64.- Nélküle

Az elejétől kezdve tudta, élete egyik legnehezebb periódusa elérkezett. A bánat hideg kezével kopogtatott az ajtón, s nagy mosollyal belépett az életébe leghűségesebb barátaival karöltve: a magánnyal, a hiánnyal, és a félelemmel.

Ki a legkedvesebb számára, elment. Könnyes szemmel eltűnt a kisbuszban ülve, a koromfekete éjszakában, hogy az életet egy időre máshol folytassa.
S a szerető itt maradt, ahogy a család is. A napok múlásával rádöbbentek mindannyian, hogy mostantól, míg haza nem ér, semmi nem lesz ugyanaz.
A színek mik eddig tűélesen rajzolódtak szeme előtt a ragyogó napsütésben ugyanúgy, mint mikor tejköd szállott a házak tetejére, eltűntek. Minden mattá vált, mi addig tündökölt. A sárga ágytakaró csüggedten lógott a kanapén, s a csíkos-pöttyös ágynemű is szomorúan terült el az ágyán, ahonnan már csak Ő hiányzott, s az, hogy Bonnie a mellkasához bújhasson, s így, egymás karjában találjon rájuk a hajnal.
Napok teltek el oly' lassan, mintha hosszú hónapok lettek volna, s a fiatalokon már kezd látszani az mi bennük játszódik. Sápadt arcukat mutatják egymásnak fényképeken, hogy a másik remegő kezével simíthassa végig a képernyőt, ahol kirajzolódik a hűn szeretett arc, amely most mindennél távolabbinak tűnik.
Patrick nincs egyedül fizikailag. Vannak körülötte olyanok, akik vigyáznak rá, s szerencsére nincs sok ideje elmélázni honvágyán, de estére már csak ketten maradnak. Ő és a gondolatai.
Bonnie pedig ráeszmélt, mi az a társas magány. Szerettei vigyázni próbálnak rá, s kezüket nyújtják mikor látják, hogy a lány zuhan a kőkemény padló felé. Csak talán nem akarja annyira megfogni.
Egyszerűen mindenhol idegenül érzi magát. Mintha nem tartozna senkihez és sehova.
A fekete pólója, mely előtte Patrické volt, rajta pedig combig lógott, s a vállán a fiútól kapott plüsskörte üldögélt. Ott mosolygott mikor válla alatt az ülőhelye lassú léptekkel, hófehér arccal, remegő kézzel dohányozni ment. Majd mikor a mikrosütőre ültették, amíg a lány reggelit csinált két személyre, holott tisztában volt vele, hogy nincs senki, akivel megoszthatná. Majd a maradékot, letakarta és töltött két szál cigarettát, hogy együtt mehessen ki rágyújtani azzal, aki a legközelebb áll a szívéhez, s mégis a legmesszebb van tőle.
A nikotinrudat az asztalon hagyja, "Majd felveszi."-gondolja, s a kimerültségtől szédelegve kilép a teraszra, hogy szívjon egy slukkot a fájdalma csillapítójának kikiáltott halálrúdból.
Sasszézik, forog, énekel, révedező tekintettel az ég felé, s várja, hogy a fiú keze egyszer csak a derekához érjen, s ne engedje el többé.
De még hány és hány ilyen nap lesz, mikor rádöbben ez csak egy álom epillanatban? Hiú remény, amit táplál, hogy egy reggel arra ébred, mellette szuszog a szerelem.
Addig csak nézi, ahogy kiszőkült hajába belekap a szél, s simítja arcát a szebb holnap ígérete, amelyben már nem a plüsskörtécskét fogja kézen, hanem azt, akinek az ujjai közé a legtökéletesebben illenek az övéi...

63.- Fel nem fogható

"Kérlek hagyjatok utoljára!"-préselte ki magából könnyeivel küszködve, s nézte ahogy a családja búcsút vesz szerelmétől. Majd odalépett hozzá, belenézett hatalmas zöldes-barna szemeibe és elfelejtette még egyetlen röpke pillanatra a világot. Érezte, ahogy a búcsúzás fájdalmának cseppjei gördülnek le arcukon, miközben egyetlen csókba sűrítve próbálták egymásnak kifejezni érzelmeik legmélyebb részeit. 

"Nagyon szeretlek."-suttogta Patrick búcsúzóul a lány fülébe. "Kérlek, hogy nagyon vigyázz magadra!"-s az amúgy is halk hangja elcsuklott, ahogy próbálta magát tartani.

"Te is vigyázz magadra életem. Ne feledd, itthon várunk téged és én leszek az első aki a nyakadba fog ugrani mikor hazaérsz.."-válaszolt a lány remegő hanggal és testtel.

Mikor a kisbusz még ki sem kanyarodott a sarkon, kitört belőle pár momentum erejéig, amit olyannyira igyekezett az elmúlt napokban visszafojtani. De tudta, nem lehet összetörni. Nem teheti meg. Egy biztos pontnak kell maradnia szerettei életében, akkor is, ha ez felfoghatatlanul nehéz feladatnak is tűnik a közeljövőre nézve. Tudta, hogy megígérte a fiúnak, hogy rengeteget fog tanulni és, hogy a külön töltött időt önmaga fejlesztésére fordítja majd. Ám de a kimondott szavak, csak szavak maradnak, míg az ígéretté nem válik egy olyasvalakivel szemben, akit mindennél jobban szeret. Onnantól életcél lesz és kötelesség, melynek tudatával fekszik és kel. Nem mondom, hogy könnyen és boldogan, de így lesz.

Ahogy belépett a fiú szobájába, hirtelen nyugalom töltötte el a szívét. "Nem is ment el.."-mondta neki a belső hang. "Mindjárt hazajön, nevetve belép a küszöbön és annyit mond: "Csak vicceltem.."-majd magához szorítja és folytatódik az álomvilág, amiben együtt élnek. Aztán egyszer csak szembesül vele, hogy az ajtó nem fog kitárulni. Nem lesz mellette a fiú, aki félálomban leellenőrzi be van-e rendesen takarva, aki naponta többször leül vele a konyhába csak, hogy hajlandó legyen enni, akinek duruzsolhat néha olvasás közben, mikor a fiú esetleg egy kicsit játszik. 

S a lány majd reggel keresi az ölelést, amelyet már az éjjel sem talált. Ki lesz az, akit majd keltegethet reggelente vagy fél órán át, el ne késsenek? Ki lesz az, akinek majd elköszönéskor a nyakába tekerheti a sálát és fejébe húzhatja a sapkáját, mert odakinn farkasordító hideg van? 

Patrick lesz az, mikor hazaér. Mert ő az egyetlen ember, akivel minden nap különleges. Aki mellett ugyanolyan felemelő boldogság felébredni reggelente, mint először. 

Csak egyelőre az, hogy nincs mellette fel nem fogható. Mert a következő hónapok legsokkolóbb traumája az lesz, mikor rádöbben, hogy milyen messze vannak egymástól, s a legszebb mikor belegondol, hogy percről-percre közelebb van a viszontlátás...

62.- A mi mesénk

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis város, melynek fiataljai egy este felkerekedtek, hogy kieresszék a mindennapok során felgyülemlett fáradt gőzt. S, mint az életben általában így van, kifürkészhetetlen útjai a sorsnak összevetettek két fiatalt, akiknek ezzel a sorsa megpecsételődött.
A fiút Patricknek hívták, míg a lányt, már jól ismerjük. Bonnieról van szó.
Akkor még csak pár mondat hangzott el köztük, de valami mégis megragadta a lányt a fiú különleges kisugárzásából, így hát úgy adódott, hogy a későbbiekben beszélgetni kezdtek interneten. Két egymás számára jóformán idegen ember ritkán, szinte soha nem érti meg egymást ennyire, mint ők első nekifutásra.
Teltek-múltak a napok, s valami olyasmi költözött be Bonnie szívébe, amiben már nem is hitt. A szerelem. Tiltakozhatott volna, de egyszerűen úgy érezte, most nincs rá szüksége. Az ösztönei egyszerűen megsúgták neki, hogy Ő más, mint a többi ember. Eltér mindenkitől, akivel eddig találkozott. S a legszebb az egészben, hogy nem tévedtek.
Már két héttel megismerkedésük után úgy döntöttek megpróbálják együtt,s éltek pár hétig a legnagyobb szeretetben együtt úgy, hogy tudták az esőfelhők katonás sorrendben sorakoznak fejük felett, a búcsú ígéretét magukban hordozva, amely bármely pillanatban lezúdulhat egyszerre rájuk, s elönti mindazt, ami a boldogságuk forrása. Egymás közelsége, ami oly' tünékeny..
Minden napot együtt töltöttek ezután. Ilyen rövid idő alatt kialakultak kis közös rutinjaik, bolondozásaik, s oly idilli volt az egész, hogy ha nem Bonnieval történt volna mindez, el sem hinném! Bebizonyosodott, hogy létezik a nagy Ő, s ne higgyétek, hogy ezt a rózsaszín ködfelhő mondatja!
Az érzés, mikor lényed minden porcikája azt súgja halkan a füledbe, amiben élsz... A gondolat, hogy ma is az ő mellkasán hajthatod álomra a fejed... A pillanat, mikor esténként megérkezel és a percekig ki sem látszotok a másik öleléséből, pedig csak fél nap telt el az előző találkozásotok óta... A beszélgetések, mikor az öledbe hajtja a fejét, s meséltek egymásnak mindenről, ami abban a pillanatban foglalkoztat benneteket...
S elérkezett a pillanat, amelytől a legjobban tartottunk. A fiút külföldre sodorja az élet. Hosszú hónapokig nem tudják majd újra egymást reggelente csókkal ébreszteni és tűkön ülve várják a pillanatot, hogy vége legyen ennek az időszaknak, ami még csak most kezdődik.

Tudjátok, én mindig azt tartottam, hogy minden mesének Happy End a vége. Ha még nincs itt a Happy End, a történetnek sincs még vége.
Senki nem mondta egy szóval sem, hogy könnyű lesz. Épp ellenkezőleg. Pokoli lesz a hiányérzet sokszor. Nem tudni kinek rosszabb ilyenkor, aki idegen környezetbe kerül, vagy annak, aki itt marad. Egyedül a régiben.

A megoldás egyszerű. Fogni egymás kezét, támogatni a másikat és emelt fővel számolni vissza a napokat. Mert minden perccel közelebb kerül a viszontlátás pillanata. S ez az, amire megérné akár egy életen át várni...