Zilált lelkivilágától kísértve, járkált fel-alá a szobában. Járt az agya. Tudta, ha abbahagyja ezt az egészet, ha folytatja, soha nem lesz mér ugyanaz. Félt, hogy tud-e nélküle boldogulni, mert a kemikália elhitette vele, hogy egyedül létképtelen. Remegett érte, s mindenki próbálta lebeszélni róla. Gondolkodott ő is, hogy ha ez így folytatódik, mi lesz. Biztos út a teljesebb élet, vagy a koraibb halál felé? Nem tudta... Csak érezte, szüksége van rá még, ha nem is jutott önmagával dűlőre az azt illető kérdésben: "Mennyit ér neki ez az egész felhajtás?" Egy szál cigarettát szorongatott.
Meredten nézve, ahogy minden szívásnál újra és újra felizzik, majd csak a füstje marad. Egy idő után teljesen leég. Míg el nem oltják, addig a hamvas felszín alatt égni fog az igazi tűz. Mely mindent felperzselve képes lenne gigantikus lángokkal nyaldosni mindent, hova elér és megállíthatatlanul, törtetve feléget mindent maga mögött. Mikor már nem állhatta tovább, egyszerűen csak eloltotta, s mint aki még a visszatérés ígéretével indul el, hagyta még egy darabig füstölögni. Taposói alig vitték előrébb, s egyszer csak végigterült a szűk kis kanapén. Nem tudott emlékezni, s lehetetlen vállalkozásnak tűnt számára, hogy a jövőbe nézzen. Halvány álomképek derengtek fel a továbbiakról, amik mégis a múlt részei, mert már rég megvoltak álmodva.
Nehezen, de meghozott egy döntést. Eldobott egy állandó dolgot az életéből, egy olyanért, aki talán nem sokáig marad. Természetesen az esély benne van, hogy évek múlva is úgy gondolja megérte. Majd meglátjuk. Egyelőre a mai nap, csak a holnap reményével kecsegteti. Az újabb cigarettákkal, s az állandóság illatát nem igen óhajtja lengetni a szél. Egyszerűen csak úszik majd az árral s, ha nem fullad bele, máris több lesz valamivel. Legalább tapasztalattal..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése