Egyszerűen csak érezni akarták egymás közelségét, s a másik szemébe nézve látni a boldogság szikráját, amelyet a pillanatnyi, lopott örömök okoztak nekik. Nézték a víz kék eget, s hamarosan tűnődtek azon, milyen is lesz az élet, mikor újra együtt lehetnek. Ám a pillanat oly távolinak tűnt, hogy mikor az idő búcsúzásra késztette őket a föld, melyen egy napig újra virágok nyíltak, most hirtelen holtabbá váltak, mint addig bármikor.
Főhősnőnk magára húzta a fiú ágyon maradt pólóját, s útra kelt abba az ellenkező irányba, mint amerre szerelmét látta menni előtte. Tudta, ha nála megjelenne, azzal csak a fiúnak tenne rosszat, így hát el akarta vetni az elcsábulás legkisebb esélyét is.
Az idő végtelen, s ezt legjobban csak azok tudják átérezni, akik epedve várják a legboldogabb pillanat közeledtét. S ő is csak onnan tudta, hogy órák telhettek el, hogy az addig narancs-égbolt, hirtelen koromfeketévé vált, s őt már csak Kiesföld belvárosának halvány fényei vették körül.
Ám de a sötét éjszakában nem csak ő indult útnak a semmi felé, hanem vele szembe jött azok az ember is, akik a leginkább ismerték ezt a tájat, s az, aki a leginkább segítette a boldogulását ezen az idegen földön.
Kettő, ki már rég élt ezen a tájon, oly' ismerősnek tűnt. Kézen fogva, nevetve mutattak mindent a harmadiknak, aki a testvére volt, s ő maga is bolyongott ott, akár csak Bonnie, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ezek után négyen sétáltak tovább.
- Vigyázzatok!- kiáltott az egyik tősgyökeres ott élő. S mire feleszméltek, egy jégfolyót láttak feltörő hullámaival az út mentén. Úgy tűnt, mintha lelke volna. Mintha tudná, hogyan árthat azoknak, akik ártatlan természeti jelenségnek tartják, s lám, így is volt.
- Ne érjetek a hullámaihoz! Bántani akar titeket!
- Nem félek én tőle!-mondta Bonnie vakmerően, mint azok, kik beleőrültek abba, hogy nincs mit veszíteniük. Abban a pillanatban már érezte is, miért nem szabadott volna ott hagyni a kezét. Egy kéz nyúlt felé a jégből, melyen vagy tíz centiméter hosszú, hegyes körmök voltak, s végigszántották kezét, míg pár csepp vére ki nem csordult.
-Ismeritek a városi legendát?-kérdezte az ottani pár a lányoktól.
- Miről van szó?- kérdezett vissza a jégfolyót bámulva a lány, akinek vére ott hullott apró cseppekben a jégfolyóba.
- Azt mesélték a nagy öregek, kik egy életet éltek le ebben a városban...-kezdték történetüket- hogy a jégfolyó él. A vándoroknak egy képen megmutatja a legnagyobb félelmeit, hogy megrémítse őket, s a lelküket bénítja meg a rettegéssel. Ezek után már senki nem lesz azzá, aki előtte volt.
Mint olaj a tűzre, hatott a lányra a monda, s egyre közelebb hajolt a képhez, amit csak neki mutatott a gonosz. Látott pókot, bohócot, tüzet, s vizet, mely mindent elöntött, s benne mégsem kelt az a rémület, amelyről előre figyelmeztették.
- Na mi van? Csak ennyit tudsz?-tört ki a lányból üvöltve a kárörvendő nevetés. -Ez az, amitől a legjobban félnék? - s ahogy gúnyolódott hirtelen azt látta meg, ki a szívének a legkedvesebb.
- Patrick? - hajolt közelebb a látomáshoz meredten. Mikor már orra szinte a jeget súrolta, egyszer csak kinyúlt a jeges marok, s lerántotta a lányt a mélybe, ahonnan ő maga származott, egészen míg be nem dobta egy pinceajtón. Még fel sem ocsúdott ijedtéből a lány, mikor egy mély, búgó hangú férfi köszöntötte, s felállította a poros padlóról, amelyre akkorát koppant.
- Ördög hozott mi nálunk kislány!- köszöntötte démoni mosollyal arcán a házigazda. -A nevem Lucifer. Üdvözöllek a pokolban!
- Sejtettem, hogy nem lehetek messze tőle.-hangzott a válasz a lány részéről. Majd mogorván, levegő után kapkodva nézett a házigazdára. - Rá szeretnék gyújtani egy cigarettára.
- Tessék csak bátran!-intett felé fekete cigarettát szorongató kezével, majd a földre hamuzott.
Körülnézve rájött, nincs egyedül. A helyiségben a pokol angyalán kívül még voltak lelkek, akik a boldogság illúziójába ringatva magukat csevegtek negédesen vele, s egy megkeseredettnek tűnő ember, aki a sarokban lévő fekete zongorának támaszkodott, s meglehetősen groteszk látványt nyújtottak egymás mellett a kornyadozó műfenyővel.
- Hogyan gyújtsak rá? Levegőt is alig kapok! Visszaengednél kérlek?
- Ha csak ez a baj, segíthetek!-folytatta bájolgó hangnemben, s a tenyeréből hirtelen legyeket fújt a helyiségbe, akik körkörösen kezdtek el repkedni a szobában.
-Ezzel meg mire megyek?-tört ki az őszinte döbbenet belőle.
- A legyek felkavarják a pincebűzt, s így te levegőhöz jutsz, ha erre vágysz.-mondta a démon, mint valami teljesen evidens tényt, s folytatta a bájolgást a tébolyodott lelkekkel. Majd azok kérésére elővezette nekik legkedvesebb háziállatát, egy hatalmas, hófehér tigrist. Bonnie pedig a zongoránál álló taghoz oldalazott, s lihegve csak ennyit bírt kipréselni magából.
- Hát, ez nem normális! Ez csak egy hülye álom! Mindjárt felébredek abban a gyűlölt kagylóházban és nyalogathatom tovább a sebeimet.
- Arra itt is lesz időd..-mondta halkan az ismeretlen.- Gyere, menjünk ki a tornácra, ott legalább levegőt fogsz kapni.
Kilépve a pokol teraszára csak nézelődtek, miközben meggyújtották cigarettájukat. Meg kell hagyni, nem tűnt ez annyira rémesnek elsőre, mint amennyire hitte volna.
A jégfolyó, mint egy szelíd háziállat játszadozott az udvarban, mutatva a Földön bámészkodóknak a legszörnyűbb álmaikat. De mögötte ott volt a szabadulás lehetősége, egy égbenyúló, szuronyokból álló vaskerítés képében. Nem tűnt volna lehetetlennek megmászni.
- Pedig hidd el, nem a kerítés az akadály.-mondta a kísérő, mintha gondolatolvasó lett volna. Hádész fala, ami nem enged ki innen.
- Hádész fala?- kérdezett vissza döbbenten a lány.
-Igen. Nem enged kimenni innen soha. Nem tudsz átmászni rajta. Nem látod, de aki megpróbálja áttörni, mind megbolondul. Ez Hádész átka azokra, akiken uralkodni tud. De csakis az ő birodalmában tud hatni rájuk. Gyere, megmutatom.
S közelebb vitte a lányt a játszadozó isteni folyóhoz. Amaz összekuporodott a lába előtt, s mutatta neki a fenti világ képét, amivel kivételesen beigazolódott legnagyobb félelme. Patricket látta a képen. Amint közlik a fiúval, hogy örökre eltűnt a szerelme, s nem várja tovább már sehol evilágban.
- Ez nem igaz!- rogyott a földre a lány üvöltve, s a könnyek, mint záporeső zuhogtak le az arcán.
- Élek! Nem haltam meg! Várom vissza! Ezt nem teheti meg!- kiabált, ez utóbbit Lucifernek címezve.- Ki kell találnunk valamit! Vissza kell jutnom!
- Bátor vagy, s oly' botor Bonnie Parker.. -mosolyodott el a névtelen kísérő.- De rendben, támogatlak. Tégy, amit jónak látsz!
S a lány, mint egy őrült rohant vissza a pokol pincéjébe, ahol hirtelen ötlettől vezérelve elkiabálta magát: Támadás!
S mintha minden lakó, csak erre a parancsszóra várt volna, egyszerre vetették rá magukat a démonra, ki az öröklétig tartó szenvedésre kárhoztatta volna őket, ott ahol az idő nem létezett. Lucifert leütötték, s egyszerre minden lény rúgta ki a pokol ajtaját, törte át Hádész falát, s mászott ki a kapun a külvilágra, ahonnan Luciferrel együtt a folyó is eltűnt, gazdáját bezárva saját birodalmába, egyedüllétre kárhoztatva, az idők végezetéig.
Bonnie pedig elindult újra a kagylóház felé. Nem tudta szíve miért oda húzza, csak annyit érzett, mennie kell.
Patrick ott járkált fel-alá a kagylóház ajtaja előtt. A bizalom vitte oda, ami azt mondta, a mi szerelmünk mindent leküzd.
-Az nem lehet. Nem adhatta fel. Nem tűnhetett el. Nem halhatott meg.- skandálta a fiú, jószerivel magának. Egyszer csak egy apró hóvirágra lett figyelmes. Leguggolt mellé, s elnevette magát kínjában.
- Hát, te eltévedtél!- mondta nevetve az apró élőlénynek. - Nincs már remény, így neked sem itt kellene élned.
- Vagy talán mégsem tévedt el...- bukkant fel Bonnie csapzottan, tépetten a pokolban tett látogatástól.
Patrick pedig csak ennyit mondott: - Tudtam, hogy nem veszíthetjük el egymást szerelmem.
S igaza volt. Az álmok valóra válnak, csodák pedig léteznek. Csak hinnünk kell bennük. Így hát hazatértek közös otthonukba, aminek udvarán feküdve nézték az eget, amin megjelentek az első csillagok. A Kiesföldiek állították őket emlékül azoknak a bátraknak, akik ki mertek törni a pokol legmélyebb bugyrából, s azóta is egy tábla hirdeti a Holdon: "A bátorság és a szerelem előtt nem létezik lehetetlen."