Amióta akkor is nézem, ha jó a kedvem egyre több olyat találok, amelyen utána akár napokat is képes vagyok elmélázni. Nem meglepő, most is így jártam. :)
A kérdésem adott: Mi a szíved vágya? Mit tennél akkor, ha a pénz, mint olyan többé nem számítana?
Felsejlett fejemben a régmúlt egyik kedves emléke, mikor óvodás kisgyermekként megkértek minket rajzoljuk le, mivel szeretnénk foglalkozni, ha felnövünk. Rengeteg csillogó szemű kisgyermeket látok magam körül, akinek ceruzája alatt serceg a papír. Állatorvos, űrhajós... S én csak mosolyogtam alkotás közben. Lerajzoltam magamat egy ceruzával és egy "teleírt" papírral. Majd odajöttek az óvónők és csak pislogtak.
" - Ez vagy Te?"-kérdezték.
- Igen. Én, ha nagy leszek, író leszek!- vágtam rá azonnal.
- Miről szeretnél majd írni?
- Mindenről, ami eszembe jut és tényleg érdekel.- láttam elgondolkodtak a válaszon. Valószínűsíthetően nem is tudták mire vélni.. Majd feltették a kérdést, hogy mi a célom ezzel? Mert egy orvosnál például egyértelmű, hogy gyógyítani szeretne, nálam (szerintük) nem volt az.
- Én is segíteni akarok. Azoknak az embereknek, akiknek szükségük van rám."
Mosolyogtak és arrébb mentek, megnézni a többiek alkotásait. Kifejezetten zavaró volt, hogy kételyeket láttam az arcukon, s a délutáni szieszta közben kihallgattam a beszélgetésüket alvást színlelve, mikor kitárgyalták, hogy beszélni kellene a szüleimmel, vagy velem, hogy álmodozzak inkább valami szakmáról, amivel nem fogok éhen halni, mert íróként nem valószínű, hogy lesz esélyem érvényesülni. Ám végül nem beszéltek senkivel, mélyen hallgattak. Bizonyára úgy gondolták ki fogom nőni. 1999 óta leghanyagabb számításaim szerint is 17 év telt el, a világ változott, valahol én is, ám az álmaim nem fakultak szemernyit sem.
Teszek kitérőket, tény és való. Nagy baj velem, hogy a hideg ráz a puszta gondolattól is, ha valami az ölembe hullik. Nem szeretek azonnal megkapni dolgokat. Küzdeni vágyom és játszani, ezzel pedig időnként elkényeztet az Élet, kihívásokból jut éppen elég. Volt idő, mikor annyi, hogy azon gondolkodtam feladom és beletörődöm egy középszerű életbe, elszegődöm valahova és küzdök a létfenntartásért, miközben olyat csinálok, ami piszokul hidegen hagy. Remekül hangzik nem? Mégis belevágtam. Úgy döntöttem meg akarom tapasztalni, hogy milyen is ez és félig még csitri fejemmel úgy gondoltam okosabb most tapasztalatot szerezni, mint mondjuk család mellett rádöbbenni arra, hogy 40 évesen szakmailag kiégtem.
Legnagyobb szerencsém talán, hogy volt, aki mindig hitt bennem, bármit csináltam. Aki már évtizedekkel ezelőtt is csak annyit mondott, hogy az lehetek, aki csak szeretnék, mert képes vagyok Rá! S, hogy ő mellettem fog állni, bármit teszek is. Eltelt 2 évtized, s betartotta az ígéretét. Ő volt az Édesanyám. Mindmáig Ő az az ember, aki akkor is hisz bennem és lelket önt belém, mikor már én sem magamban. Már csak ez is erőt ad, hogy egy nap majd azért legyek név, mert az igazat mondtam és kiálltam azokért, akik nem voltak képesek lehetőségeik okán Önmagukért.
Én ezért csinálom. Nem vágyom gazdagságra, kacsalábon forgó villára. Egyszerűen, csak... Boldog leszek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése