2014. július 29., kedd

48- A szellő

Mindenki életében eljön a pont, mikor megérzi magán azt a bizonyos fuvallatot. Simogatja az arcát, kinyújtott kezén, legyezőszerűen széttárt ujjai között játszadozik, érzi derekánál a finom ölelést, s a lábain keresztülfutó érzést, hiszen feje búbjától a lábujjai hegyéig érzi a változás szelét.
Nem hűt, nem fűt, hisz teljesen az ismeretlen érzetét kelti, s ennek pozitívumát, vagy negatívumát nem tudja megállapítani. Még tudatlan hozzá. Egyelőre csak a zsigerein keresztül jut el szívéig az érzet, semmi nem lesz már ugyanaz, s bár az emberek ezt a kifejezést nem különösebben boldogságuk kifejezésére használják, most nincs semmi mögöttes tartalom. Egyszerűen csak létének felfogása.





Nézi állatkáját, akit annyira imád.

Nagy barna szemein keresztül tükröződik az életbölcsesség, mit négylábú létében szerzett, s tán több ez, mint amit mi emberek valaha elmondhatunk. Egy ásítás után, odakuporodik mellénk, miközben kinn ülünk a teraszon a bizonyos "féligszítt cigarettával kezünkben" és az élet nagy dolgairól próbálunk mesélni egyszerű emberek által létrehozott szavakkal. Beszélünk szomorúságról és boldogságról, gyűlöletről és valódi mélyről feltörő szeretetérzésről, s közben mégis foggal-körömmel a belénk nevelt konzervatív, vagy épp túl-liberális elveinkkel kapaszkodunk a talajhoz. Nem engedjük repülni az érzéseinket, és, ha álmaink szállnak, mint szabad madár, akkor is egy korholó belső hang kíséretében visszaszállunk a saját kis hasonlóniánkba. Neve is csak egy magunkfajta által kombinált, ritkán használt betűkombináció. Arra a világra értjük, ami csak hasonlít arra, amilyenre vágyunk.
Mindenki titkolja mire vágyik, mert fél. Saját magának sem vallja be sokszor és csak él boldogtalannak titulált kis életében, mert neki ilyen lapot dobott a sors. Félelmetes belátni, hogy a végzet, aminek létezésében legtöbben feltétel nélkül hisznek, nem létezik.
Az ember magát a föld legintelligensebb lényének tartja. Ha valóban így van, akkor miért nem tud boldog lenni? Osho gondolatai alapján "Láttál már depressziós fát, szomorú madarat, vagy idegbeteg állatot?"- és igen, csak az emberben romlott el valami. A nagy tudás hajszolása közepette csak éppen azt felejtjük el ami a legfontosabb. Mindenki természetes állapota a lazaság, hiszen, ha belegondolunk az idegeskedés fenntartásához folyamatosan energiát kell befektetni. Ez olyan, mintha egy pólót összecsavarnánk. Ha azt akarjuk, hogy könnyen gyűrődő állapotában megmaradjon, akkor úgy kell tartanunk, s amint abbahagyjuk, újra kinyúlik. Ennyire egyszerű.
Mikor ültél ki utoljára egy székre vagy padra csak, hogy megnézd a téged körülvevő világot? Mikor hallgattad meg a reggeli kávéd kortyolása közben a kedvenc dalodat? Mikor álmodoztál utoljára úgy, mint gyermekként oly sokszor. Kitalálom, nem mostanában.
Ez a változás szele kedvesem. A gondolat magja, amit elültettem benned csupán pár billentyű leütésével, mert mélyen belül érzed, igazam van.
"Mostantól elindulsz az úton, és meglátjuk ki lesz belőled. Azon áll, vagy bukik minden, hogy végig mersz-e menni rajta..."

2014. július 21., hétfő

47.- Őszintén

Eljön egy pillanat, mikor az ember már a saját létében sem biztos, mikorra a bizalom már köddé foszlik, a sok közös emlék csak fájdalmat okoz és már csak a ragaszkodás és a szeretet érzései maradnak meg egy olyan kapcsolatból, ami annyira sokat jelent az embernek. Bonnie is itt tart. Bezárkózott és nem ír, nem beszél, egyszerűen ki sem mozdul. Magányosnak érzi magát, de előbb vágna eret mint, hogy őt valaha sírni lássák. Hiába mondja neki a párja: "Nem vagy egyedül szerelmem, én itt vagyok neked!" s Bonnie csak ennyit mond "Igen, így társaságban vagyok magányos."
Már nem ad neki az élet annyit, mint eddig. Volt már padlón, kelt is fel onnan elégszer, de ez más, mint máskor. Nem azt a mélyről feltörő üvöltő fájdalmat érzi, mint eddig, hanem ürességet. Az ételek íze nem jön ki annyira, nem tud örülni a madarak csicsergésének, egyszerűen azok a dolgok, amik számára a mindennapos örömöket jelentették, jelentéktelenné váltak.
Erről nem a fiú tehet, mert ő igazán igyekezett, de a bimbózó románc szép lassan teherré kezdett válni. Mégis, már mielőtt vége lenne, már azelőtt olyan érzetet okoz, mintha szoftverfrissítést hajtottak volna végre Bonnie-n. Nincs kezdet, nincs vég. A múlt gyönyörű, a jelen szürke és a jövő kilátástalan..

2014. június 20., péntek

46- Éva néni legendája

Tudjátok, annak idején Bonnie újságba is írt, amíg egy elég nagy pofon nem érte. Amit most olvashattok az egy régi cikk tőle, amit a Dunántúli Napló nem volt hajlandó lehozni és pár hónappal később, miután elküldte nekik a cikket lekoppintották az övét és egy silány, színvonaltalan cikket kapartak össze legjobb tudásuk szerint. Ezúton is főhősnőnk üdvözletét küldi és köszöni a szép bókot, hogy a 14-15 éves kori munkája már akkor lehagyta a fenébe az övékét...
Szeretettel: Bonnie P.

Egy élet évtizedekkel ezelőtt- A kapcsos könyv története

Tegyük fel, mi, fiatalok, hogy az életünk gyökerestül megváltozik, nem lehetünk önmagunk. Egyformán kell kinéznünk, nincs szólásszabadság, mindig 110%-osan kell teljesítenünk. Egy rossz mondat az életedbe kerülhet. Jobb esetben börtön járna, vagy megkínoznának.
Felnőttként a férfiak bármikor S.A.S. behívót kaphattak, ami a soha viszont nem látás ígéretét is magában hordozta. A férjed, apád, testvéred, fiad, valamely kedves barátod. Évekkel később sem volt túl rózsás a helyzet. Egyenruhában járó, csendben lázadó, ugyanolyannak tűnő emberek. Mintha mindenki agymosáson ment volna keresztül. Nem gondolhatnánk arra, hogy több legyen nekünk. Küzdeni a jólétért? Ebben az időben felesleges volt. Mindenkinek mindenből ugyanannyi. S hogy ez kinek pozitív, kinek negatív, az megint más dolog. S volt mégis, aki vágyott, hogy kicsit több legyen neki. Akár csak eszmeileg is. Ilyen körülmények között született meg Éva néni fejében a kapcsos könyv gondolata 1967 után. Illyés Gyula szerint: „Kötelessége a művészeknek jelet vésni a kor falára!” Ebben az időben ez a gondolat merésznek tűnt, sőt, a lehetetlennel határosnak, Éva néni mégis belevágott. A hölgy széles ismeretségi körének, és határtalan kitartásának köszönhetően neki könnyebb volt kissé, mint abban az időben bárki másnak lett volna. Használható, jó minőségű papírt Magyarországon venni lehetetlen volt. Így Éva néninek egy barátnőjéhez kellett fordulnia, aki Párizsban élt, és egy könyvkötőhöz ment feleségül. Postafordultával érkezett a papír. A borítót még a pécsi bőrgyárban készítették, s az akkor egyetlen pécsi könyvkötő, Szécsey Margit kötötte be. Ilyenkor felmerülhet a kedves olvasóban a kérdés: Miért is lett akkor ez kapcsos könyv? Nos, a hölgy úgy gondolta, hogy akkor már legyen rajta egy kapocs, mint egy igazi emlékkönyvön. Egy ötvösművész csinálta két ezüstkanálból.
Hallgatom az idős hölgyet, ahogy mesél. Tör fel belőle a sok régi emlék. Meséli, hogy sajnálja, hogy eltűntek életünkből a magyar jelképek. Ez megmagyarázza, hogy a könyv miért Gróf Széchenyi István szavaival kezdődik: „Kit Magyarnak teremtett az Úristen, és nem fogja pártját nemzetének, nem derék ember!” Nézem ezt az óriási, fenséges könyvet. A teljesség igénye nélkül szeretném ismertetni mindenkivel, mit éreztem, és mit láttam. Volt egyszer egy világhírű magyar zongorista. Kifejezetten meglepően festett a művész úr. Nem olyan, mint amilyennek bárki képzelné. Alacsony termetű volt, roma származású, valamint kifejezetten rövid ujjai voltak, amikről a körmöt az ÁVO-sok sok éve letépték. A művészek közül mindannyian személyesen írtak, rajzoltak a könyvbe, így ő is. Aztán ott volt egy híres, idős hölgy is. 100. születésnapján írt a könyvbe. Bár már nem látott, szellemileg friss, optimista hölgy maradt. Dénes Zsófia, Ady Endre menyasszonya.
A következő elismert ember: híres szegedi operaénekes, sajnos, már ő sem él. Lánya is országszerte elismert színésznő. Igen, Gregor Józsefről beszélek. Véletlenül sem hagynám ki azt a művészt, akinek a műveihez fel kellett nőnöm. Absztrakt stílusban készült térplasztikája a Mecseken, a Pálosok előtt megtalálható. Ez volt az egyetlen műve, amit kiskorom óta méltányolni tudtam. Valószínűsíthetően a Vásárhelyi Győző név nem mond túl sokat a legtöbb embernek. A Victor Vasarely annál inkább.
 A könyvben volt egy rajza is. Megérinthettem. Fura érzés volt. Mintha a művésszel személyesen találkoztam volna. Felemelő érzés. A könyv még fejezetet szentel II. János Pál pápa pécsi látogatásának és az EKF évének is. (Nem mellesleg a logót Éva néni régi tanítványa, Czakó Zsolt tervezte). Weöres Sándort, vagy Lázár Ervint se hinném, hogy bárkinek be kellene mutatnom. Ők is jelet véstek a kor falára. Éva nénit senki nem kötelezte, hogy bárkivel írasson a könyvbe. Ő maga találta ki, kiket keres fel. Tehát a könyvben a hölgy kedvencei vannak, akiket szeret. Tehát ez a könyv évtizedek munkája. A kezemben volt, beleolvashattam. Megtisztelőnek éreztem. Remélem, hogy a könyv majd annak idején megfelelő kezekbe kerül, a megfelelő helyre.

2014. június 2., hétfő

45.- Bonnie és Vikk összevetése

"Egyre ritkulnak a bejegyzéseim. Pedig azon keresztül mondom ki, ami a szívemet nyomja. Az sem érdekel hányan utálnak azért, amiket itt kiírok magamból. Legalább nem lehet azt mondani, hogy sunyi módon eltitkolom az érzéseim.
Először is, félek. A gyomrom görcsöl, ha az érettségi további rám váró részére gondolok. Pedig már csak a szóbeli van vissza, beszélni azt pedig tudok."
Igen, tud beszélni. Etéren fejére helyezhetnénk azt a bizonyos tiarát, mert igen valószínű, hogy azon az esős napon is úgy jött a világra, hogy a szája be nem állt. Igen gyakran mondta azt édesanyjának poén gyanánt, hogy szerinte kapásból panaszkodott a körülményekre, hogy miért kellett délelőtt fél 10kor már felzaklatni legszebb álmából és kéri a reggeli kávé-cigi kombóját. Édesanya mindig csak nevetett ezen. Lehet, hogy van benne valami?

"Másodszor: Utálom, ha átvágják a fejemet! Hazudnak a szemembe, mert olyan hülyének néznek, hogy mjd nem jövök rá az igazságra. Dehogynem! Mindig sokkal hamarabb, mint azt a másik fél szeretné. Védekezésképp annyit reagál, hogy fél a reakciómtól, holott nem sokkal előtte fejezte ki örömét azokból, hogy mennyivel higgadtabb és nyugodtabb lettem meg, hogy velem bármit meg lehet beszélni! Ergo valószínőleg az én intelligenciahányadosom csökkent körülbelül a huszadrészére, mert nem tudom megérteni akkor miért nem mondott nekem igazat?!"
Valóban hozzátartozik az igazsághoz, hogy senki, így ő sem szeret olyat hallani, hogy átvágták. De meghallgatja, ha leülnek vele. Morog egy kicsit, szitkozódik, elszív pár nikotinrudat (aminek káros anyag kibocsátása igazán csekélység ahhoz képest, hogy Bonnie feje, hogy szokott ilyenkor füstölögni) de visszamegy, bocsánatot kér, mert morgolódott és innentől igen sok kompromisszumra hajlandó. Ez a legnagyobb hibája: hirtelenharagú. De emelett épelméjű. Az ő utálatát igen nehéz kivívni, mert hajlamos többet elnézni szeretteinek, mint szabadna. De marhát belőle sem lehet csinálni és para amikor ezt például a saját testvére felejti el.

"Utolsó gond pedig, hogy irgalmatlan szabadságigényem van. De tényleg. Születésem óta szükségem van időnként arra, hogy egy rövid időre "klímaváltozáson" menjek át. Olyan barátokkal találkozzak, akikkel nincs lehetőségem gyakran együtt lenni, és egy olyan helyen találkozzunk, ahova sok szép emlék köt. Ha nálam ez Siklós, akkor az. Szeretem, hogy mindenki azt a konzekvenciát vonja le, hogy én egy bizonyos illető miatt megyek le. Igen, az az illető én magam vagyok, mert szükségem van arra a helyre, hogy egy kicsit nekem se' maradjanak viharfelhők a fejem felett."
Hát valóban, az az a hely, ahol Bonnie mindig úgy érzi, a felhők felett mindig kék az ég. :)

2014. május 4., vasárnap

44.- Egy szakasz vége

Egy hónapja nem volt időm, illetve mikor az engedte, akkor pedig energiám megírni, hogy mi történt Bonnieval az utóbbi hetekben-hónapokban. Úgyhogy talán mos ennyi rövid bevezető után pótolnék is.
Egyetlen nappal az érettségi előtt áll. Hasában az eddigi jóllakottság érzet helyett most kőkemény sziklák kezdenek tornyosulni.
"Én nem izgulok!"-mondta ő. S egy darabig így volt. De ahogy telnek az órák és szembesül vele, hogy kevesebb, mint 24 órája van élete eddigi legnagyobb megmérettetéséig, izgulni kezd. Premivel éppen ezt vitatták meg pár órája és kivitelesen a fiú nem ráijeszteni akart Bonniera, hanem oldani benne a feszültséget. Idézném beszélgetésüket, az időnként előforduló naturalista hangvételért előre is elnézést  kérek. 

P: Én kábé ma kezdenék hulla másnaposan tanulni. Buli! B.: Elhiszem, de én már egy bő hónapja készülök, mindent átnéztem már, de matekból gyorstalpalókat csinálok
P: Tudom, tudom. Ügyes, okos
B: Fenét, fosok :DB: true. de én nem vagyok az?
P: Tudtommal nem, de ez egy héten belül kiderül. B:  :DD Jól esik a bizalmad P:  Mindig is bíztam benne, hogy egy olyan dologra képes leszel amire millió másik segg
B:  bazd meg P: Egyszerűbb, veszek egy kalapot rajta "hivatalos segg" felirattal, megkapod, ha átmész. Meg egy választott piát. Egye fene jófej vagyok. :DB: A feliratot a kalapon tudnám mellőzni :D

Tehát ilyen intellektuális beszélgetések és érzelemtől gazdag biztatások közepette lehetetlen küldetés volna folyamatosan stresszelni.
Ám ettől függetlenül rájött, hogy a felnőtté válás folyamatának kezdetén valami véget ér.  El fog veszíteni egy barátot, el fogja hagyni egy időre az otthonát és új életet kezd a tengerentúlon Daviddel. Most még úgy tűnik hónapokról van szó, de ki tudja nem-e ragad ott. Mindene meglesz, amire vágyik és mégsem.
Kifeküdt az ágyon. Egy régi imádott dalt hallgatott és a plafont bámulva filmtekercsként leperegtek előtte az elmúlt évek. Hogyan vált a naiv kislányból azzá aki. Nevetések, könnyek, botlások, könnyek, barátok, ellenségek, bátorság és megfutamodás; minden előfordult az elmúlt években. Tudja sok izgalom vár rá. Mindezek mellett tisztában van azzal is, hogy rengeteg dolog és ember vesz tőle búcsút egy könnyed mosollyal, szelíd legyintéssel, vagy éppen könnyekkel és egy erős öleléssel.


"A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák. S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.
- Isten veled - mondta a virágnak.
A virág azonban nem felelt.
- Isten veled - ismételte.
A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.
- Ostoba voltam - mondta végül a kis hercegnek. - Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni."

2014. április 3., csütörtök

43.- Bonnie anno- Dühöm Balladája

Nővérem <3 (ha valakit érdekelnek a fotóim, fb-n megtalál)
Szemem kihúzom, s a vörös rúzst is felteszem. Nem érdekel milyen problémák forognak fejemben. Soha nem bíztam az eszemben, s másokéban is csak mosolyogva, maximum jókedvemben. Unom már az egészet. Fáj, hogy jó egy jó embert ragad el tőlem az természet, senkiházik lelkét pedig marja már az enyészet. Vigyorogj a képembe szutyok kis liba, s ne lásd meg magadban hol is van a hiba. Tán, hogy több szerszámot fogtál már, mint kilincset és s ribancságod hordod magadon, mint egy rozsdás bilincset. Dicsekedj azzal, hogy sötét vagy, mint az éjszaka, s könyvet sem vettél kezedbe már ki tudja hány évszakja. Tedd a kirakatodba amid van, a nagy büdös semmit, s értetlenkedj, hogy a pasik tőled miért akarnak tőled csak ennyit. Talán azért mert másra nem vagy érdemes, pár húzásra majd irány a leves! A többi mozgó baromfi közé, ki miközben fő is csak a lábát tárja, s lába közt a táncot igen sok fiatalember járta...

Kedves két lábon járó elkorcsosult népség, szülőanyja pólójában, ki értelmet nem látott mostanában. S ezzel még kedves voltam. Különben említettem volna, hogy az életben... Nem láttam ekkora nyomorultakat rózsaszín szerelésben. Cicafiúk, ha volna tököm hát mind bekaphatnátok! Ráuntam a csendre, így most dühöm hallgassátok! Lenéztek mert más vagyok? Szívetek joga... Pár év múlva meglátjuk majd ki fekszik a porba'. Lenéztek egy hajléktalan, s oltjátok mert sokan vagytok? Csak egyszer szátokba ne tiporjanak, mikor majd mások lesznek a nagyok! Nem ti... Szarháziak... 

Tisztelt emberek, kik valaha nekem fontosak voltatok. Nem értem fejeteket el tőlem miért fordítjátok. Őszinteséget vártatok, megkapjátok... Szerettelek titeket, sosem untam volna rátok! Barátok voltunk, sokszor már majdnem testvérek, s mégis fáj, hogy ilyen messzire sodort minket az élet. Nem fizikai távolság mi köztünk állhat, hanem fájó szíveden mart seb, ami általam beleégett. Hibáztam milliószor, mert mi is vagyok? Magam is csak gyarló emberrel? Sok mindennel vagyok vádolható. Kivéve egyetlen eggyel... Hogy valaha cserben hagytalak volna... 

2014. március 6., csütörtök

42.- Táncoslábú bevándorlók

A sétáló gerlepár
A bevándorlók
Soha nem értettem ezt a lányt! Hogy lehet, hogy vadidegen emberekkel teljesen nyílt tud lenni, ismerősei előtt meg gátlásos? Ritka, hogy fel tud oldódni s, ha sikerül is neki, furcsamód akkor sem alkohol hatására. Mi több, jóformán már nem is iszik ilyesmiket, mert jóformán a puszta gondolattól is felfordul a gyomra. Persze ilyenkor mindenki azzal a kérdéssel kezdi bombázni, hogy Terhes-e? Eszerint manapság elképzelhetetlen, hogy egy 18 éves lány tudatmódosító nélkül is jól érezze magát? Zseniális életkilátások...
De felesleges is ezen rágódni... Inkább elmesélem, hogy Bonnie és David örökmozgóságukkal hogyan tettek egy kis nyugis koncertet hetedhét-határon túli bulivá. Persze, kezdjük az elején...
Péntek este a Junkie Jack Flash koncertezett Est Caféban, s midőn az énekest is személyesen is ismerik, számaikat pedig egyre-inkább kívülről fújják, kötelességüknek érezték, hogy ott tomboljanak. Probléma ezzel nincs is. A szerelmespár, RizsJankó, Baki és Tóni társaságában a legnyugisabb péntekből is igazi emlék lesz. A puszta jelenlétükkel szebbé teszik a mindennapokat. Így működnek a barátságok.
A zene természetesen (mint mindig) fenomenális volt, s a gerlék (míg barátaik inkább hátul beszélgettek) ropták a "bal sarokban". Mozgáskultúrájukat tekintve a körzetük kiürült s ők úgy verték fel a port, hogy a külvilág valószínűsíthetően nem minősítette őket épp épelméjűnek. Bár nem tudtak sokáig ott lenni de talán elég is volt annyi.
Kapunyitási pánik :D
Másnap délután Attilával karöltve indultak Mohácsnak (a városnak a vész pedig talán csak akkor jött el igazán ;)) [A nap további részének elmeséléséhez tudni kell, hogy David unokatesója a mohácsi ünnepségen beöltözött, s miként a hagyomány szerint a "szerelésben" a hagyomány szerint nem lehet megnevezni, így maradjunk a "Busó" névnél]
Szóval útban Busóhoz folyamatosan kattintgatták a fényképezőgépet, mert mindent le kellett kapniuk "Hé David, csinálj már egy képet arról, ahogy kinyitom a kaput!" " Nézd, megyünk az utcán! Fotózd már le!" S ez így ment egész estig mikor is bementek Mohácsra körülnézni a 3 bevándorló, Busó és a barátnője Réku.
Busóval civilben
A főtéren kapásból beszédbe elegyedtek egy elég elvont rasta sráccal, aki elmesélte, hogy a macskáival él, akiket szívből rühell. [Természetesen barátunk már enyhén illuminált állapotban  leledzett, s a mi Attilánknak sem porzott már a mája a szomjúságtól]
-Attila: Te! Ha raszta vagy, akkor nem mosol hajat?
- Raszta: Nem szoktam.
- Attila: Fúj, akkor nagyon büdös lehet!
- Raszta: Hogy az én hajam büdös?! Szagold meg, ha azt hiszed!
Kezébe vett egy hajtincset, kissé félve illatmintát vett, majd bódult arccal új barátunkra nézett.
- Attila: Nahát, milyen jó illata van! Parfüm?
- Nem, füstölő. Ha érted mire gondolok.- majd cinkos kacsintás után egy nagy vigyorral a képén fordult az üveg VBK felé, s egy sztorit a közepénél kezdett mesélni, hallgatóságát tekintve talán a szökőkútnak. S Bonnie inkább elkezdte felfedezni a tájat, ahol volt. Kövek, fák, utak, templomok, kövek, polgármesteri hivatal, török kori templom, enyhén ittas busók, lézengő emberek és a hippi pár, akiken mosolyogtak.
Mélázásából az utóbb említett páros lány tagja ébresztette fel
- Hippi leányzó: Bocsi, ne haragudj!
- Bonnie: Parancsolj!
- Hippi leányzó: Te annyira szép vagy!
Főhősnőnk pillanatnyi döbbenetét látva elmesélte, hogy rajzol és akvarelleket fest, úgyhogy művészként "rajong a szép emberekért" majd ezek után a vele érkező két fiút is megdicsérte, de a lány maradt a kedvence (ami valljuk be, mindenkinek jól esne.)
A kifestett busó és Réku
- Hippi leányzó Bonnienak címezve: Ti egy pár vagytok?- kérdezte, majd mosolyukat látva nem várta meg a választ.
- Hippi leányzó: Ti egy igazán szép pár vagytok!- majd ennek örömére megkínálta őket saját borával (amibe Bonnie belekóstolt és mivel édes volt ezért ízlelőbimbói igencsak repestek az örömtől.) A szép szavak után a woodstocki hölgyemény kezeit és tekintetét az ég felé emelte, s úgy kezdett forogni, mintha LSD-s bélyeg hatása alatt lett volna. S így történt-e vagy sem, a vendégek szívébe igencsak belopta magát.
Teltek-múltak az órák, s mikorra a körülöttük lévő táj egyre sötétebb-szomorkásabb színben játszott, úgy fokozatosan kezdett a hangulatuk is romlani. Egy idő után már csak a meleg szobára vágytak és, hogy kikapcsolhassanak a nem épp ingerszegény környezetben eltöltött délután után. Csak hát, még 2 órájuk volt a buszig, s halvány szőke lövetük nem volt, mit csináljanak addig.
Koncert előtte
- Valami ingyen rockkoncert van a moziban! Gyertek, nézzük meg!- kiabált oda nekik Réku, s jobb dolguk nem lévén be is ültek.
A szépséges szőke énekesnő már messziről kiszúrta Busót és egy idő után már jóformán nem is foglalkozott azon látszat fenntartásával, hogy a koncert nem csak neki szólt. Ám a zene hiába volt jó, ülve élvezni egy country-rock koncertet elég nehéz. Egy darabig próbálkoztak vele mégis, aminek eredménye Attila punnyadt-unott arckifejezése és egyre romló kedélyállapota lett. (Érthető módon.)
Ekkor főhősnőnknek támadt egy ötlete.
Koncert utána
-Gyere, táncoljunk!- húzta magával Davidet, aki nem különösebben tiltakozott a hirtelen támadt idea ellen.
Az események egymást követték, s pár perc múlva azon kapták magukat, hogy a fiatalok mindenhol felpattantak, kattintgatták gépeiket, mert mindannyian a busóval pózoltak, s a végén már hangosan énekelték a dalokat és a színpadon táncoltak, miután közvetlenül előtte már az első sorban kicsápolták magukat. S mindezt kik kezdték? A bevándorlók! A végén Busó, Réku, Attila, David és Bonnie egymással és vadidegenekkel tombolva csaptak egy fergeteges bulit!
S bár a zenekar nevét a mai napig nem tudják, attól függetlenül életük egyik legjobb koncertje lett belőle. Legalábbis Bonnienak biztosan...