2014. augusztus 13., szerda

50.- Egy-egy szín a palettáról

A bizalom tünékeny, akár az idő. Az embernek van egy bankszámlája, amely minden reggel újraindul és kegyetlenül veszi le az összeget a számláról. Ami megmarad, azt másnap nem lehet felhasználni, de újrakezdheted. Van aminek nem sok nullázódásra van szüksége ahhoz, hogy az a bizonyos kassza többé ne töltődjön újra. 
Bonnie mindig is hajlamosabb volt szemet hunyni mások hibái felett... Van pár dolog, amire harapós, de sok szempontból a kellőnél is toleránsabb. A dombon ülő fűcsomó felé is hajlamos bizalmat tanúsítani anélkül, hogy végiggondolná voltaképp kiérdemelte-e, vagy csukott szemmel rámutatott és megszavazta neki. Kritikus szemmel nézve egy naiv kislány, aki még hisz az emberi jóságban. Márpedig, ha valaki leplezetlenül kinyilvánítja, ami a szívét nyomja, az én vagyok és magam is így gondolom. Mégsem tartom ezt alapvető emberi hibának, amire az okosak csak legyintenek és azt mondják: "Kicsi lány, majd kinövöd, ha megtudod milyen igazából ez a világ."
Kacagj, de tisztában van vele, ahogy azzal is, hogy semmi sem fekete, vagy fehér. Tény, hogy vannak emberek, akiket hajlamosak vagyunk csak utóbbi színben látni, de ezt hívják szeretetnek és ezzel nem lehet mit tenni. Aki feláll és elindul az élet útján, párszor meg fog botlani, esetleg össze is töri magát, de aki erős feláll. Sőt, még heg is marad rajta, hogy akárhányszor ránéz rádöbbenjen mi van mögötte, s ne nézzen vissza többé, csak a jelenbe és előre. 
Ezért kértelek arra az előző bejegyzésben, hogy csak érezz és élvezd. Nincs ember, akinek ne csalhatná minden áldott reggelen vagy éjszakán egy személy mosolyának csak a puszta kósza gondolata is ezt az ábrázatot az arcára. Mikor a reggeli nyújtózás közben rád tör egy finom nevethetnék a boldogságtól, egy dal is forrósággal tölti el a szívedet, s leginkább az időben köszönésnek tűnő udvariasság, mellyel az adott napszakra vonatkozóan azt kívánja neked, teljen igazán kellemesen... Az élet apró örömei. Ha hajlandó vagy mindennek a jó oldalát nézni, akkor leszel csak igazán boldog és önmagad. 




Végezetül pedig nagyon szépen köszönöm drága olvasóimnak, hogy folyamatos figyelmetekkel arra késztettetek mindig, folytassam. Hamarosan 6000 emberről lesz elmondható, hogy betekintettek Bonnie világába és ezért nagyon hálás vagyok nektek. 
Millió ölelés:
Bonnie P.

2014. augusztus 8., péntek

49.- I'll be there for you

Vannak pillanatok az ember életében mikor csak a mának tud élni. Tudja, érzi a csontjaiban, hogy létezik még egy halvány szürkeség és egy fehér fény. Hogy melyik-melyik? Nem tudja. Nem érzi hova tart, fogalma sincs, hogy honnan jött és teljesen hidegen hagyja.

Megszólal egy búgó hang, a régi kazettában pereg a szalag. A csend egy kis csavarral. Nem vonja el semmi a figyelmed. Dobban a szíved. Hallod. Ahogy a szuszogásának nesze belopja magát a füledbe...elmosolyodsz. Felcsendül a dallam, s halvány mámorodban kutakodsz az elmédben azt a momentumot keresve, mikor utoljára szólt a dal a poros kis hanghordozóról.
 Hirtelen csak egy szempár villan előtted az "újonnan" megismert mosollyal. Abban a pillanatban darabokra törik minden, s felépül egy új világ. Falak emelkednek-dőlnek, mint egy új birodalom kezdetén. Érzed, ahogy ajkai a tiédhez érnek és átfonnak a karjai, miközben már csak háttérzajként Bono próbál a legmélyebb érzelmeidre hatni. Nem köt le az élő legenda... Felharsan egy nevetés valahol a külvilágban a lehúzott redőny mögött, minek sejtelmes fénye megteremti azt az atmoszférát, amiben csak annyit érzel ÉLSZ. Egy új én alakult ki, aki hedonista módon hajszolja az élvezeteket, abból is csak egyetlen-egyet tud igazán átélni. A legfontosabb, hogy nem is sejlik fel, hogy létezik más is.
 Mikor elereszti a kezed rájössz, egyszer ez is véget ér. A boldogságnak eme apró szilánkja viszont tovább fog ragyogni ezentúl minden kimondott szóban, érzékelteti magát minden mosolyban, s talán felcsillan minden apró könnycseppben is. Van, ami azzal, hogy véget ér, közel sem múlik el. Ami egyszer ilyesfajta érzést váltott ki belőled, hát megteszi bármikor máskor is. Nem szerelem ez. Valami egészen más. Semmi olyan, amit az ember átélhet minden pillanatban, vagy bárki által. Egyszeri és ettől olyan varázslatos.
Attól, hogy nem tudod a búcsúzásban, vajon benne lesz-e a viszontlátás. Sosem lehetsz biztos abban, hogy ez a kéz még egyszer ugyanúgy végigsimítja a tiéd, s ez az ölelés, nem-e a legutolsó lesz...bármikor. Ne kérdezz, csak érezz és élvezd! Nem mindennap kaphatjuk ezt a sorstól. Minden okkal történik. Nincsenek véletlenek. Olyan emberek sem léteznek, akik minden ok nélkül szöcskeként szökkennének a mindennapjaid egy kiválasztott töredékébe, széttárt karokkal, hogy: Látod, itt vagyok!

Meg kell tanulni, hogyan tudsz úgy csókolni 
először,hogy tán az utolsó lesz, s úgy, hogy
ne vegye észre mennyire imádod. 


2014. július 29., kedd

48- A szellő

Mindenki életében eljön a pont, mikor megérzi magán azt a bizonyos fuvallatot. Simogatja az arcát, kinyújtott kezén, legyezőszerűen széttárt ujjai között játszadozik, érzi derekánál a finom ölelést, s a lábain keresztülfutó érzést, hiszen feje búbjától a lábujjai hegyéig érzi a változás szelét.
Nem hűt, nem fűt, hisz teljesen az ismeretlen érzetét kelti, s ennek pozitívumát, vagy negatívumát nem tudja megállapítani. Még tudatlan hozzá. Egyelőre csak a zsigerein keresztül jut el szívéig az érzet, semmi nem lesz már ugyanaz, s bár az emberek ezt a kifejezést nem különösebben boldogságuk kifejezésére használják, most nincs semmi mögöttes tartalom. Egyszerűen csak létének felfogása.





Nézi állatkáját, akit annyira imád.

Nagy barna szemein keresztül tükröződik az életbölcsesség, mit négylábú létében szerzett, s tán több ez, mint amit mi emberek valaha elmondhatunk. Egy ásítás után, odakuporodik mellénk, miközben kinn ülünk a teraszon a bizonyos "féligszítt cigarettával kezünkben" és az élet nagy dolgairól próbálunk mesélni egyszerű emberek által létrehozott szavakkal. Beszélünk szomorúságról és boldogságról, gyűlöletről és valódi mélyről feltörő szeretetérzésről, s közben mégis foggal-körömmel a belénk nevelt konzervatív, vagy épp túl-liberális elveinkkel kapaszkodunk a talajhoz. Nem engedjük repülni az érzéseinket, és, ha álmaink szállnak, mint szabad madár, akkor is egy korholó belső hang kíséretében visszaszállunk a saját kis hasonlóniánkba. Neve is csak egy magunkfajta által kombinált, ritkán használt betűkombináció. Arra a világra értjük, ami csak hasonlít arra, amilyenre vágyunk.
Mindenki titkolja mire vágyik, mert fél. Saját magának sem vallja be sokszor és csak él boldogtalannak titulált kis életében, mert neki ilyen lapot dobott a sors. Félelmetes belátni, hogy a végzet, aminek létezésében legtöbben feltétel nélkül hisznek, nem létezik.
Az ember magát a föld legintelligensebb lényének tartja. Ha valóban így van, akkor miért nem tud boldog lenni? Osho gondolatai alapján "Láttál már depressziós fát, szomorú madarat, vagy idegbeteg állatot?"- és igen, csak az emberben romlott el valami. A nagy tudás hajszolása közepette csak éppen azt felejtjük el ami a legfontosabb. Mindenki természetes állapota a lazaság, hiszen, ha belegondolunk az idegeskedés fenntartásához folyamatosan energiát kell befektetni. Ez olyan, mintha egy pólót összecsavarnánk. Ha azt akarjuk, hogy könnyen gyűrődő állapotában megmaradjon, akkor úgy kell tartanunk, s amint abbahagyjuk, újra kinyúlik. Ennyire egyszerű.
Mikor ültél ki utoljára egy székre vagy padra csak, hogy megnézd a téged körülvevő világot? Mikor hallgattad meg a reggeli kávéd kortyolása közben a kedvenc dalodat? Mikor álmodoztál utoljára úgy, mint gyermekként oly sokszor. Kitalálom, nem mostanában.
Ez a változás szele kedvesem. A gondolat magja, amit elültettem benned csupán pár billentyű leütésével, mert mélyen belül érzed, igazam van.
"Mostantól elindulsz az úton, és meglátjuk ki lesz belőled. Azon áll, vagy bukik minden, hogy végig mersz-e menni rajta..."

2014. július 21., hétfő

47.- Őszintén

Eljön egy pillanat, mikor az ember már a saját létében sem biztos, mikorra a bizalom már köddé foszlik, a sok közös emlék csak fájdalmat okoz és már csak a ragaszkodás és a szeretet érzései maradnak meg egy olyan kapcsolatból, ami annyira sokat jelent az embernek. Bonnie is itt tart. Bezárkózott és nem ír, nem beszél, egyszerűen ki sem mozdul. Magányosnak érzi magát, de előbb vágna eret mint, hogy őt valaha sírni lássák. Hiába mondja neki a párja: "Nem vagy egyedül szerelmem, én itt vagyok neked!" s Bonnie csak ennyit mond "Igen, így társaságban vagyok magányos."
Már nem ad neki az élet annyit, mint eddig. Volt már padlón, kelt is fel onnan elégszer, de ez más, mint máskor. Nem azt a mélyről feltörő üvöltő fájdalmat érzi, mint eddig, hanem ürességet. Az ételek íze nem jön ki annyira, nem tud örülni a madarak csicsergésének, egyszerűen azok a dolgok, amik számára a mindennapos örömöket jelentették, jelentéktelenné váltak.
Erről nem a fiú tehet, mert ő igazán igyekezett, de a bimbózó románc szép lassan teherré kezdett válni. Mégis, már mielőtt vége lenne, már azelőtt olyan érzetet okoz, mintha szoftverfrissítést hajtottak volna végre Bonnie-n. Nincs kezdet, nincs vég. A múlt gyönyörű, a jelen szürke és a jövő kilátástalan..

2014. június 20., péntek

46- Éva néni legendája

Tudjátok, annak idején Bonnie újságba is írt, amíg egy elég nagy pofon nem érte. Amit most olvashattok az egy régi cikk tőle, amit a Dunántúli Napló nem volt hajlandó lehozni és pár hónappal később, miután elküldte nekik a cikket lekoppintották az övét és egy silány, színvonaltalan cikket kapartak össze legjobb tudásuk szerint. Ezúton is főhősnőnk üdvözletét küldi és köszöni a szép bókot, hogy a 14-15 éves kori munkája már akkor lehagyta a fenébe az övékét...
Szeretettel: Bonnie P.

Egy élet évtizedekkel ezelőtt- A kapcsos könyv története

Tegyük fel, mi, fiatalok, hogy az életünk gyökerestül megváltozik, nem lehetünk önmagunk. Egyformán kell kinéznünk, nincs szólásszabadság, mindig 110%-osan kell teljesítenünk. Egy rossz mondat az életedbe kerülhet. Jobb esetben börtön járna, vagy megkínoznának.
Felnőttként a férfiak bármikor S.A.S. behívót kaphattak, ami a soha viszont nem látás ígéretét is magában hordozta. A férjed, apád, testvéred, fiad, valamely kedves barátod. Évekkel később sem volt túl rózsás a helyzet. Egyenruhában járó, csendben lázadó, ugyanolyannak tűnő emberek. Mintha mindenki agymosáson ment volna keresztül. Nem gondolhatnánk arra, hogy több legyen nekünk. Küzdeni a jólétért? Ebben az időben felesleges volt. Mindenkinek mindenből ugyanannyi. S hogy ez kinek pozitív, kinek negatív, az megint más dolog. S volt mégis, aki vágyott, hogy kicsit több legyen neki. Akár csak eszmeileg is. Ilyen körülmények között született meg Éva néni fejében a kapcsos könyv gondolata 1967 után. Illyés Gyula szerint: „Kötelessége a művészeknek jelet vésni a kor falára!” Ebben az időben ez a gondolat merésznek tűnt, sőt, a lehetetlennel határosnak, Éva néni mégis belevágott. A hölgy széles ismeretségi körének, és határtalan kitartásának köszönhetően neki könnyebb volt kissé, mint abban az időben bárki másnak lett volna. Használható, jó minőségű papírt Magyarországon venni lehetetlen volt. Így Éva néninek egy barátnőjéhez kellett fordulnia, aki Párizsban élt, és egy könyvkötőhöz ment feleségül. Postafordultával érkezett a papír. A borítót még a pécsi bőrgyárban készítették, s az akkor egyetlen pécsi könyvkötő, Szécsey Margit kötötte be. Ilyenkor felmerülhet a kedves olvasóban a kérdés: Miért is lett akkor ez kapcsos könyv? Nos, a hölgy úgy gondolta, hogy akkor már legyen rajta egy kapocs, mint egy igazi emlékkönyvön. Egy ötvösművész csinálta két ezüstkanálból.
Hallgatom az idős hölgyet, ahogy mesél. Tör fel belőle a sok régi emlék. Meséli, hogy sajnálja, hogy eltűntek életünkből a magyar jelképek. Ez megmagyarázza, hogy a könyv miért Gróf Széchenyi István szavaival kezdődik: „Kit Magyarnak teremtett az Úristen, és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember!” Nézem ezt az óriási, fenséges könyvet. A teljesség igénye nélkül szeretném ismertetni mindenkivel, mit éreztem, és mit láttam. Volt egyszer egy világhírű magyar zongorista. Kifejezetten meglepően festett a művész úr. Nem olyan, mint amilyennek bárki képzelné. Alacsony termetű volt, roma származású, valamint kifejezetten rövid ujjai voltak, amikről a körmöt az ÁVO-sok sok éve letépték. A művészek közül mindannyian személyesen írtak, rajzoltak a könyvbe, így ő is. Aztán ott volt egy híres, idős hölgy is. 100. születésnapján írt a könyvbe. Bár már nem látott, szellemileg friss, optimista hölgy maradt. Dénes Zsófia, Ady Endre menyasszonya.
A következő elismert ember: híres szegedi operaénekes, sajnos, már ő sem él. Lánya is országszerte elismert színésznő. Igen, Gregor Józsefről beszélek. Véletlenül sem hagynám ki azt a művészt, akinek a műveihez fel kellett nőnöm. Absztrakt stílusban készült térplasztikája a Mecseken, a Pálosok előtt megtalálható. Ez volt az egyetlen műve, amit kiskorom óta méltányolni tudtam. Valószínűsíthetően a Vásárhelyi Győző név nem mond túl sokat a legtöbb embernek. A Victor Vasarely annál inkább.
 A könyvben volt egy rajza is. Megérinthettem. Fura érzés volt. Mintha a művésszel személyesen találkoztam volna. Felemelő érzés. A könyv még fejezetet szentel II. János Pál pápa pécsi látogatásának és az EKF évének is. (Nem mellesleg a logót Éva néni régi tanítványa, Czakó Zsolt tervezte). Weöres Sándort, vagy Lázár Ervint se hinném, hogy bárkinek be kellene mutatnom. Ők is jelet véstek a kor falára. Éva nénit senki nem kötelezte, hogy bárkivel írasson a könyvbe. Ő maga találta ki, kiket keres fel. Tehát a könyvben a hölgy kedvencei vannak, akiket szeret. Tehát ez a könyv évtizedek munkája. A kezemben volt, beleolvashattam. Megtisztelőnek éreztem. Remélem, hogy a könyv majd annak idején megfelelő kezekbe kerül, a megfelelő helyre.

2014. június 2., hétfő

45.- Bonnie és Vikk összevetése

"Egyre ritkulnak a bejegyzéseim. Pedig azon keresztül mondom ki, ami a szívemet nyomja. Az sem érdekel hányan utálnak azért, amiket itt kiírok magamból. Legalább nem lehet azt mondani, hogy sunyi módon eltitkolom az érzéseim.
Először is, félek. A gyomrom görcsöl, ha az érettségi további rám váró részére gondolok. Pedig már csak a szóbeli van vissza, beszélni azt pedig tudok."
Igen, tud beszélni. Etéren fejére helyezhetnénk azt a bizonyos tiarát, mert igen valószínű, hogy azon az esős napon is úgy jött a világra, hogy a szája be nem állt. Igen gyakran mondta azt édesanyjának poén gyanánt, hogy szerinte kapásból panaszkodott a körülményekre, hogy miért kellett délelőtt fél 10kor már felzaklatni legszebb álmából és kéri a reggeli kávé-cigi kombóját. Édesanya mindig csak nevetett ezen. Lehet, hogy van benne valami?

"Másodszor: Utálom, ha átvágják a fejemet! Hazudnak a szemembe, mert olyan hülyének néznek, hogy mjd nem jövök rá az igazságra. Dehogynem! Mindig sokkal hamarabb, mint azt a másik fél szeretné. Védekezésképp annyit reagál, hogy fél a reakciómtól, holott nem sokkal előtte fejezte ki örömét azokból, hogy mennyivel higgadtabb és nyugodtabb lettem meg, hogy velem bármit meg lehet beszélni! Ergo valószínőleg az én intelligenciahányadosom csökkent körülbelül a huszadrészére, mert nem tudom megérteni akkor miért nem mondott nekem igazat?!"
Valóban hozzátartozik az igazsághoz, hogy senki, így ő sem szeret olyat hallani, hogy átvágták. De meghallgatja, ha leülnek vele. Morog egy kicsit, szitkozódik, elszív pár nikotinrudat (aminek káros anyag kibocsátása igazán csekélység ahhoz képest, hogy Bonnie feje, hogy szokott ilyenkor füstölögni) de visszamegy, bocsánatot kér, mert morgolódott és innentől igen sok kompromisszumra hajlandó. Ez a legnagyobb hibája: hirtelenharagú. De emelett épelméjű. Az ő utálatát igen nehéz kivívni, mert hajlamos többet elnézni szeretteinek, mint szabadna. De marhát belőle sem lehet csinálni és para amikor ezt például a saját testvére felejti el.

"Utolsó gond pedig, hogy irgalmatlan szabadságigényem van. De tényleg. Születésem óta szükségem van időnként arra, hogy egy rövid időre "klímaváltozáson" menjek át. Olyan barátokkal találkozzak, akikkel nincs lehetőségem gyakran együtt lenni, és egy olyan helyen találkozzunk, ahova sok szép emlék köt. Ha nálam ez Siklós, akkor az. Szeretem, hogy mindenki azt a konzekvenciát vonja le, hogy én egy bizonyos illető miatt megyek le. Igen, az az illető én magam vagyok, mert szükségem van arra a helyre, hogy egy kicsit nekem se' maradjanak viharfelhők a fejem felett."
Hát valóban, az az a hely, ahol Bonnie mindig úgy érzi, a felhők felett mindig kék az ég. :)

2014. május 4., vasárnap

44.- Egy szakasz vége

Egy hónapja nem volt időm, illetve mikor az engedte, akkor pedig energiám megírni, hogy mi történt Bonnieval az utóbbi hetekben-hónapokban. Úgyhogy talán mos ennyi rövid bevezető után pótolnék is.
Egyetlen nappal az érettségi előtt áll. Hasában az eddigi jóllakottság érzet helyett most kőkemény sziklák kezdenek tornyosulni.
"Én nem izgulok!"-mondta ő. S egy darabig így volt. De ahogy telnek az órák és szembesül vele, hogy kevesebb, mint 24 órája van élete eddigi legnagyobb megmérettetéséig, izgulni kezd. Premivel éppen ezt vitatták meg pár órája és kivitelesen a fiú nem ráijeszteni akart Bonniera, hanem oldani benne a feszültséget. Idézném beszélgetésüket, az időnként előforduló naturalista hangvételért előre is elnézést  kérek. 

P: Én kábé ma kezdenék hulla másnaposan tanulni. Buli! B.: Elhiszem, de én már egy bő hónapja készülök, mindent átnéztem már, de matekból gyorstalpalókat csinálok
P: Tudom, tudom. Ügyes, okos
B: Fenét, fosok :DB: true. de én nem vagyok az?
P: Tudtommal nem, de ez egy héten belül kiderül. B:  :DD Jól esik a bizalmad P:  Mindig is bíztam benne, hogy egy olyan dologra képes leszel amire millió másik segg
B:  bazd meg P: Egyszerűbb, veszek egy kalapot rajta "hivatalos segg" felirattal, megkapod, ha átmész. Meg egy választott piát. Egye fene jófej vagyok. :DB: A feliratot a kalapon tudnám mellőzni :D

Tehát ilyen intellektuális beszélgetések és érzelemtől gazdag biztatások közepette lehetetlen küldetés volna folyamatosan stresszelni.
Ám ettől függetlenül rájött, hogy a felnőtté válás folyamatának kezdetén valami véget ér.  El fog veszíteni egy barátot, el fogja hagyni egy időre az otthonát és új életet kezd a tengerentúlon Daviddel. Most még úgy tűnik hónapokról van szó, de ki tudja nem-e ragad ott. Mindene meglesz, amire vágyik és mégsem.
Kifeküdt az ágyon. Egy régi imádott dalt hallgatott és a plafont bámulva filmtekercsként leperegtek előtte az elmúlt évek. Hogyan vált a naiv kislányból azzá aki. Nevetések, könnyek, botlások, könnyek, barátok, ellenségek, bátorság és megfutamodás; minden előfordult az elmúlt években. Tudja sok izgalom vár rá. Mindezek mellett tisztában van azzal is, hogy rengeteg dolog és ember vesz tőle búcsút egy könnyed mosollyal, szelíd legyintéssel, vagy éppen könnyekkel és egy erős öleléssel.


"A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák. S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.
- Isten veled - mondta a virágnak.
A virág azonban nem felelt.
- Isten veled - ismételte.
A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.
- Ostoba voltam - mondta végül a kis hercegnek. - Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni."