5.- Film által változó élet

Pár nappal ezelőtt láttam életemben először a "Három méterrel a felhők felett" című filmet, s a bő másfél órás (lehet, hogy volt az 2 is) játékidő után jóformán tombolva mentem ki rágyújtani. Szitkozódtam, mint egy kocsis, hogy "Hogy lehet ilyen vége ennek a filmnek? Miért nem Happy End?" Aznap megfogadtam, hogy többet én ezt a filmet meg nem nézem! A fogadalmamat már másnap megszegtem. (Ez ugyanolyan, mint mikor a dohányzásról akartam leszokni...Bár, azt hiszem azt már lehet, hogy aznap :)) Másodszorra rájöttem, oka volt annak, hogy én pont most néztem meg ezt a filmet. Nekem az jött le ebből a filmből, hogy meg kell tanulni továbblépni. Minden pillanat, minden felvonás csak egyszer játszódik le életünk színpadán. S, ha megpróbáljuk újrajátszani, úgy járunk, mintha a premieren ugyanazt a jelenetet próbálnánk kétszer lejátszani egymás után. Az eredmény: csak kudarc lehet. S a legnagyobb gond nem a közönség fujj-olása lenne, hanem  magadnak levont konzekvenciád. Mikor rájönnél, hogy nem működik. Hogy az egész színdarabra hatással van, ha ezt elrontod.
A film utolsó mondatai így szóltak "Az ember egyszer csak rádöbben, hogy vége, végleg. Nincs visszaút, érzi az ember. És ekkor jön el az a pillanat, mikor felidézzük, hogy is kezdődött, majd rájövünk, hogy már jóval azelőtt, mint gondoltuk volna. Az emberben ekkor tudatodul, hogy minden csak egyszer történik meg és bármennyire szeretnénk, ugyanaz az érzés már soha nem lesz meg. Soha többé nem érezzük magunkat három méterrel a felhők fleett " Először, szó szerint értelmeztem. Miszerint a srác esélyt nem lát arra, hogy még egyszer ennyire boldog legyen. Ezzel, ilyen formában nem értettem egyet. Ám mikor átgondoltam, rájöttem mire célzott ezzel. Ugyanazt az érzést kétszer nem élhetjük át. Ez az igazság. Bármennyire szeretnénk nem ritkán visszatérni életünk legboldogabb fejezeteihez, nem fogunk tudni. Ebbe vagy beleőrülünk, vagy beletörődünk. Más verzió nincs. Ha folyton a múltba tekintünk, esélyt nem adunk magunknak arra, hogy legyen jövőnk, hogy átélhessünk újra boldog pillanatokat.
Én egész eddig így éltem. Mindig azokat az embereket próbáltam "visszaszerezni", akik kiléptek az életemből. A film rádöbbentett, hogy okkal nem tartoznak már hozzám. Ha az élet (a karmám, a sors, vagy a nem létező véletlen) úgy akarja, úgyis visszatérnek. Ha akarom, ha nem. Nem én fogom megválasztani azt, hogy kik lépnek be, és kik távoznak hosszabb-rövidebb időre. Hiszek abban, hogy valamilyen szinten én irányítom az életemet. Hogy az érzéseim által mágneses rezgéseket bocsátok ki, amely hasonló dolgokat hoz vissza az életembe. Amikor nem voltam lista a gyakorlatban alkalmazni, az életem is más mederben folyt. (Ha valakit bővebben érdekel a téma, akkor ajánlanám neki Lynn Grabhorn: A Vonzás Hatalma és Esther és Jerry Hicks- A Vonzás Törvénye című könyveit). Előre szólok, mielőtt valaki nekiállna, hogy a két könyv kissé ezoterikus. Ha nem fogadod el ezeket a nézeteket, neki se' állj!
Visszatérve, sok év urán először kezdem azt érezni, hogy gubancos életemben először kezdem kibontani a csomókat, s mintha mázsás kő zuhanna le rólam azzal, hogy nem kergetem tovább a múltamat... A mának és a közeljövőmnek óhajtok élni a továbbiakban. S jobb kilátásokkal indulok neki a mának, mint az elmúlt hetekben-hónapokban bármikor.